Egy pillanatot megragadni a rengeteg millióból… ott, abban az egy pillanatban létezni… csak annak élni, semmi mással nem törődni… Nem is olyan egyszerű, nem igaz?

A világ mindig ott lábatlankodik, ahol nem kéne neki… Van, aki megzavar, van, aki kizökkent, van, aki (általában és jobb esetben akaratlanul) beledugja az orrát abba a levesbe, ami nem az övé. Vagy mi. Most összevontam két mondást, nem baj. A lényeg átjön, ugye? Mert én olyan vagyok!…

Szóval az élet sok kicsi pillanatból áll. A most már a múlt és a jövő a most, illan, jön, megy, kavarog, fordul, táncol vadul, ahogy tetszik: a lényeg, hogy az idő múlik. A sok kicsi pillanat órákká lesz, napokká, évekké… És az ember ott tart a végére, hogy elfelejtette azt is, amire mindazok után emlékezett, amiket elfelejtett… De azért mindig akad, amire emlékezni lehet - amiben élni lehet. A múlt, az múlt. A valóság, az az élet.

Vannak olyan lehetőségek, amikről azt hiszed, nem szabad elmulasztani őket, mert egyszeri, soha vissza nem térő alkalmak. Ez nem igaz. Nincs vissza nem térő alkalom. Tökéletes pillanat, az van. Tagadhatatlan hiszek a sorsban: hiszem, hogy mindennek eljön az ideje. Van mindennek tökéletes pillanata, amibe beékelődik a sok kicsi pillanat közé, és valami újat hoz. Valami mást. Változást.

Öszefoglalva, mert eme zavaros szavak után szükségét érzem a szentenciának: minden pillanatnak megvan a maga helye az életnek nevezett káoszban. Nem szabad siettetni, mindig eljön. Csak meg kell tanulni érezni, mikor, melyik pillanat mire tökéletes. Mint ahogy én tettem most: ideültem, gépelek, mert a pillanat valahogy ezt akarta tőlem, és én is őtőle. S ha valamire elérkezettnek tetszik a pillanat, akkor élni kell vele. Csak ott, csak akkor, csak Neked!