Untitled Post
“Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.”
- vagy valami ilyesmi… Mindegy, a lényeg benne van.
Éééés… az a nagy büdös helyzet, hogy jah. Szóval sok igazságot rejt ez a mondat… Tényleg el lehet felejteni élni… bár ez talán még nem annyira súlyos ügy, mintha az ember álmodni felejtene el…
~*~*~*~
Azt mondják a magányról, hogy rossz dolog… senkivel sem beszélni, egyedül lenni az élmény megosztásának varázsától megfosztva… De valóban akkora tragédia volna ez?
“Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.”
Nem mindig gondolom így, de számomra a magány jó dolog. S ezt nem azért mondom, vagy vélem ekképp, mert Csokonaihoz hasonlóan próbálnál elhitetni ez állítás igazát magammal. Nem… ez nekem tényleg így van.
El tudom képzelni, ahogy ülök egy kis padlás-lakásban… A kevés ablakon szinte alig jön be a napnak tündöklő fénye, a sötétbarna deszkák megkoptak, a levegő cigarettafüsttel teli. Az utca zaja élénken behallatszódik a rosszul hangszigetelt falakon: autók száguldoznak odalenn, emberek rohannak, a sarki zöldséges hangosan kiabál a szerencsétlen kirakodófiúval. Én az egyszerű, egy írógép és egy bögre kivételével üres faasztal mellett ülök az egyszerű faszéken, mellettem a földön kis papírgombolyagok, gyűrt lapok, füzetek szétdobálva, tollak minden mennyiségben. Néha erősen gondolkodva kattogok az írógépen, bele-belekortyolok a bögre méregerős kávéba - miután utolérem, persze. Össze-vissza firkálgatok lapokra, majd miután megunom a csendet, bekapcsolom az ősrégi rádiót, ami a fal mellett tárolószekrény híján a földön nyugodik. Buzgón, a feladatra koncentrálva alkotok olykor egy szál cigaretta társaságában - nem zavar semmi, nem kell alkalmazkodni vagy kizárni a zavaró hangokat. Ott, egy magas, régi ház tetején, egyedül, békében…
Hát mi más ez, ha nem idill? Na persze néha egy-két átutazó még belefér…
~*~*~*~
There used to be a greying tower alone on the sea.
You became the light on the dark side of me.
Love remained a drug that’s the high and not the pill.
But did you know,
That when it snows,
My eyes become large and,
The light that you shine can be seen.
I compare you to a kiss from a rose on the grey.
Ooh,
The more I get of you,
Stranger it feels, yeah.
And now that your rose is is in bloom.
A light hits the gloom on the grey.
There is so much a man can tell you,
So much he can say.
You remain,
My power, my pleasure, my pain, baby
To me you’re like a growing addiction that I can’t deny…
Won’t you tell me is that healthy, baby?
(…)
2006-08-16 at 3:18 pm
1.szeretem ezt a számot
2.honnan van az az idézet?olyan ismerős
3.a magány egy jó dolog, de csak akkor h ha jókor jó helyen talál rád!
2006-08-17 at 7:40 am
Én imádom ezt a számot!!!
Az idézet Csokonaitól származik A Magánossághoz c. versből. 
És valóban… bár mostanában nekem mindig jókor van és jó helyen… csak hát Magány nem talál rám… 
2006-08-19 at 10:03 pm
Pici koromba hihetetlenül imádtam a magányt. Egészen .. talán 13 éves koromig. Kifejezettten irritáltak az emberek, voltak barátnőim de velük sem voltam olyan szívesen, mint a lexikonjaim társaságában meg egy papír és egy ceruza társaságában…
Képzeld el, ahogy ültem a könyvtárban, és zárásig ott bújtam a könyveket, aztán kivettem 7 könyvet (annyi volt a max, mindig kihasználtam) és egy hét múlva mentem váltásért…
Aztán 13 évesen valami megváltozott… Iszonyatos mértékű szeretetigényem lett. Szinte kielégíthetetlen… És szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körbe. Még mindig látom a varázsát a magányos délutánoknak is, de hogy őszinte legyek.. nekem mostmár az kell, hogy Valaki mellettem legyen, mellettem ébredjen, mellettem feküdjön…
Most furcsa egyedül lefekdüni aludni, anélkül, hogy Bence csókolgat, és simogat, és rossz belegondolni, hogy reggel nem arra ébredek, hogy a buta mindig ahogy felébred megcsókol, és mindig utána jut eszébe, hogy én még alszom… =) Olyan szinten megszoktam Őt, hogy minden egyes nélküle töltött perc - így a magányos percek is - őrjítőek…
Néha kicsit visszasírom azokat a régi időket, amikor elég volt egy papír és egy ceruza…
2006-08-19 at 10:05 pm
A számra pedig lassúztunk Bencével és nagyon nagyon szép volt. =)
Szóval asszem én is imádom. =)