Hogy hova fejlődött a zenei ízlésem? Nos…

…bélhörgős metál (már nem mindig nevetek rajta ): Amon Amarth, Heaven Shall Burn
…artikulálatlan, bélhörgős metál táncolhatnék elemekkel spékelve, kórussal: Moonsorrow
…a régi kedvencek: Nightwish (érdemes nézni Erno gitározási technikáját, mert vicci [az énekesnéni balján lévő srác]) és Sonata Arctica
…egy új kedvenc (ír bácsi): Gary Moore
…sárkánygyilkolós, királylány mentős, karddal a ló hátáról áriázós metál: Hammerfall, Stratovarius

És itt ki is fulladtam. Mostanában ezek közül válogatok. Hát igen… ez lettem. Feltéve természetesen, hogy a zene határozza meg az embert. Ami valószínűleg így van, mivel az esetek 90%-ában amilyen zenét hallgatok, olyan a hangulatom, néha viszont a hangulatomhoz választok zenét. Eléggé befolyásol az, ami a “háttérben” szól… Megmozgat, jókedvre derít vagy éppen lehangol. (Érdekes ez a szó: “lehangol”. A zongora, ha “lehangolt”, akkor hamis. És ha egy zongora hamis, akkor nem szívesen játszanak rajta, mert nem szép a dallam, amit játszanának. Ezért hát a zongora szomorú lesz. Mindezen okokból kifolyólag lehet a “lehangol” az “elszomorodik” szinonímája. Értitek.) Mellesleg pedig gyakran befolyásolja a gondolataimat… Főleg a Nightwish-nek és Gary Moore-nak olyan a zenéje, hogy észre sem veszem, s máris egyik-másik világomba tereltek… Érdekes.
Akárhogy is, a zene kell. A zene a csend hiányát jelenti. És a zene a szárny az álmodozáshoz…