Csupán mint a rózsa, melybe élte ízt és tüskét vert be,
vagy mint tengerek dús habja, mely porát a Hold kavarja,
mint vándor, útjára tévedt, segítik őt messzi népek
- úgy hullottál életembe, s loptad mérgedet lelkembe…

Kedves angyal? kínzó gyönyör; az ébredés íze gyötör.
Valóságba múltam temet, mert elvesztettem kincsemet:
kezed, szíved, két ajkadat, reszkető pillantásodat,
suttogó szavad, ha tüzes érintésed megégetett…
De feledhetlek én, ha már szívembe mart a napsugár?
Izzó vágyam tagadhatom: öledben leljen alkonyom?
Oh, nem! sorsom viaszpecsét, lezárja a múlt levelét -
bonthatatlan titok, örök; mégis mohón belétörök…
S most már világosan látom: emléked több, mint egy álom,
és az álom több, mint egy emlék… bújj karomba, csókolj, ölelj még
úgy, ahogy azon az éjjel, mikor beburkoltál kéjjel;
mikor nem érdekelt semmi, és nem szégyeltél szeretni!

De jöttem én ostobán… hogy mondhatnám ezt tovább?
Hisz igaz, nem ismerlek, soha nem is feledlek,
mert itt élsz ajkaimra édesen rásimulva,
szép arcod láncra kötött szívem rácsai mögött…

ki vagy te? nem tudom… de szeretlek, nagyon!