Roppantul kreatív hangulatomban vagyok.

Szóval túléltem ezt a hetet. Habár még van egy nap, ami azért a legnehezebb lesz… De voltam melózni (kétszer nem annyira komolyan, egyszer: ma komolyabban), minden reggel korán keltem (és későn feküdtem, ha egyáltalán lefeküdtem, jé, de meglepő ez tőlem!) - igaz, délelőtt-délután aludtam, ha időm engedte… Aztán szalagavatóztam egyet (és újfent rájöttem, hogy nem szeretem V.A. koreográfiáit… na nem mintha bántani akarnám, elvégre el kell kezdeni valahol… csakhogy szerintem a ’szexizés’-től még nem lesz semmilyen mozgás sem tánc, térformáció ide vagy oda): szép volt, jó volt, mint azt már írottam volt. S ami plusz: mivel Judit (végzős) barátnémre koncentráltam, nem volt időm és energiám pánikolni a tömegben. Mindezek után ma dolgoztam kökeményen: borítékokat bontogattam 8 órán keresztül. És beszélgettem a kedves kolleginával, aki rádöbbentett egy hatalmas rejtélyre…
Felmerült már néhányszor a kérdés (főleg ‘Rincike brátnémmel), hogy miért is van benne az emberekben az, hogy fiatalon ki kell élniük magukat. Van egy elméletem. Nem azért, amire a legtöbben gondolhatnak, mint lehetséges válasz: az élet rövid, addig kell kiélvezni, amíg van; vagy ‘carpe diem’, éljünk a mában. Szerintem azok az emberek, akik ki akarják élni magukat, ki akarják szívni az élet velejét, sokkal inkább gondolnak ilyenkor a jövőjükre, mintsem a jelenükre. Élnek, kalandoznak, ugrabugrálnak, mint a tejbe ejtett macska, mert félnek attól, hogy ha öregek lesznek, nem lesz mire emlékezniük. Akkor - idősebb korukban - ugye már nem tehetnek meg olyan dolgokat, hogy felmásznak a Himalájára vagy elindulnak egy énekversenyen, mert a társadalom nem ezt várja el az idősektől, kinézik őket. Aki leélte már életének a javát, az üljön otthon, olvasson magasröptű, olcsó és unalmas ponyvákat, kössön vagy barkácsoljon az unokának, főzzön, adjon dugi zsebpénzt és porszívóval tisztogassa a műfogsorát. S mert mindezt kell csinálniuk, mi marad nekik? Az emlékezés. Nincsenek új hatások, így hát abba kénytelenek kapaszkodni, ami megtörtént velük. S ha fiatalon nem élték ki magukat, akkor mire tudnának visszaemlékezni?
Hallgattam ma a kolleginát; arra gondoltam, hogy én így nem tudnék mesélni az életemről. Ő kiélte magát, sok dolgot megtapasztalt. Én még keveset. Rendben: húsz év előnye van. De ez mellékes. Valahogy nem bántam, hogy nekem nem tud így, emlék- és élményázottan elszabadulni a nyelvem. Nem akarok mesélni az életemről. Az életemet élni akarom.
Azt mondták nekem, hogy ne tervezzek hosszú távra (párkapcsolatot), mert még fiatal vagyok, ki kell használnom mindent és nem szabad hagynom, hogy elszaladjanak a lehetőségek az új tapasztalatokkal karöltve. Ergo nekem most kalandoznom kéne. Mert fiatal vagyok. Nem kéne arra gondolnom, mi fog történni. Sőt mi több, még éreznem sem kéne… (Ha valaki mély érzelmeket táplál valaki más iránt, az megköti őt és nem hagyja kalandozni…) Hát csókolom. És ha nekem elég annyi, amennyit eddig kaptam, és még hálás is vagyok mindezért, akkor mi van? Ne éljek egy városban, hanem utazgassak és lakjak sok helyen, noha ezt az egy várost mindnél szebbnek tartom és imádom? Ne álljak meg ott, hogy van egy tenyérre való barátom, mert sok embert nem ismerek még? Ne kelljen nekem csak egy ember csókja, ha annyi srác van még a világon, akit nem csókoltam meg? Aha.
Köszönöm, én most jól vagyok. És nem kellenek kalandok.

Összevissza fogalmazok. Entschuldigung. De most ez van. Azért a lényeg (remélem) átjött.