Borús hajnalra fátyol
a gyertyafény szobádban.
Minden barátod távol,
és te? üres magányban.
Kétségek - ezek a vad árnyak,
megmarnak, égetnek belül;
lehullanak e tündöklő szárnyak,
míg benned a bizalom elül
- úgy lelked örök gyászba merül…

Szúró tüskével a rózsa
ajkadba marja víg sebét.
Megdermednek mind egy szóra,
és te? nem néznek feléd.
Csendesség - feszülten figyel,
fakó szemével rajtad átlát.
Múló hited eképp hagy el,
miközben a halál sikolyát
dadogja kínban remegő szád…

Vad virágot terem az estén
halkan síró alkonyat
magány ölében megpihenvén;
és te? megbékít e gondolat:
barátok - már közelednek!
Szobádba velük szökik be a fény;
nyoma veszhet vér-kétségnek,
ők varázsolnak lelkedbe reményt.
Esdeklő szavuk zeng bizalmadért…