Ha ez egy újságcikk volna, a szerkesztő úgy, ahogy van, kivágná az egészet a francba. Nem is kéne végigolvasnia. Meglátná a címét és… csókolom, ágyő, soha-viszlát, bon voyage! Na de nem erről akartam írni. Csak megállapítottam, hogy a címadásom ma valahogy nem igazán címszerű. Ha van olyan.
  És még csak nem is a macskáról akartam írni. Mindössze arról van szó, hogy ez jutott eszembe először. Gondoltam, jó muri azt pötyögni le villámujjaimmal, ami legelőször előszökken az agyacskámból, mint gondolat. Egyszer már bejött. Talán most is.
  Azt gondolnátok, hogy ma már túlvagyok minimum 30 kávén és 12 energiaitalon. Pedig nem! Csupán a szokásos hullám-völgy. Most éppen előbbi. Ez van.
  És ennyit a bevezetőről.

A tárgyalás in medias res lesz. Én szóltam előre.

Néha jó gondolkodni. Néha nem. Attól függ, mire gondol az ember.
  Ha például az ember tervezgeti a jövőjét, ábrándozik, álmodozik (képzeleg), akkor a gondolatai rászolgáltak a ‘JÓ’ kategóriára. Minden ember tervezget - talán éppen ettől vagyunk emberek. Álmodozunk, ábrándozunk; és valamelyik álomképet nem is gondoljuk komolyan, tudjuk, hogy nem fog teljesülni - mi több: el sem várjuk tőle! Csak gondolkodunk, mert gondolkodni ilyenkor jó. Deviszont [muhaha, a posztmodern után vagyunk, mit nekünk nyelvhelyesség!!  ] ha azon törjük kicsiny fejünket (mely cselekedetünknek minden bizonnyal sírás és nagy fájdalom lesz a vége, elvégre semmit sem lehet úgy törni, hogy ne legyen sírás és nagy fájdalom a vége), hogy mit is kellene csinálnunk, hogyan is kellene viselkednünk (mert hajlamosak vagyunk ilyesmikre is gondolni, én pedig ezen a ponton őszintén csodálom, aki tudja követni a főgondolatot a sokféle zárójel ellenére), akkor rossz úton járunk. Vagyis ezt így nem mondhatom… nem is mondom. Írom. Akkor jó. Szó, mi szó, karakter, mi karakter, a lényeg a lényeg, hogy (bármi jön… ) a kellemes gondolatfonál néha tüskéket növeszt a koponyában, és olyankor kínszenvedés minden gondolat. Nem ismétlek sokszor szót. Dehogyis. Én? Soha. És nem szeretem az egyszavas “mondatokat” sem. Ugyan!
  Összefoglalom. Mert én már nem értem.

Gondolhatsz arra, hogy milyen színű autót veszel 10 év múlva a minimálbéredből.
Gondolhatsz arra, hogy hány fogadat fogják kiverni a rendőrök, amikor elmégy egy tüntetésre.
Gondolhatsz arra, hogy mivel tartod távol a macskát a gyerektől a házadban.
Gondolhatsz arra, hogy hány rabszolgát vigyél magaddal, amikor megmászod a Himaláját.
Gondolhatsz arra, hogy hány ártatlan iskolást fogsz megkergetni a járókereteddel.
Gondolhatsz arra, hogy a hátizsákos világkörüli utad után, amikor New York sikátoraiban aludtál, tábortüzet raktál a Kínai Nagyfalon és Port Hedlandtől Canberráig tevegeltél, hazaérkezvén az utcán egy banánhéjon elcsúszva leled halálod.

Milyen szép anafora…
De arra ne gondolj, hogy mit fogsz mondani.
Arra ne gondolj, hogy hogyan fogsz viselkedni.
Ne tervezd meg a következő napodat.
Legyél olyan, amilyen éppen.

Carpe diemre föl!

Shakespeare sem írhatott volna szebb végszót.