Ha egy olyan író, aki Örkénytől tanulta, hogy a valóság és leginkább az a korszak, amelyben mi élünk, úgy ahogy van, abszurd, és ezzel a meggyőződéssel keres egy írói életutat, hogy annak értelmetlen kitérőivel és indokolhatatlan buktatóival bizonyító erővel ábrázolja az egymásra következő mozzanatok abszurditását, leghelyesebb, ha Örkény István irodalmi pályafutását fogalmazza meg dokumentumerejű írói arcképnek. És talán előre mindent példázó mottónak ezt az Örkény-mondatot teheti, amely a Nászutasok a légypapíron című novelláskötet (1967) előszavában olvasható: "Az ember, ha mégoly biztosan áll is a lábán, mihelyt egyet lép, reszkírozza a hasra esést". Biztonságosnak tetsző lépések után váratlan hasra esések, indokolatlan sikerek után még indokolatlanabb bukások, lázas munkalendületek után évtizedes értelmetlen elhallgattatás, majd váratlan felívelés, útratalálás, művészi dicsőség a világhírig és az itthoni-külföldi elismertetésig jelzi a hatvanhét évre terjedő életutat. Így ahogy van, alkalmas téma egy abszurd életrajzi regényhez.

Jómódú polgári otthonból indult, apja tekintélyes budapesti gyógyszerész, kormányfőtanácsos címet visel, ennélfogva "méltóságos úr". A fiú követi a családi hagyományt. A humanista szellemű Piarista Gimnázium érettségijével előbb maga is gyógyszerész szakot végez az egyetemen, de utána megszerzi a vegyészdiplomát is. Közben azonban a gimnáziumi évek óta az írónak induló nemzedékhez tartozik (Szabó Zoltán, Thurzó Gábor, Boldizsár Iván osztálytársa, Sík Sándor irodalomtanára volt). Egyetemista korában novellái jelentek meg különböző folyóiratokban (az első a Vándor Lajos szerkesztette Keresztmetszetben, amely ennek a nemzedéknek egyik gyülekezőhelye volt). És hála a gondtalan otthonnak, nagyobb korai utazásokat tehetett német, francia és angol földön. Nemzedékének egyik legjobb nyelvi felkészültségű tagja volt: latinul, németül, franciául, angolul biztonságosan írt, olvasott és beszélt. Később a hosszú hadifogság is alkalmat adott neki a továbbtanulásra, otthonos lett az orosz nyelvben is. A vegyész-gyógyszerész szakképzettség és a széles körű nyelvismeret lehetővé tette, hogy amikor a történelmi sors kizárta az irodalomból, anyagi gondok nélkül bármikor megélhessen gyógyszergyári szakemberként is, műfordítóként is.

Amikor 25 éves korában megjelent első novelláskötete, a Tengertánc, az olvasni tudók azonnal felismerték, hogy jelentékeny elbeszélő tehetség jelentkezett. Csak az nem látszott, melyik irányban fejlődik tovább. Szinte valamennyi novellát bele tudunk sorozni valamelyik modern vagy hagyományos stílusirányba, de ahány történet, annyiféle jellegű megragadás. Expresszionizmus, szürrealizmus, képtelenségek halmozása, érzelmes és kalandos romantika, naturalizmushoz közeli realizmus váltogatta itt egymást. Nem egy helyütt Márai Sándor, másutt Cs. Szabó László, Szerb Antal, sőt Rejtő-Howard-féle képtelenségek hatása érződött ebben a stíluskeresésben. A címadó Tengertánc - abszurd történet egy elmegyógyintézet ápoltjairól, akik fellázadnak és átveszik az uralmat a normális emberek fölött - jól érezhetően a fasizmus világveszedelmének mulatságos rémképe volt. Ez az abszurd-groteszk látomás a tulajdonképpeni bevezetés életműve legfejlettebb, világhíressé emelkedő korszakához. Felettébb sok kanyar után, igen különböző hatások befogadása majd elvetése után, magasabb művészi fokon ide fog visszaérkezni a harminc évvel később önmagát megtaláló és birtokba vevő, nagy sikerű író. De addig megalázások, bukások, kirekesztések hosszú sora várt rá, addig közben nem egy olyan könyvsikere is volt, amelyet hamarosan már maga se vállalt, addig harmadszor is házasodott és sokféle izgalom készítette elő azt a szívbetegséget, amely végül - sikerei csúcsán - elvitte.

A háború előtt leszolgálta katonaévét és zászlósként szerelt le. Amikor kitört a háború és őt is behívták, természetesen tiszti egyenruhájában jelentkezett. És azonnal szembetalálkozott a személyes megaláztatással. Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy az áhítatosan katolikusnak nevelt író-vegyész-zászlós zsidószármazású, munkaszolgálatosnak hívták be. Tiszti egyenruháját azonnal megalázó szidalmak, gúnyolódások, sőt ütlegek közt kellett levetnie, és azonnal el is indították ócska zsávolyöltözékben egy munkaszolgálatos században gyalog keletre a Don felé. Ez 1942 tavaszán volt. Voronyezs környékén érte az összeomlás, a tömeghalál. 1943. január 12-én éjszaka, amikor addig ismeretlen, rémítő hangjukkal a "Sztálin-orgoná"-nak elnevezett sorozatvetők először megszólaltak, mínusz 47 fokos hideg volt. A Második Hadsereg java része ottveszett, az élve menekülők túlnyomó többsége a visszavonulás 2700 kilométeres viszontagságai közben pusztult el. Örkény sebesülten fogságba esett. Átélte a hadifogság legkülönbözőbb változatait. Közel három év után, 1946 decemberében érkezett haza. A végső esztendőben már írni is volt lehetősége. Egyéb kéziratok mellett magával hozta A lágerek népe kéziratát: tanúság és tanulság, személyes vallomás és hiteles szociográfia a Voronyezst átélő magyar népről. Ez hamarosan meg is jelent, és hasonlóképpen kis könyv alakban napvilágot látott a máris történelmi drámának olvasható Voronyezs című színjáték is. - Ebben az időben halomszámra írtak riportokat, emlékiratokat, statisztikákat, vádbeszédeket a tűzvonalról, a lágerekről, a szörnyűségekről. Legtöbbjük silány ponyva, fércmű, borzalmak felsorolása. Sokan kapkodták ezeket, újságok írtak róluk. És amikor végre Örkény műveiben művészi színvonalon, hitelesen, maradandó irodalmi értékkel megszólalt a közös tragédia valósága - csaknem némaság fogadta. Az emberek nagy része valójában nem is akarta tudomásul venni, ami valóban történt. A hivatalos vélemény nem kívánta hangoztatni azt a mindenkitől tudott tényt, hogy mi a szovjet nép és a szovjet hadsereg ellen harcoltunk, meg azt, hogy a szovjet hadifogság nem volt kellemes üdülés. Szó sincs róla, eltűrték, hogy egy író a sok selejt közt egy valódi dokumentumértékű, művészi színvonalú könyvet írt erről, de a kijáró elismerést a "fordulat éve" felé haladó kultúrpolitika nem adhatta meg a szerzőnek. Elvárták tőle, hogy ha ilyen jól tud írni, akkor írjon hivatalos "tématervek" szerinti "szocialista realista" regényt, vagyis olyat, amit rövid esztendőkkel később "sematikus" jelzővel bélyegeztek meg ugyanazok, akik előbb elvárták. Örkény pedig, megélve a kor szenvedéseit, nagyon szeretett volna igazi, hívő, pártfegyelmet betartó kommunista lenni. És mivel jól értett az írás mesterségéhez, tehát egymás után írt néhány olyan művet, amilyet elvártak tőle. Nagyon rossz, ostoba, ráadásul unalmas regényeket épített fel (Házastársak stb.). Ezeket pedig a sajtó ünnepelve üdvözölte, az olvasók vásárolták is, mert jó kommunistának tűnt, aki ilyesmit tartott könyvespolcának első sorában. Örkény egy pillanatig a "szoc.-reál" vezető írói közt szerepelt.

Persze ezt maga sem bírta megszakítás nélkül. És gyanútlanul írt egy nagyon ártatlan, de kétségtelen erotikus tartalmú novellát, a Lila tintát. Tulajdonképpen bele is illett volna a politikai vonalba, hiszen a polgári világ halódásáról szólt. De igazi író lévén nem tudta megállni, és alakjai élő jellemekké, érzéseik és magatartásuk valódi erotikává sikerült. És mintha leszakadt volna az égbolt, maga a kultúrpolitika diktátora, Révai József bélyegezte meg pártgyűlésen, mint a dekadens polgári ízlés támadását a szocializmus ellen. Erre az egész sajtó ráuszult Örkényre, mintha a sematikus művek után váratlanul kiderült volna, hogy ő az ellenség. Persze ez az igazán abszurd fordulat ráébresztette, mennyire mást várt a szocializmustól és eszméjétől. A közeledő 1956 természetes módon találta a forradalmat előkészítő és képviselő írók - Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán és a többiek - körében. De természete folytán eléggé passzív volt. Ellene nem folyt bűnvádi eljárás, de amikor a többiek börtönbe kerültek, ő kiátkozott, eltiltott, kirekesztett lett. Fordíthatott, gyógyszertári vegyész lehetett, de egyetlen sora sem jelenhetett meg. Egy jó évtizedig a neve sem fordult elő az irodalom köreiben. Persze írhatott az íróasztalnak a majdani megjelenés reményében. Még dramaturgiai tanácsadó is lehetett különböző színházakban. Így, titokban épült fel néhány olyan elbeszélése, amelyből idővel a világsikerű drámák lettek, néhány eleve drámának gondolt mű vázlata, amely idővel úgyszintén megvalósult, mint színházi siker. És a hatvanas évek derekán, amikor az a "lágyuló" diktatúra mégis olyan új hangot keresett, amely látványosan elszakad a máris rossz emlékű sematizmustól - egyszerre kiderült, hogy Örkény abszurdnak mondott, valójában groteszk, tragikomikus életlátása a keresett és megtalált újdonság. A legfanyarabb abszurditás is eltűri a happy endet. Ez történt Örkénnyel. A Tóték már kisregény korában is az önkénynek és a kiszolgáltatott kisemberek életének paródiája, de színpadi formában minden komorsága ellenére fergeteges komédia lett. Majd a Macskajáték az idős emberek szerelemért küzdő kései vágyait mutatja be olyan egyszerre szatirikusan és megértő érzelmességgel, hogy magántörténetével még nagyobb világsikert keltett, mint a Tóték politikaparódiája. Örkény tulajdonképpen visszatért, de sokkal magasabb művészi formában ahhoz, amit ifjan a Tengertánc őrült-történetével kezdett. És maradt még annyi ideje, hogy megírja az életveszélyes élet képtelen komédiáját, a Pisti a vérzivatarban-t és legvégül, mintegy csúcspontját a bizarrságnak, groteszkségnek és abszurditásnak: a Rózsakiállítás című kisregényt arról, hogy milyen mulatságos egy temetés. Lehetséges, hogy ezután gúnyos mosollyal az ajkán fogadta a halált.