A munka örömére.
Üdvözlégy, Vándor! Jöttöd kár: itt a Kobold-lak.
Ajtónk zárván, léptünk pergő - huss! el is álltunk.
Pénzed, szíved, lelked fényét add a bolondnak,
mert itt munkánk zajlik: tűzzel messzire szálltunk.
Szó csalogatta kezünk mindig foglalt, de ne bántson -
bárhol járunk, bárhogy fázunk, rád ugye látunk!
Pezsgő élet! nyolc órát szít; munka berántson
téged, mint minket régtől már… […]

Borús hajnalra fátyol
a gyertyafény szobádban.
Minden barátod távol,
és te? üres magányban.
Kétségek - ezek a vad árnyak,
megmarnak, égetnek belül;
lehullanak e tündöklő szárnyak,
míg benned a bizalom elül
- úgy lelked örök gyászba merül…
Szúró tüskével a rózsa
ajkadba marja víg sebét.
Megdermednek mind egy szóra,
és te? nem néznek feléd.
Csendesség - feszülten figyel,
fakó szemével rajtad átlát.
Múló hited eképp hagy el,
miközben a halál sikolyát
dadogja […]

Adjátok vissza,
adjátok vissza hosszú sóhajom!
Ajkam szó már ne hagyja el
Legyek komor, néma uralom,
melyet tömjénző köd nyel el
Adjátok vissza,
adjátok vissza fakó szívemet!
Ha másnak már nem is kell,
én megőrzöm átok-kincsemet,
mert hitelbe adtam csak el
Adjátok vissza,
adjátok vissza delelő napom!
Múltat kérek vissza és jelent
Ti is kéritek, de én nem adom -
megtartom, mert ez maradt nekem!
Adjátok vissza,
adjátok vissza silány életem

A forró, ha vízhez ér,
nem érez szomjat.
Vágyam, ha érteném:
azt kívánnám, mondjad.
Mi voltam, mi leszek,
s ahogyan testem fonnyad,
túlragyog a virág telet.
Azt kívánnám, mondjad.
Összeforr a Föld az Éggel,
bús hűségre kél a madár.
Felhagyok minden reménységgel,
vígságra szívem nem talál.
És ezredév, ha lepereg zordul,
buja létre zár a halál.
Harang romba dől és kondul.
Vígságra szívem nem talál.
Fakó élet mégis mit ér?
Látomás volt […]

Jaj, anyám, de nagyot tettél,
mikor egyszer, mikor egyszer megszülettél!
Megszülettél egyszer, ebbe a világba,
hogy megteremts engem apámat gyalázva,
kifosztva kincsből, megtöltve búval.
A magány haragja méreggel szólal:
Megfogtál, cibáltál végtelen, monoton,
megfogtál, ne eressz, markolj még, akarom!
Ragadj el, lüktess, szívd ki erőmet,
lüktetek, téplek: adj még többet, többet.
Folyjon, gyötörjön, kínozzon halál,
folyjak, gyötörj, ordíts, és megállj!
Teremtő gyilkosom így lettél te egyszer,
mikor miattad, […]

Virág vagyok a réten.
Vagy Hold, de ott a Nap,
mely túlragyogja fényem.
Mag vagyok, és jő a fagy:
jégváram lesz a halál,
ha megmaradok néma mag.
Toll vagyok, és egy madár
otthonom, szűk reményem,
hogy szárnya légre kel s talál.
Zsír vagyok a kenyéren,
és éhes száj, ha magához hív,
az alkonyt meg nem élem.
Szél vagyok: a lomb beszív,
megemészt a zöld, az ág,
a Föld, az […]

Ha már az első hó tiszteletére született egy bejegyzés írói vénám méhéből, most a hosszútávúnak ígérkező jó idő kedvéért is tollat ragadok! Vagyis ragadtam. Íme:

Hóvirágos éjjelek, jönnek mennek melegek.
Ha kell, ha élnek: hadd jöjjenek!
Gyöngyszínű harmatok, hullanak alkonyok,
lila szirmú lángokat álmodok.
Szárnyak repesnek Édentől keletnek,
madárlábú szelek vágyakat felednek.
Újszülött magok, mint illanó záporok,
bújnak és olvadnak előlük a fagyok.
A […]

A hegy a völgyre lel.
Ébredés és álom.
A hold a napra kel.
Ha égetnek, úgy is fázom.

Mint a part, mely örvényen megy keresztül,
s vak hullámait sodorja a szélnek,
a hegy oltárán magányos kereszt ül,
míg csillagok közt víg bolondok élnek.
Úgy szeretnek, mintha nem volna szárnyuk:
rabok, bezárva az éjsötét mélybe,
bolondok. Úgy taszítják holdtalan álmuk,
mintha egyként olvadnának alattomos fénybe.
És ki érti őket, az, aki megpróbálja,
nem őrizheti meg önnön magát,
mert a sötét, mely őket, s majdan […]

Hát. Végül ez lett. És így. Egyéb ötlet híján. Szóval nem leszek dobogós. De legalább beküldtem valamit.
Hexameterek
I.
Víg szabadon s álmokkal, csókkal szállok elébed.
Lépteim élnek, vágynak: szárnyam perzsel-e téged?
Most akarom kezedet, szemedet - s arcod feledem már…
Víg szabadon s álmokkal, borral tűzszerelem vár.
II.
Vér szava hív, csal, tengere buzdít: látom az arcát.
Vak tüze élve emészt, […]