A szerelemről
Örkény után szabadon.
Nem, most nem a szeretetről beszélek, amit lényegében bárki iránt érezhetsz. Hanem a szerelemről, arról az ismeretlen, meghatározhatatlan valamiről, ami pislákolva gyúl, majd tombol benned. Arról, amit szenvedélynek is nevezhetnék akár. A csiklandozó vagy éppen ordításra sarkalló vágyról, hogy belebújhass a másikba, beszélek. Úgy is mondhatnám: a túl magasra hágott szeretetről…Legyen a szerelem egy tölgyfa.
Mert milyen is egy tölgyfa? Ősi, erőteljes, hosszú ideig meríti a föld javait és pergeti leveleit évszázadokon át. Olyan, mintha mindig is létezett volna a világon; öröknek tetszik, elpusztíthatatlannak. Bárhol megél, a Földön akárhol megtalálható. Szinte. Tiszta szerelem…
Állt egy tölgyfa a mező közepén. Terebélyes árnyékát úgy osztotta az alatta kibúvó füvekre, hogy azoknak egy kósza sugár sem jutott a Napból. Magasra kelt, mert erejét olyan földből szívta, ami neki a leginkább megfelelt ahhoz, hogy hosszan bontogassa ágait: nemcsak a talajból, hanem a száz meg száz ember tekintetéből. Mert egy út vezetett a réten át, egy kitaposott, keskeny ösvény, s ki azon járt, messziről láthatta a tölgyfát. És a fa ősi varázsa odavonzotta mindet, hogy átvágtak a füvön, és csodálva topogtak pompája előtt. Csaknem imára borultak, annyira nyűgözte őket a tölgy hatalmassága. Majd ábrándozó gondolatokkal továbbmentek.
És észre sem vették, hogy, mert elragadta őket egy ismeretlen mágia, hány meg hány fűszálat tapostak a földnél is mélyebbre ezalatt.
Nem célozgatok. Csupán rébuszokban mondtam el, mit gondolok a szerelemről. Ha nyíltan leírom, pszichiáterhez küldenétek, vagy legalábbis megbotránkoznátok.
2008-11-06 at 12:09 am
És aztán hazaértek útjukról, elteltek az évek, és elmúlt a tölgyfa mágiájának emléke. Mardosni kezdte őket a hiánya, belülről emésztette őket. Feltették rá az egész életüket, hogy megint érezzék ugyanazt az ősi varázst. De minden alkalommal újra és újra elhalványult. Újabb fűszálakat tapostak el, újabb tölgyfa energiáját szívták el… És rájöttek, hogy már nem képesek ugyanúgy átélni az első perceit sem… És egyre hamarabb elmúlik..
Utólagos engedélyeddel folytattam.
2008-11-06 at 12:43 am
és te is pszichiátárhez küldesz, ha szépnek találom a “hasonlatod”?(vagy metafora vagy mittomén)
2008-11-06 at 11:24 am
Olvasat 1., 2….
:D Nem, nem küldelek… Inkább akkor küldenélek, ha nem találnád szépnek…
2008-11-06 at 9:45 pm
…mindig vissza mennek, mindig keresik, de minidg elmúlik. Érzik, hogy így nem lehet élni. De nincs válasz, ami segíthet, újra megtalálni azt az Első percet. Nincs válasz, hisz nem kértek. Nem néztek, taposták a füvet, csak keresték, üldözték azt az Első Percet. De egyszer az egyik megállt. Megállt? Megállt! Nem kereset tovább. Nem tudta, mért nem, csak nem. Kérdezték, érdekes, őt kérdezték. De nem hittek a válaszában. És ahogy megállt, és csak állt, érezni kedzte újra….érezte, lelke itta, szíve melengette. És nem kereste soha, soha többet. Csak mindig figyelte az útjába botló jeleket, amik emlékeztették rá: az ott, mindig ott van benn. Csak nem szabad elfelejtenie, és nem kell soha keresnie….ű
(i am very sorry, remélem, nem baj:$:$:$:$:$)