Hát miket találok én a gépemen?

  Valamikor régen még más volt a világ: az emberek boldogan éltek, eleget tettek a kötelességeiknek, mert ennyit elvártak tőlük, s mégis tudtak örülni az apró dolgoknak. Akkoriban mindig sütött a nap, a sugárzóan kék eget betöltötte a madarak víg csicsergése, és a fák elégedetten hajladoztak a szél akaratos szavára. Az arcokon mosoly ült, s a szívekben, az áldott jó szívekben örömtáncot járt az élet. Az idő persze könyörtelenül múlt, elröppent a deresedő fejek fölött, de soha nem akart senki visszamenni, nem bánták az alkony közeledtét. Ha meghalt valaki, a lelke fehér ködbe burkolózva távozott a magasba, s magával vitt minden egyes könnycseppet. A mennyek kapujánál elengedte azokat, s az eső lehullva megtisztította a földet. A gyászolókról egyetlen tengerbe folyt minden bánat, melynek létezéséről csupán híresztelésekből tudtak az emberek - látni sohasem látták. Nem akadt senki, aki megkockáztatott volna egy pillantást vetni a Bánatok Tengerére, ugyanis azt mondták, hogy ha bárki belenéz akár egyszer is a szomorúság korbácsolta habokba, az boldog többé nem lesz! És volt, aki megtette…