Itt ülök és várom a Múzsámat. Vicces, néha mennyire nem jönnek a szavak…

Volt az úgy, hogy megszülettem. Egyszer. Biztosan. Legalábbis ezt mondják. Az élethez meg kell születni. És a halálhoz élni kell. Ha nem élsz, nem is halhatsz meg. Ha pedig nem születsz meg, nem élhetsz. Tehát ha élsz és gondolkozol, esetleg ezeket a sorokat olvasod, két dolgot vehetsz biztosra: megszülettél már és meg fogsz halni. De ennek szükségszerűen így kell lennie?
  Mi van, ha tévednek? Voltaképpen nem is élünk, csupán fekszünk egy kádban csövekre kötve, vagy agyak vagyunk mind, amit manipulálnak satöbbi… csak vegyél a kezedbe egy sci-fit. Az élet megkérdőjelezése az ember sajátja - persze a felvilágosodás óta -, és voltaképpen értelmetlen fejtegetésekhez vezet. Gyárthatsz akárhány elméletet: a lényegen nem változtat. Kitalálhatod, hogy a világot Isten teremtette: attól még létező marad. Amit felfogsz, az van. Kell tudni, érdemes tudni, hogy miért van, honnan van? Attól még a lényeg a lényeg: van. Olyan ez, mintha eltöprengenél azon, hogy miért áll ott az a fa, ahol. Gondolkozhatsz. Csakhogy tudd: attól még a fa ott áll, ahol. Minderre ráeszmélve mondhatják néhányan, hogy az életet élni kell és nem töprengeni felőle. Ez igaz…
  De ott van - mondjuk - egy könyv. A könyvet olvasni kell. Azonban amikor olvasod, azért csak gondolkozol közben. Elképzeled, ami írva vagyon, továbbszövöd a történet fonalát magadat istenségnek képzelve egy borítóval határolt világban, találgatod: mi fog történni. Közben persze olvasol. Mindössze arról van szó, hogy kellemes érzés egy befejezett fejezet után egyetlen szűk pontra bámulva végigpörgetni az olvasottakat (kitaláltakat). Jó érzés gondolkozni. És szükséges is. Mert mi volna a könyv, ha nem lenne ember? No persze akkor nem is lenne könyv… De tegyük fel, hogy van könyv ember nélkül. Akkor az a könyv csak egy borító volna, lapok és azokon szavak - értelmetlenül: mert nincs, ki forgassa őket, nincs, ki megeméssze őket, nincs, ki továbbköltse őket. Az sincs, aki leírja őket. Tehát voltaképpen könyv sincs. Az ember álmodja a könyvet: az életet. Az ember miatt létezik. Te álmodod a könyvedet. Az élet miattad létezik. Minden, amit látsz, te vagy. Ha te nem lennél, hát mi lenne? Én? Vagy esetleg más? Nem. A te világod, te alkotod. Miután megalkodtad, mi, (mellék)szereplők, átértelmezzük az egészet, mint ahogy Shakespeare írt egy szonettet, gondolt valamire, te pedig aztán elolvastad a szonettjét és gondoltál másvalamire, így aztán végső soron nem is Shakespeare-verset olvastál, hanem a sajátodat. Ekképpen, ha elnézem a világodat, már a sajátomat látom. De tudnod kell, hogy az attól még a TE világod. Csupán nekem is van egy. És összemostuk a kettőt.
  Hogy miért? Hát nem mindegy? Így van. És nem kell kérdés.

Fáradt vagyok.