Örkény után szabadon.

Ahogyan a levelek hullanak, abban nincsen semmi különös. Természetes. A fa rügyezik, virágzik, terem, majd alváshoz készülődvén levetkőzi ruháját. (Elég perverz dolog a fától, hogy meztelenül alszik, nemde?) Ez az élet rendje, a természet körforgása: a levelek néha lehullanak. De hogy miért?  Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fa, rajta pedig számtalan levél. Csüngtek, csüngtek a levélkék és vígan süttették hátukat a napon, hintáztak a szellőben, csevegtek éjhosszakat egymással évszázadokon át. Egy napon, mikor az idő hidegebbre fordult, az egyik levélke lenézett a rémületes mélységbe, s kíváncsivá lett: milyen lehet zuhanni. Hát gyávasága nem nőtt túl kíváncsiságán: lerázta magát az ágról és zuhant… Zuhant, zuhant, míg földet nem ért. És ott maradt. Mozdulatlan. A levélke szomszédai szomorúan nézték, hogy elhagyták őket, és egy idő után nagyon mardosta őket a levélke hiánya. Így hát utánamentek. A többi levélkének is elkezdett hiányozni volt szomszédja, ők is lepottyantak a fáról. És így tovább, mígnem a fa teljesen kopasz lett. A sok-sok levél pedig tovább csevegett a földön, míg el nem rohadtak.