Édesem, csak lélegezz,
Mint a túlvilág.
Táncba csalt s most így szuszog,
Szép, de fáj a tánc.

~*~ 

  Egy szinte kínzóan gyönyörű, lágy dallam csendült fel.
  - Ha megbocsátotok egy kicsit… - szólt udvariasan a fiú társainak, majd zavart mosollyal, sietősen távozott. Szeme kétségbeesetten egyre csak a tömegben kutatott, mígnem rá nem bukkant a bárpult előtt magányosan ülő lányra. Vörös haja kibontva, vad tincsekben zúdult világoszöld, selymes ruhájára, mely nem mutatott többet, mint amennyit kellett. Amikor meghallotta a zenét, az arcára szomorú képet festett, s maga elé meredve mély sóhajjal inkább a múltba menekült a zord valóság elől. Ám egy gyöngéd kézre, mely vállát érte, és egy finoman hangzó szóra felnézett, meglátta a férfit. Ott állt mellette, kissé bozontos hajjal, felállított gallérral, kibontott nyakkendővel, szemét végigfuttatva az asszonyon.
  - Szabad egy táncra? - kérdezte, s kezét kinyújtva vágyakozó mosollyal várt.
  - Már hogy ne szabadna - suttogta a lány. Azon nyomban felpattant, mint aki csak erre a pillanatra vágyott már hetek óta, és hagyta magát bevezetni a tömegbe, ahol a sok, andalgó pár elrejtette őket a nem kívánt szemek elől.
  A fiú meghajtotta fejét, a lány meghajolt, s ahogy azt tanították, gondos távolságban egymástól megálltak. Kezük finoman siklott egymásba, s amikor összeért, úgy tetszett: soha nem érintett még más kezet. Tekintetük egy pillanatra sem tévedt el a másik szeméből, úgy várták, hogy az énekesnő végre megszólaljon. S amikor ez bekövetkezett, lassan megindultak a lábak. A lány szoknyája édes ringásba kezdett, haja, mint a tűz lobogása, táncolt velük. Egy ideig még láthatták a többi embert körülöttük, ám hamarosan eltűnt minden - csak a zene s ők maradtak. Köd úszott lábuk alá, melyet alig kavart fel lassú, bizsergő mozgásuk. Elillant az érintés tilosságának biztos tudata is - mégsem közeledtek egymáshoz, hisz az a két pont, ahol találkoztak, elég volt az összes óhaj kifejezésére és megértésére. A férfi tenyere ujjainak reszkető mozgásával tapadt rá a lány derekára, kinek ajkai között a sóhajtás után remegve távozott a levegő. Keze belemarkolt, majd lassan simítva kúszott a férfi hátán fájdalmas vágyat gerjesztve mindkettőjükben. Most örömmel tartozott volna ismét egybe a két test, ám a kötelesség várakozást szült. Tudták jól, hogy szívük gyorsuló dobbanását nem úgy kell csitítaniuk, mint ahogy azt akarnák, ám gondolataikat nem tudták elterelni egymásról - hiszen ez minden, ami maradt: gondolat… A zene vad ritmusára ők is vadabb forgásba kezdtek, s akkor úgy tűntek, mint egy szenvedélyesen feltámadt láng, melyet nem olt ki semmilyen szél, semmilyen csend… Szemük szikrázott, testük felhevült, a levegő izzott körülöttük. Keserű vágyódás, az ült mindkettejük arcába marva. A szájak érinthetetlen pecsétté váltak, s nem volt az az erő, mely feltörhette volna őket. A zene fülükben égető dallam, oly gyönyörű, oly sok emléket hordozó… Tartásuk kimért, mint a vulkán kitörés előtt. Egy utolsó, lendületben gazdag forgás, az utolsó hangok, az utolsó szavak, és vége a táncnak…
  Némán megálltak. Ismét emberek között voltak, akik megtapsolták a zenekart, ám ők csak mereven egymást nézték. A férfi egy lágy sóhajjal csókolta meg a nő kezét ajkát szinte nem is érintve hozzá, majd tenyerük még egymás ujjaiba kapaszkodva szétcsúszott. Üresség lett úrrá mindkettőjükön, amikor a lány elsietett, s a fiú egyedül maradt a csevegő, szétszéledő tömegben.

~*~

Gyorsul úgyis mindenem,
Mint az ölelés,
Épp a vége egy rövid
Görcsberepülés.