DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
8. A függőség: szent betegség
Be kell vallanom, hogy szenvedélybeteg vagyok. Szinte gyógyíthatatlanul függök a nikotintól. írok és szónokolok az önfegyelemről, s közben nincs annyi akaraterőm, hogy felhagyjak a dohányzással. Miután túlestem e vallomáson, hadd mutassak rá, hogy a kábítószer- és alkoholélvezet, illetve az ezektől való függőség sokrétű, többdimenziós probléma. Noha itt a szenvedélybetegségeknek csupán pszichológiai és lelki vonatkozásaira térek ki, tudatában vagyok, hogy e problémáknak alapvető biológiai és szociológiai gyökerei is vannak. Az alkoholizmus genetikusan öröklődő betegség. Ezt ma már tudjuk. Ez azonban nem jelenti, hogy ha az emberben van bizonyos hajlam az alkoholizmusra, alkoholista is lesz, vagy ha már azzá vált, soha nem hagyhatja abba az ivást. Csupán annyit jelent, hogy e rendellenességnek biológiai gyökerei is vannak. Ugyanígy, noha e téren behatóbb vizsgálatokat még nem végeztek, úgy tűnik nekem, hogy az ember nyilvánvalóan biológiailag determinált a tekintetben, milyen gyógyszereket szedjen vagy melyektől váljon függővé. Némileg elfogult vagyok például, természetesen nem a függőség szintjén, az alkohol és egyéb nyugtatószerek iránt, melyeket összefoglaló néven központi idegrendszeri depresszánsoknak hívnak. Más szóval híve vagyok a nyugtatóknak, s ki nem állhatom az ajzószereket. Ismerek azonban olyanokat, akik ölni tudnának az ajzószerekért, míg a nyugtatók teljesen hidegen hagyják őket. A szenvedélybetegség kialakulásá- 127 101 ban szociológiai tényezők is szerepet játszanak. A kábítószerrel való visszaélés a társadalmi reményvesztettség állapotaiban a legsúlyosabb, amikor az emberek csak akkor érzik jól magukat, ha kábítóznak. A szenvedélybetegség voltaképp a bálványimádás egyik fajtája. Az alkoholista számára az italosüveg a bálvány. A bálványimádás a legkülönfélébb formákban jelentkezhet, némelyikükön olykor már meg se ütközünk. Léteznek olyan szenvedélyek, melyekhez nem kell "szer", például a szerencsejáték vagy a szex. Aztán itt van a pénz bálványa. De bálványimádás jellegét ölthetik olyan dolgok is, melyeket korántsem könnyű felismerni. Ilyen például a család bálványozása. A családi összetartás sokszor igencsak nyomasztó bálvány. Távlatokban gondolkodva fontos leszögeznünk, hogy a bálványimádásnak számtalan különböző formája és szenvedélye létezik, és sokuk jóval veszélyesebb lehet a kábítószer-élvezetnél. Ilyen a hatalom iránti megszállottság. A biztonsághoz való görcsös ragaszkodás. Társadalmi veszélyesség tekintetében a kábítószer- élvezet vagy az alkoholizmus, meglehet, a kevésbé ártalmas szenvedélyekhez vagy bálványimádási formákhoz tartozik! Bevezetőként ennyi tán elég. A továbbiakban szorítkozzunk most már a kábítószer-függőség problémájára. Meggyőződésem, hogy azok az emberek, akik az alkohol és más élvezeti szerek rabjaivá válnak, mindenekelőtt az Édenbe - a paradicsomba, a mennyországba, haza - vágynak visszajutni. Kétségbeesetten szeretnék visszakapni a természet többi részével való egység meleg, meghitt - s egykor elveszett - érzését, melyet az Édenkertben tapasztaltak meg először, ahogy erről az első fejezetben beszéltem. Ez magyarázza, hogy Kurt Vonnegut fia, Mark a lelki betegségét és kábítószer-élvezetét taglaló könyvének Az Éden expresszel met adta. De az Édenkertbe nem mehetünk vissza. Csakis előre mehetünk a kínzó sivatagon át. Az egyetlen út, melyen át hazajuthatunk, gyötrelmes. A szenvedélybetegek, akik kimondhatatlanul sóvárognak a hazatérésre, rossz irányba tartanak - visszafelé, ahelyett hogy előre mennének. A hazatérésre való sóvárgás kétféleképpen ítélhető meg. Tekinthetjük hanyatló irányú jelenségnek, sóvágásnak az után, hogy valaki visszatérjen az Édenbe, sőt visszabújjon az anyaméhbe. Másfelől azonban felfoghatjuk potenciálisan haladó jellegű jelenségnek is; e hazavágyásukban a szenvedélybetegek mindenki másnál erősebben vonzódnak a lélekhez, Istenhez, csak éppen rosszul választották meg az irányt. Jung és a Névtelen Alkoholisták Kevesen tudják, hogy Carl Jung - aki mindenkinél többet tett pszichológia és lelkiség összehangolásáért - közvetett módon meghatározó szerepet játszott a Névtelen Alkoholisták mozgalmának létrejöttében. Jungnak az 1920-as években volt egy betege, egy alkoholista férfi, akinél egyévi terápia után sem mutatkozott javulás. Jung végül széttárta a kezét, és így szólt: "Nézze, maga hiába pazarolja rám a pénzét. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék magán. Csődöt mondtam." Mire a férfi megkérdezte: "Hát fel kell adnom minden reményt? Nem tud segíteni?" És Jung így válaszolt: "Az egyetlen dolog, amit javasolhatok, hogy próbálkozzék a vallási megtéréssel. Jó néhány emberről hallottam, aki felhagyott az ivással, amikor istenhívő lett. Nem tartom kizártnak, hogy sikerül." A férfi megfogadta Jung tanácsát, és megpróbálkozott a vallási megtéréssel. Keressetek és találtok? Nos, neki sikerült. Körülbelül hat év múlva megtért, és abbahagyta az ivást. Nem sokkal ezután összeakadt egyik régi ivócimborájával, Ebbyvel, aki így szólt hozzá: "Gyere, igyunk egyet." "Nem, én nem iszom többé", felelte ő. Ebby elképedt. "Hogy érted, hogy nem iszol többé? Menthetetlen alkoholista vagy, akárcsak én." A férfi erre elmesélte, hogy Jung tanácsára a vallás felé fordult, és leszokott az ivásról. Ebbynek tetszett az ötlet. Ő is komolyan érdeklődni kezdett a vallás iránt. Két évébe került, míg huzamosabb időre le tudott szokni az ivásról. 128 Nem sokkal ezután Ebby egy este meglátogatta egykori ivócimboráját, Bill W.-t. Bill W. így szólt: "Hé, Ebby, gyere, igyunk valamit." De Ebby ezt felelte: "Nem, én már nem iszom." Most Bili W.-n volt a csodálkozás sora. "Nem iszol? Ugyan már! Megrögzött alkoholista vagy, akárcsak én!" Erre Ebby elmondta, hogyan találkozott össze Jung egyik betegével, aki hívő lett és abbahagyta az ivást, és hogyan követte ő is a példáját. Bili W.-nek tetszett az ötlet. Ő is keresni kezdte hát a vallásos megtérés módjait. Hetekig küszködött, s nem sokkal később megrendezte az első AA- (Névtelen Alkoholista)* összejövetelt az ohiói Akronban. Húsz évvel később, amikor a mozgalom már polgárjogot nyert, Bill W. levelet írt Jungnak, melyben beszámolt róla, akaratlanul is milyen nagy szerepet játszott az AA mozgalom létrejöttében. Jung elbűvölő levélben válaszolt. Megírta, mennyire örül, hogy Bill W. írt neki; nagy boldogságot jelent számára a tudat, hogy egykori páciense rendbe jött; örül a szerepnek, melyet ebben akaratlanul betöltött. Különösen boldog azért is, mert nem volt kivel beszélnie ilyen dolgokról, márpedig időközben eszébe jutott, talán nem véletlenül hívják az alkoholos italokat "spirits"-nek (magyarul lélek, szellem). Kétféleképpen tekinthetünk hát a szenvedélybetegek hazatérés iránti vágyára, s a maga módján mindkettő lehet igaz. Hiba lenne teljesen figyelmen kívül hagyni a függőség negatív vonatkozásait, mindenesetre terápiás gyakorlatom alapján úgy vélem, többet használ, ha a pozitív vonatkozásait hangsúlyozzuk. Alkoholistákkal foglalkozva sokkal többet érhetünk el, ha a rendellenesség visszahúzó hatásai helyett az előremutató vonásokat emeljük ki - a lélek és Isten utáni sóvárgást. A Névtelen Alkoholistákhoz tartozó iszákosoknak van egy nagy áldása és egy különös képessége. * A Névtelen Alkoholisták mozgalma Magyarországon is tért hódított. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban több szervezetük működik. (A szerk.) 101 Mindannyiunknak vannak fájdalmai és félelmei; meglehet, nem tudatosak, mégis vannak. Mindannyian megtört emberek vagyunk, csak míg az alkoholisták ezt már képtelenek elrejteni, többségünk remekül tudja palástolni önmérséklete maszkja mögött. Képtelenek vagyunk beszélni egymással arról, ami számunkra a legfontosabb, azokról a módokról, ahogy szívünk szüntelenül megtöretik. Vagyis az alkoholizmus nagy áldása a betegség természetében rejlik. Látható krízishelyzetbe hozza az embereket, akik ennek következtében közösségbe kerülnek - egy AA csoportba. A Névtelen Alkoholisták különös képessége az, hogy magukat gyógyulófélben lévő alkoholistáknak hívják. Nem kigyógyult alkoholistáknak vagy exalkoholistáknak, de gyógyulóban lévőknek. S a kifejezéssel, hogy gyógyulófélben lévő, szüntelenül emlékeztetik magukat arra, hogy a gyógyulás jelenleg is zajló folyamat, a krízishelyzet továbbra is fennáll. S minthogy krízishelyzet van, a közösség is létezik. A válságokkal való korai szembeszegülés Fájdalomkerülő kultúrában élvén különös módon viszonyulunk a lelki egészséghez. Mi, amerikaiak úgy hisszük, hogy a lelki egészség egyenlő a válságok hiányával. Erinek semmi köze a lelki egészséghez! A lelki egészség ismérve az a képesség, mellyel idejében szembe tudunk nézni válságainkkal. A válság szó napjainkban igen népszerű. Sokat emlegetjük például az élet közepi válságot. De jóval azelőtt, hogy e fogalom megszületett volna, a nők esetében már beszéltünk ilyesmiről, ez a klimax. Sok nő, amikor az ötvenes évei közepére érve a havivérzése elmarad, hirtelen összeroppan. De ez érdekes módon nem minden asszonynál következik be, és azt is elmondom, miért. Az egészséges lelkületű nőt ötvenvalahány éves korában nem éri villámcsapásszerűen a klimax okozta válság, mert addigra már 130 kisebb-nagyobb válságok során jutott túl. Huszonhat éves korában például egyik reggel arra ébredt, hogy a tükörbe nézve a szeme sarka körül szarkalábakat lát. Ekkor alighanem így gondolkodott magában: "Nem hiszem, hogy valaha is értem jön a királyfi hófehér paripán." Tíz évvel később, harminchat éves korában, amikor a legkisebb gyermeke is óvodába kerül, így morfondírozott: "Talán mostantól valami mást is kezdhetnék az életemmel, mint hogy állandóan a gyerekeimet istápoljam." Amikor egy ilyen asszony ötvenéves lesz és a havivérzése elmarad, csöppet sem fog meginogni. A kellemetlen hőhullámoktól eltekintve más baja aligha lesz, hiszen a klimaxszal pszichológiai értelemben már húsz évvel korábban találkozott. Bajba kerül viszont az a nő, aki továbbra is arról álmodozik, hogy egyszer majd eljön érte a herceg, vagy akinek az érdeklődése nem terjed túl a családján. Amikor beköszönt a bűvös ötvenedik év, amikor elmarad a havivérzése, amikor már a smink se tudja eltüntetni arcáról a ráncokat, és a gyermekei sorra elköltöznek otthonról - nem csupán a családi fészek, de az élete is üresen marad -, szinte törvényszerű, hogy összeroppan. Nincs szándékomban e helyütt sablonokba merevíteni az asszonyokat vagy általában a klimaxot, hiszen az élet közepén beköszöntő válság a férfiakat is érinti, s nem kevésbé súlyosan. Jól tudom ezt magam is. Nemrég estem át életem harmadik ilyen válságán. Tizenöt éves korom óta nem kerültem ennyire súlyos depresszióba, sokat szenvedtem. De szeretném egyértelműen leszögezni, hogy a nők és a férfiak lelki egészségében nem az a mérvadó, milyen jól tudja valaki elkerülni a válságot, hanem hogy minél korábban szembenézzen vele, és minél hamarabb kezdjen el foglalkozni a következővel. Talán az is fontos, ki mennyi válságot képes belezsúfolni az életébe. Van a pszichológiai rendellenességeknek egy ritka, különösen pusztító formája - a népesség alig egy százalékát érinti -, mely arra kényszeríti az embereket, hogy életüket felfokozott drámaisággal éljék. Mindig szükségük van valamilyen izgalomra. De ennél jóval ártalmasabb az a lelki nyavalya - amely az amerikaiak 101 mintegy kilencvenöt százalékát sújtja hogy nem vagyunk képesek életünket elegendő drámaisággal élni, nap mint nap ráeszmélni létünk kritikus voltára. Ezen a ponton mutatkozik meg a "vallásosság" egyik pozitívuma. A többi ember életében egyszerűen buktatók vannak, míg mi, vallásos emberek "lelki válságba" kerülünk. Mennyivel méltóságteljesebb lelki válságban szenvedni, mint depresszióban! Sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy könnyebben jutunk túl a depresszión, ha azt lelki válságként fogjuk fel - amiképp gyakran az is. Mély meggyőződésem, hogy kultúránkban égető szükség van a válságok felmagasztalására, ideértve a depresszió bizonyos válfajait és általában az egzisztenciális szenvedést. Csakis ilyen szenvedések és válságok árán lehetséges fejlődnünk. A Névtelen Alkoholisták, folyamatosan gyógyulófélben lévén, állandó válságban élnek. E folyamatos válsággal meg tudnak birkózni, mert segítik egymást. Ez a közösség értelme. Hogy mi a közösség, azt el tudom mondani önöknek, de hogy milyen, arról fogalmam sincs. Hasonló problémával küszködött Jézus is. Ő a Mennyek Országának nevezte ezt a közösséget, és lelkesen beszélt róla. De amikor jellemezni próbálta, az emberek unottan fordultak félre és ásítozni kezdtek. Erre Jézus, hogy jobban megértsék, példabeszédekhez folyamodott. Olyasmit mondott, hogy "Olyan ez, mint az az ember, aki értékes igazgyöngyre bukkant.". Vagy: "Olyan, mint az a gazda, aki munkásokat keresett a szőlőjébe." Vagy: "Mint az apa, akinek tékozló fia volt." Mindent összevetve: mégse értették igazán, miről is beszél. Kétezer év telt el, s noha példabeszédei a világirodalom gyöngyszemei lettek, az emberek ma sem értik, mit akart velük mondani. A keresztények többségének halvány fogalma sincs arról, mi a Mennyek Országa. Korántsem véletlen, hogy Jézus, amikor erről beszélt, hasonló nehézségekkel küszködött, mint mi, amikor a közösségről szólunk. Úgy vélem, a közösség fogalmához legközelebb a jézusi ország áll. Számtalanszor idézik Jézus mondásai, mely szerint "az én Országom bennetek van", pedig ő nem ezt mondta. Arám nyelven 132 beszélt, az evangéliumok meg görögül íródtak, s abból fordították le őket a világ minden nyelvére. A fordításba óhatatlanul belecsúszhattak hibák, és napjainkig ezrével születnek tudós munkák, melyek célja hiteles fordítások létrehozása, Jézus valódi szavainak visszaadása. Egy evangéliumi részlet hitelességét a tudósok többek közt úgy vizsgálják, hogy megnézik, lehetséges-e a görög szöveget visszafordítani arámra. Ennek alapján többen úgy vélik, Jézus nem mondhatta, hogy "az én Országom bennetek van". Valójában ezt mondta: "az én Országom közöttetek van". Meggyőződésem, hogy ezt a közöttünk lévő országot leginkább a közösségben ragadhatjuk meg. Keith Miller A szeretet illata című könyvében Jézus első követői kapcsán pontosan erről ír. A közhit szerint az őskeresztények azért voltak olyan látványosan sikeres evangelizátorok, mert leszállt rájuk a Szentlélek, és elárasztotta őket adományokkal, karizmával - például a nyelvek adományával -, úgyhogy a legkülönfélébb nyelveken szólaltak meg, s így a kereszténység viharos gyorsasággal terjedt. Miller azonban nincs meggyőződve arról, hogy ez volt a legfőbb ok. Igazából az történt, hogy a tanítványok és az első követők Jézuson keresztül felfedezték a közösség titkát. Az Epheszosz vagy Korinthosz eldugott sikátorain áthaladók tanúi lehettek, amint emberek egy csoportja különös, számukra érthetetlen dolgokról beszélget: egy bizonyos férfiról, keresztre feszítésről, meg jelenésekről. Volt valami különös abban, ahogy ezek az emberek egymással beszélgettek, nevetgéltek, kiabáltak, megérintették egymást, ahogy egymással szemben viselkedtek. Mindebben volt valami furcsán vonzó, úgyhogy vadidegenek úgy érezték, nekik is ott a helyük. Mintha a szeretet áramlata söpört volna végig a sikátoron, úgy vonzva magához az arra járókat, mint méheket a virág. Az emberek így szóltak: - Nem értem, miről beszélnek, de szeretnék közéjük tartozni.