Az emberek valahogy furcsán néztek rám. Valahogy… másképp. Érezték, hogy nagy nap ez a mai; hogy valami megváltozott… És igen. Igazuk volt: átsomfordáltam a második X határvonalán…

A felkelés maga volt a kín!Sose ébredtem még ennyire (meg)fáradtan és fásultan, ennyire fájó tagokkal… azt hiszem, igen, hallottam is, ahogy ropognak a csontjaim. Belenéztem a tükörbe, hát látnom kellett a 20 évig lappangó karikákat, melyek a mai napon napvilágra bukkantak rejtekükből. Az előkúszó ősz hajszálaimat gyorsan kitépkedtem, mintha ott se lettek volna, és azt hiszem, itt az ideje éjszakai ránctalanítót használnom. Reggelizni nem mertem, mert ilyen korban már minden falat meglátszik az ember alakján… A kutyasétáltatás után szidtam minden élőt és holtat, amiért annak idején a másodikra költöztek a szüleim (kifulladtam, mire felértem). Szívesen ejtőztem volna egyet a délelőttöt kipihenendő, ámde bokros teendőim és a túlzott mértékű ebéd nem hagytak nyugodni: le kellett mozognom a felesleget, mert ugye húszon felül már… és fuvarozásra is rákényszerített a család. A telkünk lágy ölén végre egy kis nyugalom és béke lehetett úrrá rajtam - oly sok év nyüzsgése után pont erre vágytam! S a nap többi része sem tartogatott meglepetést számomra. No persze! - mi is lepheti már meg az ilyen sokat tapasztalt, bölcsességes elmét…
  S mára ennyit. Rég ágyban volna a helyem egyébként is. Az évek fáradt súlyát érzem hátamon… És igen: valóban görbébb a hátam, mint amilyen 19 éves koromban volt… Viszlát, gyermekkor! Viszlát, fiatalság és bolondság! Viszlát!