Hosszas gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy az embernek (legalábbis nekem biztosan) szüksége van olyan álmokra, amik nem teljesednek be. Nem is jó megfogalmazás ez így… Olyan álmok kellenek, amiknek nem szabad beteljesedniük…

Már nyár végén, ősz elején eszembe jutott ez, amikor felvettek az egyetemre, és lekerültem Szegedre. Egészen addig, amíg valósággá nem vált, éber álmaimban csodaszép volt a szegedi diákélet, az egyetem, a szabadság, a hosszasan fárasztó haza- és visszautak, tehát az egész úgy, ahogy volt. Még az órák is. Amikor azonban belecsöppentem az egészbe, nem tetszett. Jó volt, szép volt, amíg álom volt. És valahogy ekkor jöttem rá: kellenek álmok… Olyan álmok, amik csak és kizárólag álmok, amik nem lesznek soha valósággá, amik csak a fejemben léteznek. Persze én nem azt mondom, hogy minden álom köteles ilyennek lenni. Mindössze arról van szó, hogy a sokmillióból legyen legalább egy, amin gondolkozhatok, töprenghetek, amit kitalálhatok és formálgathatok saját magam kedve szerint. Mert valami csak odabent lehet szép; és ha kijut…

Hogy miért pont most írom le, amire három hónappal ezelőtt gondoltam? Azért, mert még mindig itt motoszkál bennem. És nehezen tudom eldönteni, melyik álom ilyen álom, s melyiknek kell beteljesednie…