Tegnap, amikor éjnek évadján levittem a kutyát sétálni, láttam egy különös pamacsot az út közepén. A pamacs mozgott egy irányba szökdécselve. Lopmos-bozontos farka volt és kicsi, sötétségbe vesző teste. Rájöttem, hogy egy mókust látok pattogni Budapest kertvárosának egy utcáján végig. Majd át a kerítés résén. A mi kertünkbe bandukolt. Vajon ott is lakik? Vagy csupán eltévedt valamelyik közeli hegy erdejéből és még nem akaródzik neki visszatalálnia családjához? Különös…

Egyik nap pedig, amikor a buszon ültem, megláttam az egyik buszmegállóban várakozó “üvegkalitkát”, mely arra hivatott, hogy az emberek leülhessenek alá a buszra várva, és ott ne verje őket az eső (elég perverz kifejezés ez - erre ma döbbentett valaki rá ). Eme üvegtákolmány egyik üvegoldala ki volt törve, az aszfalton alatta ott a millió piciny üvegszilánk egy halomban és kéken, emlékeztetve a szabadságra és a múlandóságra egyszerre. Eme kupac üvegszilánkról eszembe jutott, hogy így eshetnek szét az emberek is: depressziósok, öngyilkos-jelöltek. Talán valakit, mint az üveget sem, nem lehet már megmenteni, ha egyszer szétesett. A szilánkokat összesöprik, beolvasztják vagy egyenes úton juttatják a legközelebbi szemetesbe - a lényeg nem változik: ugyanaz az üveg a keretébe vissza többet nem kerül. Az ember, az üveg biztos pótolható. Csakhogy az már nem ugyanaz.