Bementem az Illyésbe…

A portán nem Tibi bá fogadott. Diákok jöttek, mentek, nyüzsögtek (szünet lévén), ültek az aulában, beszélgettek nagy vígan, olvasgatták a hirdetőtáblákat és próbálták kitalálni, melyik teremben lesz a következő órájuk. Alig találtam olyan arcokat, amelyeket sokszor láttam már azon falak között. A falak, padok, ajtók festése változatlan. A tablónk ott vigyorgott az aulára. Két új folyosó, magasabb számú termek (302…) - immáron nem ér véget Spányi Józseffel és Szilágyi Ágotával az iskola… Új nevek a tanárok listáján - azt sem tudom, mit tanítanak… És ebédszünetben sem Ágoston Annamária, sem Károly Ildikó, sem Tollner József az ajtóban ellenőrizni a diákok “kimenőjét”.
  A termünket a 7. A. kapta meg. Átrendezték a padokat. Habár lehet, hogy csupán egyetlen óra erejére, de akkor is káosz fogadott, amikor bekukkantottam.
  Hülber László nem változott. És ez jó.

Az is jó, hogy kiröhöghettem a kis pisis gimnazistákat. Csak kár, hogy mindenki hülyének nézett, mert egy iskolában mosolyogva merészeltem járkálni őrült holdkóros gyanánt. Nem baaaj. Hoztam a formám. És végül is igaz: már nem járok (járunk) oda, nincs helyünk ott. De azért mégis… otthon.