Fruzsina 2004 január
2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, december 2002 szeptember, október, december

Január 1. (Akiket szeretünk. És akiket nem szeret senki? Mennyi ember ébred reggel, teszi a dolgát nappal, fekszik le este – közben emberi meleget, nem átvitten, hanem úgy igazából, a másik ember testmelegét nem is érezte magán. Megrándul, ha hozzáér a buszon a másik, kikéri magának, ha bizalmaskodva vállára teszi kezét a beszélgető társ a sorban, viszolyog a kézfogástól, influenzát terjeszt, mondja, inkább nem veszi észre, ha más kezdeményez, ő meg a világért se. Hogy az ölelésről ne is beszéljek, az elutasított gyermeki ölelésről, és a többiről, amikor ha már minden veszett, az agyonszeretés, ölelésbe fojtás segíthetne...

Furcsa álmom volt. Egy kedves ismerős fogta álmomban a kezemet, két kezébe fogta, nem hogy kapaszkodjon, hanem hogy megmelegítsen, nem a kinti hidegtől, inkább a bentit akarta így enyhíteni. Reggel emlékeztem az álombeli kéz melegére, olyan kicsi lettem, hogy két tenyér közé fértem, jó puhaságban. Megölelni a másikat, összebújni vele, érezni, hogy vibrál felőle valami, hívás, bíztatás, simogatás a lélekre, sírós vigasztalás mindenért. Mindenért, ami megeshet egymástól távol, mindenért, ami hiányozhat a másik nélkül. Belebújni a melegségbe, elveszni, felejteni magunkat végre. Olyan közel menni, hogy már ne legyek, csak ő legyen, és neki saját maga vesszen el, bennem éledve fel újra. Így valahogy.

Mit kívánok ebben a most induló évben, ezek után mit is kívánhatnék? Ne legyen neve az érzésnek, hogy ne lehessen lejáratni soha, hogy ne lehessen kiárusítani, tárgyiasítani, megfoghatóvá és eldobhatóvá tenni soha. Igen, valami olyasmi, mint a szeretet, ami csomagolóanyaggá alacsonyítottak, láb alá sodortak, meggyötörtek, kiirtottak. Valóság játékok közhelye lett: szeretem, de kiszavazom, én nagyon szeretem, de..... „De”, minek a szeretet után? Mondom, más neve legyen az érzésnek, a valaminek, ami hozzád, hozzám köt, valami, ami miatt mindent érdemes, amiért bármit megtennék, te amiért bármit megtennél. Meleget, amíg lehet, összebújós, emberszagú érzéseket...)

December 31. (... de gyorsan elszaladt, mondjuk. Apátia, letargia, depresszió, mivé lett itt a sok, jobb sorsra érdemes magyar lány..., elfonnyadt asszonyokká. Nézem a korosztályom, a tőlem kicsivel fiatalabbakat. Nincs távlat, nincs hova. Reggeltől délig, hogy mit eszünk aznap, délután meg majd csak elmúlik valahogy. Holnap megint, előröl. Jó falun, ha van kocsi, ha vannak jó utak, főleg ha van némi pénz arra, hogy időnként lelépjünk innét felejteni. A napokban lezajlott választások csak mélyebbre taszították az amúgy is borús kedvű polgárt. Nincs menedék, ha a család sem az, akkor végképp nincs kiút. A család, már ahol, még tartja magát, ahol meg már nem, ott kész, vége. Összeszedni magát az embernek, hogy bírja még kicsit, nincs hely. Mindenütt utolér a feketeség. Minden vonalon. Innét nézve nincs értelme a dolgoknak, a távolabbi, jobb világ gondjai nevetségesnek hatnak, megértés csak a hasonlók felé esetleg. A borzalmak képei alig ráznak meg, karnyújtásnyira is volt elég, felettünk is hasonló rémségek képe lóg. Elfásultunk? Mi szent még, mi lehet még szent, felállni érdemes dolog, ügy, mi lehet? Add Uram, ha szabad kérnem valamit, most épp esőre hajló eged alatt, hogy ne hülyüljünk meg teljesen, és világosodjon meg értelme borús napjainknak. Ha az idén már nem is jut rá idő, de legalább jövőre add meg ezt... persze, ahogy ismerlek, karba font kezeddel nézel le ránk, gondolva, hogy csak egyétek meg a saját főztötök, nesze nektek szabad akarat!)

December 30.

Tél, hó nélkül

Az udvar fényben volt, a fal alól kiszivárgó nedvesség párával töltötte meg a levegőt, a kút eláztatta a környékét, belehullottak a téglák, mállott a széle, egy reggelre belezuhant a kávája is, furcsa hangot adott, még a harmadik szomszéd is felriadt, az ördögök jönnek, hitte a babonás Maris, és bebújt az ágy alá ijedtében. Először csak állt és álmélkodott a család, senki sem sejtette, hogy így lesz már örökre: lassan mindent kimos alóluk a félelem.

*

Bevitte a gépbe a gondolatait. Rögzítésükre tett erőfeszítéseinek végén kiüresedve, a feltöltődés kellemes óráira várva nézett valami ennivaló után. A lányt kicsit későbbre várta, már előre jóleső érzésekkel gondolt a kielégülés pillanatain túli időre, amikor már megfürödve, tisztán csukja be végre utána az ajtót....

*

Villámgyorsan felmérte a lehetőségeket. Az ágy mellett Kafka levelei, célzás lenne? Az írásaimat ha elutasítod, semmid nem marad, amiben megkapaszkodhatnál. És neki van-e valamilye még a szavakon kívül? Akkor kezdett képben gondolkodni. Gondolatait a rögzíthető pillanatokhoz kötötte. A legváratlanabb időben......

A semmiből épüljön fel nekem, és a szavak értelmetlenségéből, a szavak világának elferdült, megsavanyodott, romlott világáról győzködtem. Szótlanságával jelezte, érti.

Mindent átérő lehetőségei miatt lassan elvesztette a ragaszkodást, semmi sem volt már elég fontos ahhoz, hogy kapaszkodjon belé.

A régiek már nem botránkoznak a hajnali kukások tapintatlan, álmot nem kímélő ténykedésétől, mindenkinél előbb ébredésüket így bosszulják meg, csattognak a bádogfödők, hangos, messzire elhalló kiáltásokkal jelzik, indulás, mehetünk a következőhöz. Az e zajokba született ember süket, fület fájdító csendnek érzi a várostól messzebbi világ tompult életneszeit.

Harsány színek nélkül, szomorúszürkével indított a nap, a szembeházak, mint elmaszatolódott, elázott akvarell kivehetetlen foltjai, meredeztek a fenti, égi szürkébe. Rímtelen vers, rejtett, alig látszó ritmus hullámai öntötték el. Boldogan ment volna megcsalni a régit. A lelkifurdalás kínjait is többre értékelte, mint a langyos semmit.

Másféle reggelből indult el, igazi reggel érzéseivel, felfelé mutató elképzelésekkel, és a reggeleket már estéjükbe halásuk biztos jeleivel kapta. Ezért utazott annyit? Lassan, apró nyikkanásokat hallatva fordult ki az ablak. Pontosan merőlegesen a rámára, szembetájat hozott rá az utca túloldali valóságára.  A szoba védelmet kínáló illúziója összetört: valahol, valamelyik nyitott ablakban felkiáltott egy nő, a hajnali szürkeségbe színt lopott egy villanásra. A kiáltás gyenge visszhangja még maradt a fülben egy darabig, a ráemlékezést már a kukások megérkezése akadályozta: csattogva hullott részeire minden.

Azt hitte, már tud valamit a magányról, valami újat, eddig senkinek nem ismert érzést feltételezett. Az üres poharak, fekete maradékukat őrző csészék, használt zsebkendők, rakásra hányt, este levetett ruhák......

Ellentéteket mos egymásba. Milyen tegnapnak lenne kedve itt megíratni magát? Tegnapok kerülnek így kívülre, észrevétlen vesznek el. Idegent már nem szívesen enged közel, a vendég fogalma is mást jelent. Vendég lett otthon. A hirtelenjében kimosott ruhák a legújabban hirdetett lágyítók illatát erőszakolják rá a tiszteletükre főzött húsleves sokkal halványabb, mégis mély nyomokat hagyó, vagy elmúlt ebédek már nem is fájó emlékeit is fájóvá tenni képes illatára.

Nincs is hova menni.

December 29. (... de hiszen idő nincs is! Az ember kitalálta magának, hogy könnyebb legyen eligazodni a térben. Túl kicsi az elme, hogy felfogni legyen képes a létet, az idő segedelme kell hozzá. Mankó, hogy mondjuk, érezzük, tudni merjük, hogy voltunk, leszünk. Mintha nem lenne elég a van... Most, hogy van. Mindig most van. Végtelenség van. Nem szenvedett sokat.... Azt remélem, a félelem és a fájdalom nem képes belakni az időtlenség érzését adó, utolsó „van”-t. Mert akkor elviselhetetlen lenne a gondolata is az átmenet időszakának. Nincs rövidsége a szenvedés idejének. Megnyúlik a most, végtelenítődik, vagyis elfelejtődik az idő, lemarad valahol, mint eldobott kellék hever az útszélen. Megnő a pillanat, kiteljesedik, megnő a lélek, szétterjed igazi nagyságában, átfog mindent, amit addig voltnak és lesznek volt kénytelen nevezni. Minden elmúlt perc akkor lesz valóság, minden elmúltnak hitt dolog feléled újra, az idő rácsa nem véd meg már semmitől. Egyszerre él minden volt és lesz perc, ezernyi élet és halál történik egyszerre. Valahol a határon, élet és halál határán, mielőtt végképp a halálba hull, ahonnét persze zuhan vissza újra élni, idővel jelezve a dolgokat.)

Levél

„...jaj, amott meg a józan eszem azt mondja, gyerekből elég volt....... de amikor egy pillanat jött, tegnap, mint a forgószél, megcsapott...... életem egyetlen igazán boldog időszaka a gyerekvárással, a kicsik gondozásával múlt el. persze, a nagyok miatt sincs vége, de nekik már nem úgy kellek, mint pici korukban. álomszép idő volt! nem értem a környezetemet, anno úgy kezeltek, mint aki meghibbant, vagy pedig mint aki mekkora áldozatot vállal ennyi gyerekkel! pedig nagyon boldog voltam. tegnap eljátszottam a gondolattal, hogy ismét terhes lennék, azonnal hagynám az írást, készülni kezdenék, megváltozna minden körülöttem, újra élnék, és nem azt érezném, hogy lefelé épülök, hanem ismét lenne elég életkedvem. számoltam is, hogy talán lenne még annyi idõm, amíg neki is szüksége lenne rám.......

egyébként mindegy mi van, mi lesz, mert az a néhány perc intenzív élmény, amit ezzel kapcsolatban tegnap átéltem, fantasztikus volt, egy ajándék valakitől, talán attól a lányunktól, aki odaátról fogja meg néha a kezemet. nagyon érdekes, mert egyszerűen valós ok nélkül végtelen boldogság öntött el, amiből érzem, tudok meríteni. talán figyelmeztetés is volt, hogy ha életuntoskodok, nézzek kicsit vissza a boldogabb időkbe...

ide tartozik, hogy felkapcsoltam a tévét, egy szerb nőt, színésznőt faggatták (most lett terhes), hogy hát most mi lesz a karrierjével, hogyan tovább, egyáltalán, átgondolta, hogy mivel jár egy gyerek?! a nõ azt mondta, hogy mi az, hogy átgondolta-e? nem kell azon sokat gondolkodni, hogy mi lesz, majd lesz valahogy! és a tervek, karrier? az anyaság jött, igaz, váratlan, de felülírt mindent, és most ez az, ami alárendel minden mást, mondta. aztán még azt kérdezték tőle, hogy mit fogad meg a következő évre: azt mondta, amit a szerb öregek tanácsolnak a fiataloknak haláluk előtt: manje trpi, radi vise, sto prija. vagyis kevesebbet tűrni, és többet tenni olyasmit, ami jól esik.

azért nem lenne nekem egyszerű a terhesség, mert végig veszélyeztetett voltam, a babákra is az volt, most, már ennyi évesen gondolom, hatványozottan fenn áll a gondok lehetősége. de BOLDOG VOLTAM a gondolattól is! ...”

December 28. (Jó lenne, ha nem ünnepkor talált volna rám, hanem csak úgy, egy akármilyen szerdán például, megfogta volna az államat, és azt mondta volna, hogy semmi baj, ne félj. De ilyen csak a mesében, és romantikus lelkületű, magányos asszonyok álmaiban, vagy inkább félálmában, képzelegve történik. Az, hogy jön valaki, és épp azt mondja, amit kell, amit hallani szeretne az a nő. Negyvenen túl már csak a különösen naiv hisz benne, és keres tovább rendületlen, vagy csak passzívan vár a csodával felérő dologra. Mire is... Mire várna, ha kérdenéd, se tudná megmondani. Arra talán, hogy jön az a szerelem, amit mások történeteiből ismer, amit filmekből ismer, amit a rongyosra olvasott, szakadt gerincű, kedvenc könyveiben már ezerszer is átélt. De nem jön. Csak a tűrés kényszere jön, hogy elviselni, mert ezt az életet osztották rá, ezt a nehezet, ezt a semmilyent. Nem mer változtatni, számolja kínjában a reggeleket, tízezrediken is túl van már, amikor azzal kelt, hogy már pedig ma tenni fog érte, hogy élete ne csak a tűrésről szóljon a továbbiakban, hanem arról is, ami jól esne végre. Az elhatározás azonban nem terjed túl önmagán, a megszokás korlátot von köré, áthatolhatatlan üvegfalat. Észre sem veszi, miközben a változtatásról gondolkodik, hogy mit tesz: ugyanazzal a mozdulattal veti be a kihűlt ágyat – maga után nagyon gyorsan áthűl, ablakba sem kell rakni a párnát, a lepedőn elég egy simító mozdulat, hogy rendesen nézzen ki. Megfőzi a kávét, ugyanúgy, mint előtte bármikor, kínosan ügyelve, hogy mennyi cukrot rak, hogy mennyi kávét, és a tejszín se lehet egy cseppel sem több, vagy kevesebb a megszokottnál. Pedig a lázadást épp itt lehetne kezdeni, egy reggel hagyni, hogy más főzze meg azt a kávét, nem ragaszkodni ugyanahhoz az ízhez, lemondani a langyos, biztonságos rendről. De kezdetnek talán elég lenne annyi is, hogy kihagyni a cukrot, a tejszínt beleönteni inkább a lefolyóba, és keserű-feketén inni, forrón, belerázkódva abba az első kortyba. Biztosan nem folytatódna semmi sem úgy, mint addig...)

December 27. (Elmúlt, végre. Sok volt a várakozás rá, sok volt már a jóból. Imádom, ha csupa szürkeség, ha sima hétköznap... ha nem kell piros betűs parancsra gondolkodni el a szereteten,  ha nem kell parancsra látogatni, ajándékozni. Nagyon szeretem, ha hétköznap van, a nappaliban szerteszét eszünk, ki asztal sarkán, ki fotelben, ki állva rágcsál egy szelet rántott húst, vagy tévé előtt, újság fölött ebédelünk. Jó az, ha csak úgy lép be hozzánk egy rokon, vagy jönnek váratlan a nagyobb lányok az unokákkal, és adni is lehet bármikor, nemcsak karácsonykor. Jó, hogy nem mindenki így gondolkodik, mint én. Lelki fájdalom volt, míg titkolni voltam kénytelen, hogy nem szeretem a felhajtást. Decembernek lassan vége, ez is jó, hadd jöjjön már a másra várás, a tavaszra várás! Mert a Húsvétot imádom! Felpakoljuk a kosztot, italt, szalonnapálcákat, és nyomás, ki a dombok közé, magaslatra, ahonnét lelátni kis folyónkra, a már zöldellő vetésre, friss illatokat érezni, élvezni a napot.... Házasságom legelején vettük magunknak a bátorságot, hogy hagyományt felrúgva ünnepeljük a Húsvétot. Ahogy a gyerekek jöttek sorban, már ebbe nőttek bele..... De az még messze van, ugye. Most fáradt, kimerült, kedvetlen vagyok, a feldobódáshoz pedig azért túl kevés a megkönnyebbülés, hogy túl vagyunk a Karácsonyon.)