A Volt Szerelemhez

Kedves, drága idegen,
szerelemnek koldusa!
Te, ki csendben figyeled,
hová sodor engem a
sors, az a parancsoló,
gyere most közelebb,
hadd leljek suhogó
bársony öledben
védelmet, nyugodalmat.
Fáradt a szívem, mert
gyötörtek, kínoztak,
kínoztak már eleget…
Most mégis hívlak téged:
gyere, ülj le mellém
rád vágyom, érted
kínjaimat elfeledném…
Csak jönnél, és fülembe
suttognál nyájas szót!
Fejed hajtanám keblemre -
érezd: tiéd vagyok…
Gyere, s én neked adom,
ha azt kéred tőlem,
ártatlanságom,
testem, lelkem, vérem.
Csak gyere, mert az ősz
leheletével mérgez!
Te, kedves, ki őrködsz
mindenek felett,
csak te hozhatsz rám
áldást csókoddal:
e börtön, az élet, bezár -
adj nékem szárnyakat!
Adj nékem szárnyakat…

Gyermekkorom emlékére búcsúztatóul.

~*~*~*~ 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lányka, aki örök boldogtalanságra és békétlenségre teremtetett. Amikor születése előtt a Sors Könyvének elébe állították, ő gondolatával csupán egyetlen szót írt a saját oldalára: “szenvedés” - úgy gondolta, jó móka lesz. Ezek után megszületett, szépen lassan elfeledett mindent, mi jó volt, és sorsának beteljesítését tűzte ki magának célul…
  Élt, éldegélt, csapás csapás után érte őt, de lelkét, fényes akaratát egy sem törhette meg. Nem értette ugyan, mire ez a sok kín, miért veri őt az Ég ennyire, de elfogadta, tűrte, túlélte minden. S mihelyt szentül alávetette magát saját akaratának, a Sors Könyvének lapja megtisztult, előtte pedig megjelent a boldogság apró szikrájának sejtelmes tündöklése. Akkor, mikor a megszokott sötétségben megpillantotta a hirtelen támadt fényt, először megriadt:
  “Mi lehet ez?!” kérdezgette minduntalan, de erős késztetése, hogy átadja magát a még soha nem tapasztalt, csábító ragyogásnak, nem akart szűnni. Így a lány ment, ment a fény felé, míg el nem érte azt. Annak határán megállott, és körbetekintett. Nem látott mást, csak gyönyörű boldogságot mindenütt. Ekkor, az ámuldozás meghitt pillanatában, egy hang a fénykör magjából imigyen szólott hozzá:
  “Te lány, ismerlek én tégedet! Találkoztunk már ennek előtt, nagyon régen, nagyon messze innen: időn és téren túl. Már rég elfeledted azt, ami akkor voltál, s én is, ami én voltam. Nem is érdekes, mit a hátunk mögött rejt utunk, hisz a múlt elmúlt - nem több, mint egy emlék… De figyelj rám most jól, mert elmondom neked, hogyan lehetsz gondtalan, boldog és szabad! Te, álmodozó lélek, arra születtél, hogy szenvedj - ez Sorsod, de nem életed célja! Az utad, igaz, ott van a lábad előtt, rajta is jársz már hosszú ideje, de az eszközt, amivel azon haladsz, nem szabja meg senki. A boldogtalanság az út, viszont te mondhatod meg, merre kanyarodjék, vagy hogy milyen gyorsan fussék alattad! Vedd hát kezedbe Sorsod! Kapsz egy lehetőséget arra, hogy boldog legyél - a döntés itt a két kezedben, nem a szürkületben. Lépj be a fénybe, és szárnyalj szabadon!”
  A lány bambán pislogott, értetlenül nézett jobbra-balra. Majd megrázta a fejét, s halkan magának morogva megfordult, hogy visszatérjen otthonába. A fénykör úgy szűkült, ahogy a lány távolodott tőle, majd szikrává vált, hogy egyetlen szélfuvallat végleg eloltsa a reményt.

E sorokkal búcsúztatom képzelt ártatlanságom.