Először sokat tűrt pennáját mártogathatta húsába, hogy tintavérével átkozzon reszketeg betűket a papírra. Még mielőtt pengével marcangolta volna fel ereit. A levél lüktetett a lélektől, mely ráontotta múlandóságát. A gyertya a fára simulva pislákolt, mint didergő estekbe omló anyai fájdalom, ami a tárt-nyitott ablakon és a függöny zuhogásán át kúszott be a szobába. Csillagos éj termett odakinn haldokló küzdelmeket. A fák zsenge lombjai árnyékba borultak. Csend marta szét az utcák békéjét. Nem sikoltott senki.
  A feldúlt ágyon ott hevert még az asszonyillat, az asztalon szemrevaló borosüveg üresen. A legrosszabb fajta, mely kínnal borítja el az elmét. Pohár magányába merülve, megalázva. A szék a sötétségbe bukott, ahonnan már nincs tovább. Mellette egy ifjú hústömeg. Kitárulkozva és megszégyenülve és meggyötörve. Portól és vértől mocskos körülötte a padló. Ujjainak bilincséből nem szabadult a penna, sem a penge. Mindkettőt úgy szorongatta halkuló zakatolással, mintha fizetség lenne az Ördögnek magának. Mintha azokkal jutna be a túlvilágba.
  Így találtak rá. Csapzottan, verejtékesen. Volt benne élet, de már alig. Felfektették az ágyra, markából kitépték vagyonát, ujjáról lehúzták azt a pecsétes gyűrűt, amit atyja halálakor adott neki, bekötözték sebeit és orvosért rohantak. Könyörgő írásával mit sem törődtek. Könyörgött a végért, a hlálért. Követni akarta istenét. Nem hagyták. Senki nem törődött azzal, ő mit akar. Nem hagyták elillanni lelkét. Bekötözték sebeit.