Szabadkán született, művelt értelmiségi családban. Az egyetemet pesten végezte, de nem akart tanítani. Az újságírás érdekelte. 1907-ben jelenik meg az első kötete. A politika nem érdekelte. A nagyközönség előtti sikert az 1910-ben megjelent a
Szegény kisgyermek panaszai című kötettel vívta ki. Ez a kötet emelte íróját a legnépszerűbb modern költők közé. A szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. Kosztolányi nem szentimentális, pedig emlékeket ír. Nem érzelgős, nem csöpögős, nem sajnálja se magát se senki mást. Egy hangulatot ragad meg. A költő annak a kisembernek a szerepét ölti magára, aki olyannak hiszi a világot, amilyennek azt a pillanatnyi benyomás mutatja. A vers füzet legelső darabja a Mint aki a sínek közé esett. Az emlékezés, az ihlet születésének állapota jelenik meg. Többször kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, mely szerint az ember, halála közvetlen közelében újra átéli a múltját. A vers voltaképpen részletező hasonlat. Azt ragadja meg ami örök. A gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. A csodálkozás és az ámulat mellett jelentős szerepet tölt be a döbbenet is. A versfüzér szinte minden darabját áthatja a szorongás, a félelem, a mások iránti részvét. A kisgyermek fél a betegségtől, a haláltól, a sötéttől.

A gyermekkori ábránd, álmodozás a Mostan színes tintákról álmodom. Ebben a versben a gyermek nem magyaráz, nem indokol, hanem csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik és a legszebb a sárga. Majd elkezdi sorolni a színek árnyalatait. Az impresszionizmus jellemző metaforájaként szinesztéziák szövik át a szöveget (néma-szürke, szomorú-viola). A költeményt óhajtó mondatok uralják. A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, amit a színekkel kellene megszépíteni. A felnőtt költő szempontjából sejtetten jelenik meg. Az ő szomorúsága szólal meg a színesebb élet utáni sóvárgásban.
 

Számadás „B” TÉTEL
Kosztolányi költészete a 30-as években elmélyült, klasszikussá érett. Az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki költeményeit. A kötet tárgya a halál.
A Számadás című verse méltán került a kötet élére. A számadás verseit a drámaiság jellemzi. A költemény hőse önmagát szólítja meg, élő énjével áll vitában. Így lesz az egész szonett koszorú drámai monológ. A halál előtti léthelyzetben kénytelen tudomásul venni, hogy hiába való az értelmetlen „szépítgetés”, öncsalás. A 4. szonett már többes szám első személyben szól. Az 5. szonettben, tépelődésében felmerül, hogy van-e haszna a megértő szánalomnak. A 6. szonettben a kételyek eltünnek. Az utolsó szonettben újra szembe kerül egymással a két világ a boldogoké és a boldogtalanoké.

A Halotti beszéd.
 Kosztolányi ebben a versében nem a saját, hanem egy másik ember halálán töpreng el. A cím és a két megszólítás a Halotti beszédet idézi fel. Az olvasót ez arra készteti, hogy hasonlítsa össze a két temetési beszédet. Az 1200-ban keletkezett prédikációban a szerzetes, bibliai történettel igazolta a halál elkerülhetetlenségét, s arra figyelmeztet, hogy mindnyájan a sír-felé haladunk. Kosztolányi nem a halál rettenetéről szól, hanem az élet ősi titkáról, az emberi méltóságról, megismerhetetlen csodájáról. A Halotti beszéd egyetlen központi gondolata, minden ember egyedüli, soha meg nem ismétlődő csoda. Minden ember halála a világmindenség pótolhatatlan vesztesége. Ezt a gondolatot emeli ki az első szakasz végén. A versbeli szónok, a halott elő alakját apró jelentéktelen hétköznapi mozaikokból rakja össze. A költemény legfőbb üzenete az emberi élet tisztelete és szeretete.

Hajnali részegség.
 A magyar irodalom egyik legjelentősebb gondolati költeménye. A költő a mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig. Egy filozófiai kérdésre keresi a választ: miért születni, minek élni? A költemény nyelve rapszodikus versépítésről tanúskodik, a gondolatok érzelmek nyugtalan vibrálása. Egy képzeletbeli baráthoz való fordulás indítja meg az elmélkedést, a töprengő gondolkodás folyamatát. Az 1. rész: a bizalmas közlés után lehangoló kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme önmagáról másokra terelődik. Majd a beszélő is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát a közös lehangoló emberi sorsból. A 2 részben megváltozik a szemlélődés iránya: a tekintete az égre siklik, megkezdődik az ámulat. A hétköznapi szürke léttel szembekerül az égi ünnepi létezés misztikus szépsége. A lírai narrátor a gyermek. A gyermek jellegzetes ámuló-bámuló gesztusát fejezi ki a látomássor végén. „szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-föl kiabáltam”. Majd a gondolkodó hős visszatér a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul önmaga ellen, az új élmény kisiklásának érzi a lenti robotoló életet. Ezek hatására újból a bizalmas baráthoz fordul, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit. A művet lezáró vallomásban jelen van az önfeledt boldogság és a tragikus boldogtalanság. Ezt a verset már a beteg költő írta, tudja, hogy hamarosan meg fog halni. Kosztolányi nem volt vallásos, mégis egy vallásos áhítat megy végbe benne.

Édes Anna
Kosztolányi nagy regényeinek a sorában az utolsó. Témája egy borzalmas kettős gyilkosság, melyet egy cseléd követ el. Mégsem a gyilkosság a mű középpontja, hanem a rejtve maradt megfejthetetlen lelki erő, a belső kényszer, amiért a cím főszereplőjének meg kellett tennie, amit tett.
Anna maga sem tud számot adni tettének okairól. A műben a fő motívum az öntudatlan lázadás gesztusa. A történet 1919. július 31-én kezdődött, Krisztinába, ahol a forradalom hatására végre megbuktak a vörösök. Vizy Kornél és felesége saját házukba laktak, a cselédjüket Katicának hívták, akivel nem voltak megelégedve. A házmester Ficsor is tudta, hogy mennyi gond van a lánnyal, és ezért felajánlotta rokona Anna szolgálatát. Anna mikor megérkezett Vizyék lakásába, ösztönei máris tiltakoztak. De maradt és eltűrte a megaláztatásokat. Életében boldog percek csak Jancsi megérkezése után voltak. Vele való viszonya titok volt, ami később csalódás is volt számára, mivel terhes lett. Jancsi nagyon megrémült és egy barátjától drogot szerzett, majd megitatta Annával. A gyermek elment és Jancsi is elköltözött Bécsbe.
A tél nagyon hideg volt, állandóan baj volt a kéményekkel, mindig hívták a kéményseprőt, akit Báthorynak hívtak. Nagyon megtetszet neki Anna és feleségül kérte, aki hamar elszánta magát és beadta a felmondási kérelmét Vizynénak. Ő rögtön lebeszélte Annát a házasságról és rávette, hogy maradjon. Vizyt kinevezték államtitkárnak és ennek tiszteletére egy nagy partit rendeztek. Másnap történt meg a gyilkosság, Anna leszúrta Vizyt és Vizynét is. Rá jött hogy mit tett, de nem menekült el, megvárta, míg jön a rendőrség és elviszi. A büntetése 15 évi fegyház lett. Nem tudja miért tette. Gyilkos és áldozat is egyben. Valószínű, hogy Moviszter doktor ismerte fel, hogy Annával rosszul bántak és ő csak az embersége maradványait akarta megmenteni.

Elemzések:

Kosztolányi Dezső szabadon választott verse
Szeptemberi áhítat

  Míg Babits a homo moralis, addig Kosztolányi homo esztétikusz: istene a szépség, az esztétikum. A közéleti politikától elzárkózik, neki az eredetiség a megfogalmazás a fontos. Hiányzik belőle a küldetéstudat, a pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazódik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik.

Legutolsó verse a Szeptemberi áhítat, gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségeit. A költemény születésekor már túl volt egy súlyos műtéten, újra bizakodni kezdett, s egy új, utolsó nagy szerelem éltette. A költő a megsemmisülés előtt szeretne "még újra lenni" és hinni az "élet örök kincsében". A költemény második része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újraszülető lélek boldog rajongással kiált fel: "Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is". A halál szemszögéből nézve széppé varázsolódik a csúnya, a fájdalom, a szegénység is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az életben való gyönyörködés varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg. A költemény lírai hőse kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg a hétköznap legmindennapibb tárgyait, amelyek most soha nem látott szépséggé változnak: pld. egy kis templom; a műhelyében dolgozó varga; a zuhogó eső. Az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult amiért a vers kezdő soraiban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban.

A költő a szeptemberi naphoz fohászkodik; ez a nap az élet forrása, érleli az édességet, menedéket jelent a hideggel, a halállal szemben. Fiatalságára, életrevalóságára hivatkozik, lelkendezve mutatja föl a szeptember érett gyümölcseit. Majd egyetemes távolokba nyitja a képet, s egy csodás országban találjuk magunkat. Az idill a tovatűnt gyerekkort idézi fel benne; aztán váratlanul össze nem tartozó dolgokat sorakoztat egymás mellé, seregszemlét tart a világ mozzanatai felett, s a halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: “Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? …”. A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: “Szép életem, lobogj, lobogj tovább, | cél nélkül, éjen és homályon át.”

A prózaíró Kosztolányi: Édes Anna

Az édes Anna Kosztolányi nagy regényeinek korában az utolsó ( a Nyugatban jelent meg, folytatásokban 1926.júl.1-től). Témája egy borzalmas kettősgyilkosság, melyet egy cseléd követ el gazdái ellen. Az író mégsem ezt a megdöbbentő emberölést állítja a középpontba, hanem azokat a rejtve maradt, megfejthetetlen és felfedhetetlen lelki erőket, azt a belső kényszert, amely miatt a címszereplőnek „föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie” amit tett. Éppen ezért hiányzik ebből a történetből a gyilkosság katartikus hatása, a bűntudat, a lelki furdalás razkolnyikovi mardosása, hiszen Édes Anna maga nem tud számot adni tettének okairól.

A cselekmény spirális menetben halad előre, de a külső tények közül szigorúan csak azokra tér ki az elbeszélés, amelynek Anna belső átalakulására befolyással vannak.

-A regény cselekménye a kommün bukásának napján, 1919. Július 31-én indul.
- Az elbeszélő távol áll minden politikai irányzattól, ironikusan szemléli mind közelmúlt, mind az elbeszélés jelenének eseményeit. Nem „társadalmi regényt ír.
-„Emberi sorskérdéseket vet fel: a kiszolgáltatottság, az egymás iránti közömbösség, az emberi részvét és szánalom hiányának nagy problémáit, s az úr-szolga viszonyt a korban
- Vizyné boldogtalan életének egyetlen, nagy, soha nem szűnő gondja a cselédkérdés volt: egész lelkével, ösztöneivel, idegeivel folytonosan csak a cselédre, a cselédekre összpontosított, gondolatvilágából minden más kivonult.
- Anna nem volt más számára, csak „beszerzett portéka” ( Az Édes Annában az öntudatlan lázadás gesztusa a fő motívum.)
- Főhősét alig beszélteti: jellemzéséből hiányzik a beszéd, a párbeszéd, belső érzéseit nem tudja szavakba önteni. Együgyűségéből, iskolázatlanságából, paraszti mivoltából következik, hogy érzékenységének reakciói, ösztöni szinten játszódnak le, s bemutatásában különös hangsúlyt kap a szaglás, az,
- Hogy mintacseléd lehessen, csak embersége feladása, megnyomorítása árán valósulhatott meg.
- Az író nem „analizálja” főszereplőjének belső életét, elhanyagolja lelkének bocolását,  felhasználva a feudalizmus akkor eredményeit, kisebb-nagyobb sérelmeken át vezeti hősét a tudattalan lelki robbanásig.
- Vizyék a maguk módján szeretik, jól bánnak vele, büszkélkednek Annával, alakja köré legendák szövődnek, fejét a tökéletes cseléd glóriája ragyogja be, csak éppen nem embernek tekintik, hanem hibátlanul robotoló gépnek.
- Vizyné „betörése” tökéletesen sikerült, Anna megváltozott – a mintacseléd-szerep elnyelte benne az embert, egykori egyéniségét.
- Anna szeretetigényének, szeretni akarásának természetes ösztöne játszik szerepet Patikárius Jancsival való kapcsolatában is, pedig Jancsi csak élvezeti cikket látott benne, s ahogy ez a cselédekkel való szokás, közömbösen, megvetően fordult el tőle. Önmagukba zárt önző életek hidegsége és idegensége vette körül édes Annát.
- a sok-sok bántást, szerelmet, a magzatelhajtás iszonyatát a jelentéktelennek tűnő szerelmi csalódás ( az estéjén Jancsi belecsókol Movyszterné nyakába.), árulás tetézte be, ez billenthette ki Annát eddigi lelki fásultságából.
-A tárgyaláson mindenki Anna ellen vallott, mert mindenkinek fontosabb volt a saját érdeke, mint a leány élete, egyedül az idős, beteg, Movyszter Miklós, az orvos kiáltotta ki az igazságot. „Nem úgy bántok vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltatok belőle. Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.”
- Az író Movyszter doktoron keresztül mondja el véleményét a kommunizmus hibájáról, az „emberiség” szeretetéről, a politika hitványosságáról.

A regény végső tanulsága, hogy az emberi bajokra nem található intézményes megoldás. A politika képtelen a kiszolgáltatottságra a megalázatottságra, a lelki gondokra gyógyírt találni. Egy megoldás lehetséges csupán: az irgalom, a keresztyéni szeretet, de Krisztus országát sem kell, szabad megvalósítani a Földön.

Okok:

- ott kellet hagynia azt a házat, ahol szinte családtagként kezelték és a gyerekekkel is megkedvelték egymást.
- Jancsi hűtlensége
- A gyermek elvetetése
- A barátai fokozatosan elpártoltak tőle ( érdekbarátságok)
- Vizyné teljesen magához akarta láncolni, nem hagyott neki kibontakozási teret
- A báli események ( Pl. Jancsi csókja)
- Vizy és Vizyné teljesen és furcsa es szokatlan volt számára, ( pl.: a nevük; családi körülmények, szag)
- Az igazi beilleszkedés hiánya, ( csak egyoldalú volt a gazdákkal való viszony, sohasem kérdezték a véleményét)
- Vizyné minden kis dolog miatt belekötött a munkájába, örökösen kritizálta, semmibe vette.

A történet a szerző saját elképzelése úgy illeszti be saját élettörténetébe. Kosztolányi nem akart magyarázatot adni a története, hanem nyitva hagyta az utat az értelmezések előtt. ( sokak szerint pletyka az egész).
Műfaja: 1. Társadalmi regény: megalázott cseléd fellázadása, ( az urak ellen)
2. Pszichologizáló regény: Anna lelki lélekfejlődése áll a középpontban.
3. Kosztolányi = Anna férfi párja. A szenvedő, a teljesítő ember formája és megalázottság és megjelenítése.

Költészete a halál közelségében teljesedett ki igazán.

1885 március 29-én született Szabadkán
1901 október 26 első verse megjelenése a Budapesti Naplóban
1903 a budapesti bölcsészkar magyar-német szakos hallgatója, ba-rátság Babitssal és Juhásszal
1907 első verseskötete Négy fal között címmel
1908-tól a Nyugat alapításától annak rendszeres munkatársa (tanulmá-nyait félbehagyva újságíró lett)
1910 A szegény kisgyermek panaszai
1913 házasság Harmos Ilona színésznővel
1915 megszületik Ádám nevű fia
1922 Néró, a véres költő
1924 Pacsirta
1925 Aranysárkány
1928 Meztelenül
1929 Ady-pamflet, melynek következtében vita támad
1933 Esti Kornél kötete | betegsége első tünetei
1935 Számadás című kötete
1936 november 3-án meghalt
 

Novellái:
 Novelláiban többnyire valamilyen lélektani tétel, igazság ölt formát. Az események önmagukért nemigen érdekelték, az emberi cselekedetek rejtett titkát, rugóit kívánta felderíteni. Érett elbeszéléseiből általában az derül ki, hogy milyen kis-szerűen, nevetségesen értelmetlenül élnek az emberek, elszomorító, ostoba kényszerek között az adott társadalomban (Édes Anna). Ironikus ábrázolása mögött mindig érezhető az emberi részvét.

A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike A szegény kisgyermek panaszai (1910). Ez a kötet emelte íróját a legnépszerűbb modern költők közé.

A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi: a szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. Ezeket a verseket a gyermeki léleknek a világra rácsodálkozó gyermek bája teszi feledhetetlenné. A költő annak a kis embernek a szerepét ölti magára, aki olyannak hiszi a világot, amilyennek azt a pillanatnyi be-nyomás mutatja. A versek különös újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látőszög állandó egybejátszása adja: a felnőtt - emlékezve - nézi benne gyermeki önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva fedezi fel a világot még előítéletek nélkül.

A versfüzér legelső darabjában - Mint aki a sínek közé esett - még a beszélő szempontja dominál. A többször kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villant-ja fel, s arra az általánosan elfogadott véleményre épül, mely szerint az ember halála közvetlen közelében újra átéli múltját. Ekkor kell megragadni a futó, az elmosódásba merülő képek közül a lényegeset, a feledhetetlent. A vers voltaképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését - az imp-resszionista látásmódnak megfelelően megragadni azt, ami örök. Azok a fogalmak, melyek az „örök” szóhoz fűződnek, nagyon is tünékenyek: színek, hangulatok, sejtel-mek, riadalmak és szépségek. A halál iszonytató közelségében az emlékezés ezeket emeli ki a múltból, ezeket dobja a tudat a felszínre. Ezen dolgok állandóságával szem-ben az indító költeményben minden fut, minden mozog.

Az emlékidézésben nincs határozott epikus kronológia: a kötet a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. Bizonyos előrehaladás legfeljebb annyiban fedezhető fel benne, hogy az évek múltával az élmények száma is egyre nő, hőse egyre tudato-sabban tekint szét maga körül. A ciklusban a csodálkozás ill. az ámulat mellett jelentős szerepet tölt be a döbbenet is. A versfüzér szinte minden darabját áthatja a szorongó félelem, az önsajnálat, a mások iránti részvét. A kisgyermek fél: fél a betegségtől, a haláltól, az élettől, a sötéttől és apjától.

Ezekben a művekben szinte szétválaszthatatlanok a kisgyermek és az emlékeket életre hívó költő érzelmei. Ő ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világ-nak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényesedést, fokozatos beszűkülést jelentett, ezáltal a múltidézéssel egyre sokasodó veszteségeit is át kellett élnie.

Gyermekkori ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is a Mostan színes tintákról álmodom. A címsor önálló szakaszba kerülve azt az illúziót kelti, mintha valami nagyon fontosat tartalmazna a közlés. A gyermek azonban nem magyaráz, nem indokol, egyszerűen csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, s ezek közül leg-szebb a sárga. (A színárnyalatok hangulatokat, érzelmeket tükröznek.) Ezt követően türelmetlenül sorolja a színek árnyalatait. A vágy nyugtalanságára utal a számneves túlzások mellett az „és” kötőszó gyakorisága. Az impresszionizmus jellemző metaforá-jaként szinesztéziák (tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) szövik át a szöveget. A zaklatott, mégis egylendületű költeményt végig óhajtó mondatok uralják, hiszen ezek erősebb, teljesebb érzelmi-gondolati töltést visznek a fokozásos, emelkedő versfelépí-tésbe. A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, hétköznapi prózaiságát, melyet a színpompával kellen megszépíteni: ez a felnőtt költő szempontjaként rejtetten jelenik meg. Az ő szomorúsága szólal meg a színesebb élet utáni hiábavaló sóvárgásban s a világnak hátat fordító elvonulás vágyott magatartásában is.

A korábbi gyermeki tisztaságot, szűzi ártatlanságot felváltották a felnőttség sze-repei, ezzel párhuzamosan eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Ke-nyér és bor című kötet nyitó darabja de a verset 1916 decemberében írhatta, 1917-ben közölte a Nyugat. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmé-nyek közt élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése.

A cím egymással szemben álló, egymást tagadó jelzői már előre felhívják a fi-gyelmet a dal ellentétező felépitésére, ennek következtében kellő fenntartással olvassuk a költemény kétharmad részét kitevő első szerkezeti egységet. A költő itt szinte leltár-szerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelé-gültség, harmóniatudat jellemzi a vers hősét. Mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról. Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a polgári jólét biztonságát, a civilizáció áldásait, a családi boldog-ság nyugalmát, a beérkezett művész országos hírnevét, elismertségét. Éppen az a túlbi-zonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a felszín mögött rejlő elégedetlenséget (Berzse-nyihez Osztályrészemre című művéhez hasonlóan). A különös egybecsengések nem-csak önfeledt boldogságot, szomorúságot feledtető zenét sugallnak, hanem bizonyos gúnyt, öniróniát is szuggerálnak. A vers utolsó soraiban hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. Ezt jelzi a stílus megváltozása is: ideges, zaklatott, laza szerkezetű mondatok, felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra, a tétova bizonytalanságra. A lélekből izgatottan roppan ki a panasz, az önvád. Ez a hiányérzet eltörli, semmivé teszi a költemény elején oly biztos-nak látszó értékeket. Egyetlen kép uralkodik a záróképben: a lírai hős megszállottan, lázasan keresi azt a kincset, amire vágyott: nyilvánvalóan valami tartalmasabbra, telje-sebb létre, lényegibb gazdagságra utal.

Kosztolányi költészete a 30-as években elmélyült, klasszikussá érett. Legna-gyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsem-misüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság di-cséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, Számadás (1935) című ciklusában jelentek meg.

A kötet központi tárgya a halállal szemben elfogadható magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia.

A Számadás s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolatai költeménye a Hajnali részegség (1933 ősze). Minden filozófia egyik végső kérdésére keresi a választ: Miért születni, minek élni? A szürke, mindennapi lét sivárságából in-dul el, majd eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig - egy sajátos létértelmezésig. A költemény látható nyelve rapszodikus versépítésről tanúskodik. A gondolatok, érzel-mek nyugtalan vibrálása alakította a formát. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gon-dolkodás folyamatát. A közvetlen, a kötetlen beszélgetést, a kérlelő hangnem bizalmas-ságát a feltételes mód is jelzi. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robotot valamint különböző gondok természe-tes következményét.

A bizalmas közlés után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme önmagáról másokra, a többi emberre terelődik, az ablakból figyelt emberek taszító, kiüresedett létéről ad hírt az új élmény. Részvéttel is átszőtt leértékelő kifejezé-sek sora érzékeltei a puszta vegetációra lefokozott életeket. A többes szám első szemé-lyű birtokos személyjel mutatja, hogy a beszélő maga is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát arisztokratikusan a közös, lehangoló emberi sorsból. A célzások, hason-latok arról is árulkodnak, mintha nem is gondolkodó lényekről, hanem állatokról ill. mechanikus bábokról lenne szó. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a költemény első nagy egysége.

A második részben megváltozik a szemlélődés iránya: a lentivel szemben a fen-tire, a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megkezdődik az ámulat, valami va-rázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor védett s a végső kérdésekre még nem gon-doló biztonságba. A hétköznapi, szürke, kiábrándító léttel szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége. A költemény második részében a gyermek a lírai narrátor. A maga teremtette látomás középpontjába egy farsangi báléj vége, a vendégek hazafelé készülődése kerül. A költemény gondolkodó hőse a gyermekkori mennyországból visz-szahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul önmaga ellen, magát vádolja a számonkérő kérdő mondatok felkiáltásaiban. Az új élmény szemszögéből kudarcnak, értelmetlennek érzi lenti, robogó életét. Nyers, elutasító szókapcsolatok használatával határolja el magát a jelentéktelenné törpült kéziratoktól, a korábbi életcéloktól. Csak most, a halál közelében küzdötte ki magának azt a felismerést, hogy maga a létezés csodálatos, s az életnek mégiscsak van értelme.

Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas baráthoz, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit, lelki megrendültségét. A művet lezáró vallo-másban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldog-talansága, a vallási értelemben felfogott hitetlenség és ennek ellenére mégis valamilyen áhítatos. Ez a megtört beismerés kényszeríti a földre boruló hálaadásra. A középkori himnuszok emelkedettségével zeng minden megköszönő imája ahhoz, akit nem fog megtalálni sem életében, sem halálában. Egymásba mosódik a racionálisan gondolkodó felnőtt önáltatást elvető magatartása a csodákban hívő gyermek ámulatával. Önmagát a távozni készülő vendégek közé sorolja, aki az Úr vendégszeretetét élvezte.

A halálközelség az életért, e meg nem ismétlődő csodáért való rajongását váltja ki az ekkor súlyosan beteg költőből. Legutolsó költeménye, a Szeptemberi áhítat gye-rekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségét. Ekkorra már túl volt néhány műtéten, re-ménykedni, bizakodni kezdett, s a himnikus, ünnepélyes hangba belesimult egy új, utolsó nagy szerelem boldogsága is.

A költemény a középkori himnuszok vallásos hitével fordul a pogány igazság-hoz, fohászkodik nem létező istenekhez. Reményét a haldokló évszak fáklyaként lán-goló csodája táplálja: az őszi ragyogás termékenyíti meg a természetet is. A játékos rímek az élet vidámságát, gazdagságát, megható idillijét érzékeltetik.

a költemény további nagyobb része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A vers közepén elhelyezett, a halálból visszatérő, újjászülető lélek boldog felkiáltása adhatja meg az egész mű meg-értésének kulcsát: a halál szemszögéből nézve szépnek tűnik a csúnya is, a fájdalom is, a szegénység is, hiszen minden az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csak-is boldogítóan gyönyörű lehet. Az élet friss ámulata varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg.

A boldogító részegségben a költemény lírai hőse szinte lelkendező, kapkodó sietséggel fedezi fel s mutatja meg társának, kedvesének a hétköznapok legmindenna-pibb tárgyait, legprózaibb jelenségeit, amelyek most soha nem látott, különös szépség-ben tűnnek fel: egy kis templomot, a műhelyében dolgozó vargát, a zuhogó esőt, az őszi takarítást, a csillagok megtisztult ragyogását. Mindez összemosódik A szegény kisgyermek panaszaiból megismert gyermekkori élmények emlékeivel.

A lét csodájához, az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, meg-valósult, amiért a segélykérő első sorokban fohászkodott. Ezzel a hittel - megtalált kin-csek birtokában - lázad az elmúlás, a rohanó élet ellen a záró sorokban.

Kosztolányi költészete a legnagyobb értékeket védelmező humanista művészet csúcsaira érkezett.

Az Édes Anna Kosztolányi nagy regényeinek a sorában utolsó. Témája egy borzalmas kettős gyilkosság, melyet egy cseléd követ el gazdái ellen. Az író mégsem ezt a gyilkosságot állítja a középpontba, hanem azokat a rejtve maradt, megfejthetetlen és fölfedhetetlen lelki erőket, azt a belső kényszert, amely miatt a címszereplőnek meg kellett tennie, amit tett.

E műben a fő motívum az öntudatlan lázadás gesztusa. Anna csak a hatodik fe-jezetben jelenik meg előttünk: Addig rokonától, Ficsor elmeséléséből tudhatjuk meg, hogy nincs nála tökéletesebb cseléd. Nehezen válik meg régi helyétől, s ahogy belép Vizyék lakásába, ösztönei máris tiltakoznak. Vizyné, a jómódú polgárasszony szinte idomítani akarja. Fel kell adnia egyéniségét, el kell tűrnie az állati bánásmódot, a meg-aláztatást, a gúnyt. Életébe boldog perceket csak a Jancsival való viszonya lopott. An-nál fájdalmasabb a csalódás. Ráébred, hogy nincs kiút. Ficsor nem engedi, hogy fel-mondjon gazdáinak, Vizyné keresztezi házassági szándékát. És ő enged. A gyilkosság előtt már iszonyú vihar dúl a lelkében, nem törődik semmivel, megrémül, az az érzése, őt támadták meg. Nem tudja már, miért tette. Gyilkos és áldozat is egyben. Egyedül csak Moviszter doktor ismeri fel tette szükségszerűségét: meg akarta menteni embersé-ge maradványait, szuverenitását.

1936-ban Kosztolányi állapota egyre rosszabbodik. A Tengerszem című novelláskötete mintha azt jelezné, hogy a halállal is dacol. Az elbeszélések a boldogság esetleges megvalósíthatóságát járják körül.

Kosztolányi szépprózájában sajátos szint jelentenek az ún. Esti Kornél novel-lák. Ezeknek darabjai a műfaj különböző változatait képviselik, s csupán egyetlen kö-zös elemük van: Esti Kornél, Kosztolányi másik énje. De a főszereplő sem olyan ál-landó, illetve fejlődő figura, mint például egy realista regény hőse. Rejtélyes, talányos alak.

Nagy időt fognak át a novellák: a legkorábbi (Nyolcadik fejezet) 1925-ből való, a legkésőbbiek pedig az 1936-ban megjelent Tengerszem kötetben láttak napvilágot. Nincs egységes koncepciójuk, inkább spontán született darabok. Előzetes terv nélkül dolgozott Kosztolányi, s szándékosan laza szerkezetű művet akart létrehozni - mintegy szakítva az elbeszélő próza tradícióival.

Az emlékeket idéző íróban úgy jelenik meg esti Kornél alakja, mint a gonosz-kodás, a vásottság, a féktelenség, a léhaság képviselője, akinek egyéniségéhez tartozik a társadalmi erkölcsöket és tilalmakat megszegő lázadás szelleme, mindenféle tekintély csúfolása, az életet megvető sátániság. Riasztó és igéző is egyben: a rossz a jó, a rom-boló és a teremtő hajlamok szétfejthetetlenül szövődnek össze jellemében. Ebben a jellemben természetesen vannak ellentétek, de nem tettei keverték rossz hírbe, hanem tetteinek és elveinek ellentéte. A történetek egy jelentős részében a kezdő fejezetben ráaggatott cinikus vásottsággal, gátlástalansággal szemben gyakrabban fordul elő a hős vonzóbb, emberségesebb énjének parancsára történt cselekvés.

Ezek a novellák sem jellegben, sem értékben nem egyenletesek. Vannak köztük olyan típusú darabok, amelyeknek Esti Kornél nem is szereplője, csupán elmesél egy-egy érdekes, figyelemreméltó történetet.

Ezen öntanusító novellái közül kiemelkedik a Második (1929) ill. a Harmadik fejezet (1930). Az előbbi a szegény gyermek életét idézi: a vérszegény, beteges és ide-ges fiú iskolabeli története ez. Tele van félelemmel, szorongással: előbb átéli a társatlanság, a magány riadalmát, azt a kétségbeesést, hogy egyedül van a világon. Ké-sőbb - az osztályban - meg kell tapasztalnia sehova sem tartozás kitaszítottságának ér-zését, a szerencsétlenséget, a társakra utalt, esendő ember csalódását. A többi kisdiák részéről közöny és értetlenség fogadja: sehol sem fogadják be, igy hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A tanító valahol az osztály közepén talált neki egy tenyérnyi helyet - egy pad legszélén. A kis Esti Kornél már kiskora óta ír és olvas, ez a szellemi fölény hoz számára végül diadalt. A novella befe-jezésében az a hit, remény szólal meg, hogy az ember tehetségével, kiemelkedő képes-ségeivel meglelheti a maga helyét a közöny és idegenség közepette is, megállhat a ma-ga lábán a zűrzavarban is.

A Harmadik fejezet a legösszetettebb, leggazdagabb elbeszélése a sorozatnak: ez egyben a legteljesebb költői önjellemzése is az írónak. A fiatalembert érettségi után a tudásvágy hajtja. Első ízben szakad ki az otthon védettségéből telve kalandvággyal s az ifjú költőnek azzal a hevületével is, hogy megismerje a világot, az embereket, mások szívébe pillanthasson. Pesten hamar eltanulja a zárkózás és alakoskodás művészetét, mert naiv nyíltságán a pestiek összenevettek a háta mögött.

Vonaton utazván éri az első kaland: egy elmebeteg, paranoiás lány szájon csókolja. Ez a szerelemmel való találkozás jelképe. Borzongva érzi a kéj és az undor együttesét. A lány áldozata - a tűrő, csendes édesanya - felkelti a mély tiszteletet a szenvedők iránt.

A kötetben az utolsó írása - a Tizennyolcadik fejezet - egy villamosutazásról szól. A novella felszíni, első jelentésszintje valóban egy közönséges villamosutazás viszontagságairól ad képet. A novella hőse, Esti Kornél, a sötét és hideg éjben türel-metlenül várakozik a villamosra. Mikor végre megjelenik a kocsi, alig tud felszállni, hiszen emberfürtök lógtak mindenhol a peronon. Belekapaszkodik az embertömegbe, nem törődve a veszélyekkel. Útitársai egytől-egyig gyűlölik a betolakodót. Sok időbe telik, míg beljebb jutott, újabb és újabb ellenségeket szerezve magának. Nem adta fel a harcot. A minden emberi méltóságából kivetkezett, összepréselt, bűzös állatsereg láttán annyira megundorodik, hogy már éppen le akarna szállni, mikor megpillant egy nőt, kinek kék szeme megvigasztalja. Megvívta végül is az élet vad diadalát és egy ablak melletti kényelmes ülésre tett szert: küzdött és győzött. Élvezni akarta diadalát, kipi-henni fáradalmait, de a kalauz elkiáltja magát: "Végállomás!". Elszontyolodik és lassan leszáll. A novella természetesen nem egy egyszeri villamosutazást ír le, sokkal inkább az emberi életet jelenti. Fanyar keserűséggel, kiábrándultan ábrázol a megszületés kín-jaitól kezdve az életben maradás vad és megalázó küzdelmein át egészen a végállomá-sig, a halálig. Ebben a novellában Kosztolányi értelmetlennek és céltalannak láttatja az életet, vigasztalannak az emberek sorsát.

Ebből az időből származik másik novellája A kulcs is. Takács Pistát elküldi édesanyja a hivatalba apja után, hogy hozza el tőle a kamrakulcsot. A nagy, embertelen épületben sokáig bolyong a kisfiú, míg végre megtalálja az eldugott szobát, ahol apja dolgozik. Még soha nem járt itt, apja elbeszéléséből ismerte csak, mely a hivatalt va-lami csodálatos, szent helynek tünteti fel. Rá kellett ébrednie, hogy az valami egészen más. Mikor benyit apja szobájába, kezd szertefoszlani benne a kép. Apja íróasztala eldugott helyen áll: kicsi és roskadt. Mikor az apa meglátja fiát, rögtön korholni kezdi ruhájáért, viselkedéséért, tanulmányaiért. Majd hirtelen izgalom támad hiszen megjele-nik a főnök. Takács földig bókolva, eléje pattanva teljesíti főnöke kéréseit. Pista a nagy zűrzavarban a teremben rekedt, várakozólag leült apja íróasztala mellé. A főnök észre-vette a fiút, elbeszélgetett vele. Mikor verejtékező homlokkal megérkezett az apa, elis-merő szavakat hallott a főnöktől, buzgón helyeselt, majd megcsókolta és szelíden ha-zaküldte fiát. Pista nem értette a helyzetet és fülig vörösödve ment ki a teremből. Kife-lé menet újra eltévedt, de magában még megjegyezte, hogy apja legalább egy fejjel magasabb a főnökénél. A gondolatok összekeveredtek a fejében az emlékekkel a tör-téntekről és a kialakított képről. A kapus csak azt vette észre, hogy egy síró kisfiú sza-lad ki az utcára. Pista egészen hazáig szaladt.  (folytatás ....)

Egy kisfiú találkozása a felnőttek világával
Kosztolányi Dezső (1885-1936) A kulcs című novellája 1932-ben jelent meg. Költészete a 30-as években érik klasszikussá. Gazdag újságírói múlt áll mögötte, verskötetek, nagy regények (Pa-csirta, Aranysárkány, Édes Anna), elbeszélések. Már 1925-óta foglalkoztatja Esti Kornél alakja, leg-későbbi novellája e hőssel 1936-ból való. A gyógyíthatatlan betegség tudatával majd csak 1933 nya-rától kell szembenéznie. Túl van sok csalódáson, támadáson, a háború borzalmain, forradalmakon, válságokon.

A kulcs című novella hőse, főszereplője egy tízéves kisfiú, Takács Pista. Tudjuk, hogy Kosz-tolányi Dezsőt már igen korán megragadta, foglalkoztatta a gyermeki lélek. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai című verseskötete. Kosztolányi a gyermekkort később is olyan teljes-ségnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőtt kor lelki elszegényedést, fokozatos be-szűkülést jelent.

Hétköznapi eset vezeti el a kisfiút apja munkahelyére, a csupa nagybetűs HIVATALBA. Az édesanya küldi, mert az apánál maradt a kamra kulcsa. Ha nincs ez a feledékenység, még megmarad egy ideig az apai tekintély, a hivatal fontosságának és méltóságának hite, a felnőtt világ tekintélye.

A novella lépésről lépésre vezet el a csalódáshoz, a kiábránduláshoz. Egy darabig nem értjük, miért A kulcs a novella címe. A bevezetésből csak azt tudjuk meg, hogy egy illedelmes kisfiú keresi az illeték-osztályt, s hogy a keresett osztály a III. emelet 578-as szobájában van.

A novella eredeti címe: III. emelet, 578. A író később változtatta meg a címet (és tette ezt meglehetősen sok novella esetében). Mesteri fogás, tudatos írói munka. Az új cím ugyanis még in-kább kiemeli azt, milyen banális dolgon múlott egy mítosz szétfoszlása.

A kisfiúval együtt ismerkedünk a hatalmas, zord épülettel, és viszonylag gyorsan eljutunk a III. emeletre. A bonyodalom és a bolyongás itt kezdődik: A számozás ugyanis a 411-es számmal vé-get ér. Hogy lesz ebből 578-as ajtó? A gyermek segítségére siet a véletlen egy ismerős öregúr szemé-lyében, aki a hivatal dolgozója. Ekkor már gyanítjuk, Takács Pista édesapja is e tekintélyes hivatal tisztviselője. Az öregúr lesz a kisfiú vezetője. Újra ott vagyunk velük együtt a 411-es ajtó előtt, de most be is nyitunk. Akár megnyugvás is lehetne a bejutás: mégis van 578-as szoba. De a 411-es ajtó mögött egészen más világ tárul fel a gyermek előtt, mint amit várt, amit addig látott: zsúfolt iroda, körmölő hivatalnokok, rozoga falépcsők, homályos, villannyal világított, poros átjáró. A végén újra ajtók: 576. 577. 578. Már tudja, nincs külön szoba. Mégis rendbe hozza magát. Még mindig hat az édesapja, és édesanyja milyen fontoskodva emlegette “A HIVATALT” , az apa hivatali munkáját.

“A hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”. Szerette volna korábban is megismerni, de az apa fensőbbségesen elhá-rította kísérleteit. Most meg is tapasztalta, még őrzik is e fontos helyet, hiszen a kapus volt az első útbaigazítója a rengeteg épület bejáratánál. De a csalódás feltartóztathatatlan. Belép. Egy terembe jut, ahol ember ember hátán. A hivatalnokok farács mögött görnyedeznek, mint bezárt rabok. Jobbra egy kicsiny szoba, ajtaja is nyitva. Balra tovább egy hasonló méretű kis szoba egy nagy íróasztallal. De nem annál látja meg apját, hanem a sarokban, egy rozoga kis asztalnál, az ajtónak is háttal. Most tudjuk meg, miért jött a gyermek: Nem találják otthon a kamra kulcsát.

Az apa a lelepleződést úgy próbálja ellensúlyozni, hogy korholja, pirongatja fiát. Kollégája előtt teszi mindezt, s annak kérdéseire érdemtelenül elmarasztalja a fiút. Ekkor előkerül egy incifinci úr, a fő-nök, aki előtt mindenki, de különösen az apa földig bókol. A gyermeknek módja van megfigyelni a fontoskodó, hatalmát élvező, idegesítő alakot, akinek jelenlétében mindenki különös szorgalmat mu-tat. A főnöknek megtetszik az értelmes, nyílt, talpraesett fiú. Ennek hatására változik az apai véle-mény a korábbiak ellentétjére. A rideg, elutasító, távolságot tartó apa érzelgős lesz, a gyermek pedig zavarodott. Jól is esnék neki az, amit apja mond és csinál. De nem ezt szokta meg, s néhány perce még nem ezt kapta. “Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt.” Szégyellte is apját, a megalázottat és megalázkodót. De szánta is, sajnálta is őt. “Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, ... arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.”

A csalódástól, az eseményektől összezavarodva távozáskor eltéved. Könnyek csorognak az arcán. Miért sírsz, kérdezi tőle a kapus. Bántott valaki? Senki - válaszolja és hazarohan.

Mi is bántja? Csalódott a hivatalban, fájdalmasabb azonban ennél az, hogy édesapjában is. Most csa-lódik először a felnőttekben, találkozva furcsa, kiismerhetetlen, a gyermek számára érthetetlen vilá-gával. Hirtelen jön mindez. Az a tiszta gyermek kerül bele ebbe a felgyorsuló folyamatba, aki repülő szeretne lenni, aki a fénybe, a messzeségbe vágyik. Aki talán azt is megérzi, most először: ő is ilyen felnőtt lesz egyszer, s mindez álmai halálát jelenti majd. Kicsit talán önmagát is elsiratja. Szeretné elfelejteni, kisírni magából, meg nem történtté tenni a vele történteket.

Mindezt Takács Pista szemszögéből láttatja velünk Kosztolányi. A gyermek tisztasága, nyílt-szívűsége ellenpontozza a felnőtt világot. A rövid párbeszédek feltárják udvariasságát, talpraesettsé-gét, őszinteségét. Viselkedése azt is elárulja, mennyire szereti, tiszteli édesapját. A nyitott ablaküveg tükörként mutatja, ez a kis, szőke, piros arcú, kedves gyerek bizony szegény, harisnyája foltos is, lyukas is. Mindebből következtethetünk édesapja társadalmi helyzetére.

Igaz, hogy Kosztolányi írása az epika körébe tartozik, hiszen novella, a külvilág, a külső va-lóság áll az ábrázolás középpontjában. Nem fűz az eseményekhez nagy tanulságot, kis megjegyzése-ket, nem rág a szánkba eszmei mondanivalót. Mégis ott érezzük szinte minden részletben a lírikust, a költőt, aki a gyermeki lélek rezdüléseit, viharát tárja elénk epikai keretek között. “Az író a maga ér-tékelését, állásfoglalását, egyéniségét a történet megformálásába építi bele.” A novella monologikus formájú, Kosztolányi maga mondja el a történetet, melyben nagy szerep jut a dialógusnak is.

A valóságnak egy szűk részletét ragadta meg az író: egy szegény kis hivatalnoknak és gyer-mekének sorsából villant föl egy időben is kis részletet. A gyermek életében azonban döntő ez a rö-vid eseménysor: az első csalódás ez, az első szembenézés az igazi felnőtt világgal. Érezzük empátiá-ját, a legkiszolgáltatottabbal, a gyermekkel való együttérzését.