Ramóna nyugtalanul aludt. Csak a saját, évtizede használatban lévő ágyában szeretett feküdni, csak saját szobájában érezte magát biztonságban. A házuk csendes, de nem elhagyatott környéken volt; az emberek gyakran siettek el előttük, a buszok félóránként zötykölődtek utcájukon. Már egészen pici korában is, amikor felköltözött a padlásszobába, szerette nézni őket; sokszínűek voltak, érdekesek: mindegyik ember egy külön történet. Aztán elkezdődtek a látomások, és ha rájuk tekintett, mindig arra gondolt, hogy vajon mikor fogja látni legközelebb azt az asszonyt vagy a kisfiát, és hogyan? Mégsem utálta meg az utca mozgásának csodálását - most már azért szerette, mert még éltek… Ha nem lett volna az a kis ablak, amiben szabadideje legnagyobb részét töltötte, valószínűleg beleőrült volna borús gondolataiba. Egyedül volt ugyan, hiszen a tömeg nem társaság - az arcok csupán egy galéria képei -, de ahelyett, hogy ezt sajnálta volna, inkább örült. Őt réges-régen elkönyvelték egy félénk, magába forduló, elutasító kislánynak, aki senki társaságát nem keresi, így az övét sem keresték soha. Nem bánta egy percig sem, hogy ez így történt - legalább nem kellett attól rettegnie, hogy olyan személy halálát kell végignéznie, aki egy kicsit is közel áll hozzá. Elég volt egy ilyen látomás…
  Hosszas forgolódás után végül kikelt az ágyból, és a szélesre kitárt ablakhoz lépett. Amikor leült a párkányra, egy képet idézett fel önkéntelenül: az élete derekán járó férfi úgy bukott ki a hatodik emeleti ablakon, mint akit megbabonáztak; teste mereven forgott a levegőben egy hangot sem hallatva, csak amikor földet ért… csontjai szilánkokká váltak, betört koponyájából vére a betonra folydogált egyre nagyobb területet foglalva el. Egy nő ekkor lépett ki a társasház ajtaján, és táskáját leejtve sikított. Ramóna azonban már nem döbbent meg - közömbösen nézte végig az eseményeket. Bátyja pont abban a pillanatban fordult vissza hozzá a bejáratból, amikor a látomásnak vége lett. Jól időzített… Bár Ramónának fogalma sem volt, van-e bármi jele annak, hogy ő nem éppen a jelenben jár, de sejtette: nem nyújthatta éppen a legmegnyugtatóbb látványt ilyenkor… Ezen gondolkodva követte akkor testvérét a házba, miközben pontosan megjegyezte látomásának minden pillanatát, hogy hazaérve egy újabb beszámolóval gyarapítsa kicsiny naplóját…
  A halált ugyanis, ami meghatározta egész életét, két fekete bőrbe burkolt kartonlap közé zárta, a lakat kulcsát pedig nyakláncán őrizgette. Mióta tudott írni, minden látomását pontosan megörökítette: a helyszínt, az akkori időjárást, a halottat, a szemtanúkat… Mindig meglepően jól emlékezett a legutolsó esetre, mintha valahonnan lelke mélyéről törnének fel a képek… Néha visszaolvasta a naplót, és még ő is megdöbbent azon a változáson, amit az írás képe és tartalma mutatott: eleinte zilált volt, kapkodó, láthatóan remegett a keze, melyből majdhogynem kiesett a toll, a szavak szinte kivehetetlenül elkenve, a megfogalmazás zavaros, néhol értelmetlen. Aztán teltek az évek, halál halált követett, a megerősödött idegek pedig már biztosan vezették a tintát a papíron, rezdülés és foltozás nélkül, könnyen olvasható gyöngybetűkkel; a szavak légiesen futottak egymás után tökéletes, kerek mondatokba tömörülve, melyekből nyilvánvalóan kiderült minden, s nem kellett órákat ülni felettük ahhoz, hogy felfogják őket. Furcsa, hogy az eleinte még könnyáztatta lapok hogyan váltak szárazzá - mint a folyó, mit a túl erős napfény szárít ki, s utána töredezett meder marad csupán…
  Így is érezte magát: üresnek, egyedül egy meg nem értő világban… Most sem változott véleménye, hogy olyanok közé hozták, akik állítólag hasonlóak őhozzá. Szerette a magányt, ha nem szóltak hozzá, nem háborgatták, és ő megmaradhatott annak a külső megfigyelőnek, aki mindig is volt: nézte mások életét - ahogy néha halálukat… Csak az elutasítást tartotta egyedüli fegyverként kezében a gyász és a bánat ellen. Alaposan szemügyre vette utastársait, de inkább nem akart rájuk gondolni… Itt voltak mellette, képesnek érezte őket a befogadásra, elvégre múltjukat hasonló sötét foltok szennyezik… De nem… ha neki a magány a sorsa, úgy egyedül néz szembe vele…
  Lépteket hallott a folyosóról, majd a lépcső fokai recsegtek a lefelé igyekvő lába alatt. Túl sokáig nem törte fejét azon, hogy kit dobhatott még ki ágya rajta kívül, inkább gondolatoktól terhesen bámult az erdő sötét ölelésébe mindaddig, amíg az arany-fergeteg kecses játéka nem jelezte számára a hajnal eljöttét. Akkor kezdte csak meg fáradt öltözködését, amikor már a többieket is ébrednek vélte. Ezután halvány félelemmel szívében, halkan hagyta el szobáját, hogy társaihoz csatlakozzon a konyhában.