A lényeg előtt: Mostanában zene rovatot indítok. Nem minden bejegyzésemet fogom ezzel kezdeni - csak ha szükségesnek látom.

Mostanában zene rovat
Alice Cooper - Poison
Ali Campbell ft. Beverley Knight - Running Free
Korn - Love Song
Jimmy Eat World - Sweetness
Michael Buble - Sway

Kiléptem a házból, és pelyhesen, kavargósan özönlött a hó a magasból. Nem akartam otthon ülni, ezért indultam útnak. Nem bántam meg… Gondoltam, tekergek egyet a szokásos buszaimmal azok szokásos útvonalain, majd hazatérek. Persze e tervem nem egészen jött össze, mert szerencsésen a 239GY-ra kaptam fel a 139A helyett. De nem számít, mert nem sűrűn (ergo soha nem) húztam át a BAH-csomópont fölött busszal. Akkor sem hóban! Élveztem. Azonban amikor a sofőr a Vas utcánál bejelentette, hogy végállomás mintegy jelezve, hogy takarodjon le mindenki az átkozott járműről, nekem pedig sétálhatnékom támadt a latyakos-vizes-tócsás járdán az Astoriáig vissza, nos, akkor kicsit elment a kedvem az utcán való léttől: az át-nem-ázós cipőm jól működik: be engedi a vizet, ki azonba nem. Szóval a megnevezése inkább vizet-ki-nem-eresztős cipő lehetne. A nadrágommal, mert mindig taposok rajta, feltöröltem a járdát, úgyhogy aki utánam jött, szerencsés volt: száraz út fogadta. Fáztam is, pedig volt rajtam három réteg, de még sál is. (Ez tőlem meglehetősen nagy furcsaság…. beteg vagyok?) A metróig elérni így rémálom volt… Azután rendben elértem a Déliig, csodáltam az egymás hegyire-hátára tornyosuló hópelyhecskéket, amint a lámpa fényében előtűntek és a szürke égből úgy potyogtak, mintha valaki a felhőket éppen egy szitán nyomná át. A buszon tömeg… nyomooor! Majd Osztyapenkó, várás, várás, várakozás. És annak megfigyelése, hogyan szenved három busz is, és megkérdőjelezése ama a ténynek, hogy a 150E vészvillogója vajh’ szükségszerűen működik-e… Befutott aztán a szerencsbuszom, mindenki lezuhogott róla, s felszálltomat a buszsofőr úgy ünnepelte meg, hogy közölte, nem tud felmenni a Sasadin, ezért ne szálljak fel. Nem szálltam fel. Illetve igen, de aztán rögtön le is. Egy alak megkocogtatta a vállamat: mint kiderült róla, egy általános iskolai barátnőm, aki két sarokra lakik tőlem. Közölte a tényeket: az 53 nem tud felmenni a hegyre a nagy hó miatt… Így aztán kellemes társalgásban telt felfelé a sétánk. Soha ilyen rövidnek nem tűnt még a Sasadi út! És nem gondoltam volna elindulásom pillanatában, hogy az este folyamán még melegem lesz… de lett! Végül pedig, habár nem úgy, mint ahogy elterveztem, hazaértem.

Nem elhanyagolható apróság: ettem havat!! És nem úgy tessék-lássék, hanem igazából: összetapogattam, haraptam, rágtam, szopogattam ésatöbbi. Ízlett. Szeretek havat enni.