- avagy megtöröm a filmajánló-sorozatomat.

Kávémentes napokat tartok. Ez nagy szó. Ez a harmadik napom kávé nélkül. Pont itt volt az ideje egy kis kávé-szünetnek (hehe). Kissé túlzásba vittem, azt hiszem. Ettől függetlenül nem szeretnék egyetlen rossz szót sem hallani/olvasni a kávéra, mert az minden hátulütője ellenére olyasmi, amit szeretek. Most csupán azért nem randizunk, a kávé és én, mivel minden kapcsolatban jót tesz néha egy kis szünet.
Nem tanulok törit kb. egy hete… Egyszerűen nem vesz rá a Lélek, hogy felemeljem a könyvet. Ha mégis megteszem, azt is csak azért, mert útban van. Szomorú… Meglehetősen ellustultam. Kéne valami ösztönzés - habár mi ösztönöz engem?
Minden nap valami hihetetnelül elmegy: gyorsan és észrevétlen. Én pedig semmi hasznosat nem csinálok. Mert feltételezem, hogy az olvasás és a blogírás nem számít hasznosnak. Habár ki tudja! Az olvasás örömélmény, főleg, ha összevissza utalgat a bácsi mindenféle egyéb művekre, és én azt mind megértem magasfokú műveltségem okán. A blogírás pedig mindennapos rutin szintjén foglalkoztatja az ujjaimat és az agyam azon részét, amely a tollat mártogatja a tintába, no meg - ha már itt tartok - a nem létező írói vénámban is serkenti a véráramlást. És mindennek a lényege, hogy kétség sem lehet felőle: naplopó lettem.
Az emberek iszonyúan buták tudnak lenni… vagyis ez inkább már a ‘hülyeség’ kategória. Képesek nem egészséges módon és fokon űzni a szenvedést, állandóan sajnáltatják magukat, figyelmetlenek, sokkal többet hisznek saját egojukról, mint ami valójában etc. Tisztelet a kivételnek. Mondjuk, meg tudom magyarázni, meg tudom érteni őket, de akkor is… Fura.
Megvilágosodtam az éjjel folyamán: amilyen magas a hegy, olyan mély a tó mellette. Ezt már Thoreau óta tudom, de amikor a Waldent olvastam, nem gondoltam volna, hogy ez a lélek ügyeire is igaz. Tegnap (ma hajnalban) hullámvasútnál is durvább mélységekben és magaslatokban volt részem, először nagyon lenn, aztán nagyon fenn, másodperc-fordultával. Az ok most nem érdekes. Mindössze az, hogy osztom az észt: amilyen mélyre süllyedsz egyszer, olyan magasra emelkedsz azután. Hogy mikor, az kérdéses. Én gyorsan működök. No de mindegy.
És és és még azt akartam, hogy ennyi.