DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
1. A tudatosság és a fájdalom problémája
Egész életemben azon morfondíroztam, mi lesz belőlem, ha végre felnövök. Aztán úgy hét évvel ezelőtt rájöttem, soha nem fogok felnőni - hogy a növekedés végeérhetetlen folyamat. Megkérdeztem hát magamtól, mi vált belőlem mostanra. És abban a pillanatban legnagyobb rémületemre rádöbbentem, hogy nem vagyok más, mint hittérítő. Álmomban sem hittem volna, hogy ez lesz belőlem. Önöknek meg valószínűleg eszük ágában sincs egy hittérítővel találkozni. A "hittérítő" kifejezés a lehető legrosszabb képzettársításokat kelti, hallatára alighanem egy gondosan ápolt és frizírozott prédikátor jelenik meg a szemük előtt, kétezer dolláros öltönyben, amint aranygyűrűs ujjaival egy bőrkötéses Bibliát szorongatva torkaszakadtából harsogja: "Ments meg engem, Jéé-zus!" Ne féljenek, én nem ilyenre hasonlítok. A szót inkább az eredeti értelmében vett "evangélista" szinonimájaként használom - mint jó hírek hozóját. Sietek hozzátenni, hogy rossz híreim is vannak. Olyan evangélista vagyok, aki jó és rossz híreket egyaránt hoz. Ha kicsit is hasonlítanak rám, akkor szeretik késleltetni a kielégülés érzését, vagyis arra a kérdésre, hogy "Melyiket mondjam először, a jó hírt vagy a rosszat?", minden bizonnyal rávágják, "Halljuk először a rosszat". Hadd essem hát túl a nehezén: semmit sem tudok. 11 101 Furcsának tűnhet, hogy egy evangélista, az "igazság hírnöke", keresetlenül bevallja, hogy semmit sem tud. De az igazsághoz tartozik, hogy önök sem tudnak semmit. Egyikünk sem. Egy mélységesen titokzatos világegyetemben élünk. Az evangélistától azt is elvárják, hogy a "vigasztalás és öröm boldogító hírét" hirdesse. Márpedig az én rossz híreimhez hozzátartozik, hogy - mivel az életben járt utunkról fogok beszélni - nem kerülhetem meg, hogy ne ejtsek szót a fájdalomról. A fájdalom emberi létünk alapvető része, így van ez az Édenkert óta. Az Édenkert története természetesen mítosz. De más mítoszokhoz hasonlóan ebben is számtalan igazság fogalmazódik meg. És ezek között ott szerepel az is, hogyan ébredtünk öntudatra mi, emberi lények. Mikor megízleltük a Jó és a Gonosz Tudás Fájának gyümölcsét, tudatossá váltunk, s ahogy azzá lettünk, rögtön öntudatra is ébredtünk. így jött rá Isten, hogy ettünk a tiltott gyümölcsből - hirtelen félénkké váltunk és szemérmessé. Vagyis az egyik dolog, amit ez a mítosz közölni akar velünk, hogy szemérmesnek lenni emberi dolog. Pszichiáterként, sőt az utóbbi időben íróként és előadóként is módomban állt számtalan csodálatos, mélyen gondolkodó embert megismerni, és egy sem akadt közöttük, aki ne lett volna alapvetően szemérmes. Egy részük eleinte nem hitte el magáról, de amint beszélgetni kezdtünk a témáról, rá kellett jönnie, hogy valóban az. S a néhány személy, aki nem volt szemérmes, bizonyos értelemben megsérült, elveszítette embersége egy részét. Szemérmesnek lenni tehát emberi dolog, és mi az Édenkertben lettünk szemérmesek, amikor tudatára ébredtünk önmagunknak mint különálló létezőknek. Az Édenkertből való kiűzetésünkkel elveszítettük a természettel, a világegyetem egészével való egységünk érzését. A növekedés fájdalmai Amikor kiűztek bennünket az Édenkertből, örökre kiűztek. Soha nem mehetünk vissza. Ha emlékeznek a történetre, az utat kerubok és lángoló pallos zárják el. Nem mehetünk vissza. Csak előre mehetünk. Az Édenkertbe visszatérni olyan lenne, mintha megpróbálnánk anyánk méhébe vagy a gyermekkorba visszatérni. S minthogy nem mehetünk vissza, fel kell nőnünk. Csakis előre mehetünk az élet sivatagán át, fájdalommal törve az utat a kiégett és kopár vidéken a tudatosság egyre mélyebb szintjei felé. Ez rendkívül fontos igazság, ugyanis a pszichopatológia eseteinek nagy része, köztük a kábítószer-élvezet is az Édenkertbe való visszatérés kísérletének következménye. A bulikon, partikon szükségünk van arra a bizonyos italra, hogy elkábíthassuk vele tudatunkat, hogy eloszlathassuk szemérmességünket. így van, ugye? És ha megkapjuk a megfelelő mennyiségű alkoholt vagy a megfelelő adag marihuánát, vagy e kettő valamilyen kombinációját, néhány percre vagy néhány órára átmenetileg újra átélhetjük a világegyetemmel való egység elvesztett érzését. Ismét birtokolhatjuk a jóleső melegséget, a meghitt puhaság érzését, amit a természettel való egység újbóli megtalálása jelent. Ez az érzés persze nem tart sokáig, és rendszerint súlyos árat kell fizetnünk érte. A mítosz tehát igaz, tényleg nem mehetünk vissza az Édenkertbe. Előre kell mennünk, csakhogy az út nagyon kemény, és a tudatosság sokszor fájdalmas. Nem csoda, ha sokan - amint tehetik - nem mennek tovább. Valami biztonságosnak látszó helyet keresnek, ott beássák magukat a homokba, és inkább ott maradnak, ahelyett hogy fáradságosan továbbvánszorognának a sivatagban, mely tele van kaktuszokkal, tövisekkel és éles sziklákkal. Még ha az emberek többségének életük bizonyos szakaszában el is mondták, hogy "ami fájdalmas, az nevel" (Benjamin Franklin megállapítását idézve), a sivatag "iskolája" annyira fájdalmas, hogy sokan, amint tehetik, kimaradnak belőle. 12 A szenilitás nem egyszerűen biológiai rendellenesség. A felnőtté válás elutasításának kifejeződése is lehet, azaz pszichológiai rendellenesség, amit bárki elkerülhet, aki életét a lelki-szellemi fejlődés szolgálatába állítja. Akik már fiatalon abbahagyják a tanulást és a növekedést, nem hajlandók változni és megmerevednek, gyakran visszacsúsznak az úgynevezett "második gyermekkorba". Nyűgössé válnak, önzővé és követelődzővé. Tulajdonképpen soha nem hagyták el az elsőt, s amikor a felnőttség máza kezdett lepattogzani róluk, napvilágra hozta a mögötte rejtőző gyermeket. Mi, pszichoterapeuták jól tudjuk, hogy sok ember, aki felnőttnek tűnik, valójában felnőtt ruhába bújtatott érzelmes kisgyerek. És ezt nem azért tudjuk, mert a bennünket felkeresők éretlenebbek a többieknél. Ellenkezőleg, a pszichoterápiára jelentkezők, a felnövekedés őszinte vágyával hozzánk fordulók azon kevesek közé tartoznak, akik megelégelték éretlenségüket, akik nem hajlandók tovább elviselni gyermetegségüket, noha a kivezető utat többnyire még nem látják. A népesség zöme soha nem lesz felnőtt egészen, talán ezért is irtózik annyira attól, hogy a megöregedésről beszéljen. 1980 januárjában, nem sokkal azután, hogy megírtam A járatlan út című könyvemet - mely sok tekintetben a felnövekedésről szól egy könyvbemutató-sorozat keretében Washingtonban taxival sorra jártam a tévé- és rádióállomásokat. A második vagy a harmadik állomás után a taxisofőr megkérdezte tőlem: - Hé, ember, mit csinál maga tulajdonképpen? Elmondtam neki, hogy egy könyvet reklámozok, mire megkérdezte: - Miről szól? Nagy okosan magyarázni kezdtem neki, hogy pszichiátria és vallás egyfajta integrációját kísérlem meg benne. Egy percig hallgatott, majd megjegyezte: - Hát, ha jól értem, ez valami olyasmi, mint amikor az ember kiteregeti a szaros szennyesét. Ez a fickó rendelkezett a megértés képességével. A következő televíziós beszélgetőműsorban meg is kérdeztem a műsorvezetőtől, elmondhatom-e a történetet. 15 101 Azt mondták, nem. Érezve, hogy a "szaros szennyes" bántja a fülüket, felajánlottam, hogy helyette a "dolgait" szót fogom használni. Hiába. Az emberek egyszerűen nem akarnak beszélni az igazi érettségről. Túl fájdalmas nekik. Konstruktív szenvedés Ha hajlandó vagyok beszélni a fájdalomról, nem azért teszem, mintha mazochista volnék. Ellenkezőleg, semmiféle erényt nem tulajdonítok az értelmetlen (nem konstruktív) szenvedésnek. Ha fáj a fejem, első dolgom, hogy bevegyek egy jó adag aszpirint. Értelmetlennek tartom ugyanis, hogy szenvedjek a kínzó fejfájástól. Létezik azonban konstruktív szenvedés is. A felnőtté válást kísérő fájdalom kezelésében az egyik legfontosabb dolog, hogy megtanuljunk különbséget tenni konstruktív és nem konstaiktív szenvedés között. A nem konstruktív szenvedéstől, például a fejfájástól, haladéktalanul meg kell szabadulnunk. A konstruktív szenvedést azonban el kell viselnünk, és át kell magunkat kínlódni rajta. Javaslom, hogy ezen a ponton vezessünk be két új fogalmat: a "neurotikus szenvedést" és az "egzisztenciális szenvedést". Mindjárt hozok példát a kettő közti különbségre. Talán emlékeznek rá, hogy úgy negyven évvel ezelőtt, amikor Freud elméletei először szivárogtak be az értelmiségi körökbe és félreértelmezték őket - mint az oly gyakran megesik -, tömegével voltak avantgárd szülők, akik meghallván, hogy a bűntudatnak köze lehet a neurózis kialakulásához, elhatározták, bűntudattól mentes gyermekeket fognak nevelni. Súlyosabb vétket el se lehet követni egy gyerekkel szemben! Börtöneink zsúfolva vannak emberekkel, akik pontosan azért kerültek oda, mert nincs vagy nincs elég erős bűntudatuk. Szükségünk van bizonyos mennyiségű bűntudatra, hogy létezni tudjunk az emberi társadalomban. Ez az, amit én egzisztenciális bűntudatnak nevezek. Hangsúlyoznom kell ugyanakkor, hogy a túlzott bűntudat ahelyett, hogy kiteljesítené létezésünket, inkább gátolja azt. Ezt hívom én neurotikus bűntudatnak. Olyan ez, mintha az ember nyolcvanhét ütővel a zsákjában sétálna a golfpályán, a játékhoz optimálisan szükséges tizennégy helyett. Sok a fölösleges teher, minél hamarabb meg kell szabadulni tőle. S ha ez csak pszichoterápia révén lehetséges, akkor vállalkoznunk kell rá. A neurotikus bűntudat teljesen fölösleges, csak akadályoz bennünket a sivatagon át vivő utunkban. S ez nemcsak a bűntudatra, hanem az érzelmi szenvedés más formáira nézve is igaz, mint például az idegességre, ami szintén lehet egzisztenciális vagy neurotikus. Fontos, hogy a kettőt meg tudjuk különböztetni egymástól. Az érzelmek okozta fájdalom és szenvedés megszüntetésének létezik egy pofonegyszerű, noha elég kellemetlen módja. Ennek folyamata három lépésből áll. Először is, valahányszor érzelmileg szenvedünk, kérdezzük meg magunktól: "Vajon a szenvedésem - idegességem vagy bűntudatom - egzisztenciális vagy neurotikus-e? Kiteljesíti a létezésemet vagy korlátozza?" Az esetek körülbelül tíz százalékában nem leszünk képesek megválaszolni e kérdést. De a fennmaradó kilencven százalékban, amennyiben valóban feltesszük a kérdést, világosan fogjuk tudni a választ. Ha például idegesek vagyunk, mert határidőre be kell nyújtanunk a jövedelemadó-bevallást, és egyszer már tetemes késedelmi bírságot róttak ki ránk a késés miatt, biztos, hogy idegességünk egzisztenciális jellegű. Teljesen érthető. Küzdjünk meg vele, és adjuk be időben a bevallást. Ha úgy látjuk, hogy a szenvedés, amiben részünk van, neurotikus jellegű és korlátozza létezésünket, második lépésként kérdezzük meg magunktól: "Hogyan viselkednék, ha nem lennék ideges vagy nem gyötörne bűntudat?" És a harmadik lépés, hogy valóban viselkedjünk úgy, mintha nem lennénk idegesek. Ahogy a 16 Névtelen Alkoholisták tanítják: "Tégy úgy, mintha..." vagy Játszd meg, hogy sikerül". Ezzel a szabállyal először saját félénkségem kapcsán ismerkedtem meg. Félénknek lenni emberi dolog, egzisztenciális vagy neurotikus módon mégis kordában szoktuk tartani ezt az érzést. Valahányszor egy híres ember előadását hallgattam a közönség soraiban, olyan érzésem támadt, szívesen feltennék egy kérdést, megtudakolnék tőle valami adatot, netán megjegyzést fűznék az elmondottakhoz - a nyilvánosság előtt, sőt akár négyszemközt is a beszéd után. Mégse szántam rá magam, mert túl félénk voltam, és tartottam tőle, hogy az előadó megtagadja a választ, vagy ostobának tűnök. Egy idő múlva aztán feltettem magamnak a kérdést: "Félénkséged - mely visszatart attól, hogy kérdezzél - kiteljesíti vajon a létezésedet vagy korlátozza?" Amint ezt megfogalmaztam, rögtön tudtam, hogy viselkedésem korlátozza a létezésemet. így szóltam hát magamhoz: "Nos, Scotty, hogy viselkednél, ha nem lennél ennyire félénk? Hogyan viselkednél, ha te lennél az angol királynő vagy az amerikai elnök?" Világos volt, hogy megszólítanám az előadót és előmkkolnék a mondandómmal. Ezt mondtam hát magamnak: "Helyes, akkor vágj bele és viselkedj így. Játszd meg, hogy sikerül. Tégy úgy, mintha nem volnál félénk." Bevallom, elég rémisztő dolog ilyet tenni, de itt lép közbe a bátorság. Szüntelenül csodálkozom azon, milyen kevesen tudják, mi a bátorság. A legtöbben azt hiszik, hogy a félelem hiánya.' A félelem hiánya nem bátorság, inkább egyfajta agykárosodás. A bátorság az a képesség, hogy a félelem ellenére, a fájdalom ellenére se adjuk fel. S ha ez sikerül, ha le tudjuk győzni félelemérzésünket, rá fogunk jönni, hogy ezáltal nem csupán erősebbek lettünk, hanem nagy lépést is tettünk az érettség felé. ^ Mert mi is az érettség? Amikor A járatlan utat írtam, számos éretlen ember példáját meséltem el, mégse határoztam meg világosan, mi az érettség. Nekem úgy tűnik, az éretlen ember egyik fő jellemvonása, hogy ücsörög és panaszolja, hogy az élet nem 101 felel meg az elvárásainak. Ahogy Richard Bach megfogalmazta az Illúziókban: "Érvelj a korlátaid mellett, azok tökéletesen a tieid." Azon keveseket azonban, akik magas fokon érettek, pontosan az jellemzi, hogy kötelességüknek - mi több, vonzó lehetőségnek - tekintik, hogy megfeleljenek az élet követelményeinek. Tudatosság és gyógyulás Ha messzire akarunk jutni a sivatagban, vállalnunk kell az egzisztenciális szenvedést és meg kell küzdenünk vele. S hogy ez sikerüljön, meg kell változtatnunk a fájdalomról alkotott felfogásunkat. A fájdalomhoz fűződő viszonyunkon legdrasztikusabb módon úgy változtathatunk, ha elfogadjuk a tényt, miszerint mindaz, ami velünk történik, lelki fejlődésünket szolgálja. Létezik-e vajon nagyszerűbb újság annál, hogy nem veszíthetünk, hogy győzelemre vagyunk ítélve? Biztos győztesek vagyunk attól a pillanattól kezdve, hogy felismerjük: mindannak, ami velünk történik, az a célja, hogy tanítson bennünket. Megtanítson arra, amit utunk során tudnunk kell. A baj csak az, hogy ez a felismerés a fájdalommal kapcsolatos szemléletmódunk gyökeres átformálását igényli - és, úgy hiszem, a tudatosságról vallott nézeteinkét is. Emlékezzenek csak: az Édenkertről szóló történet szerint akkor ébredtünk öntudatra, miután ettünk a Jó és Gonosz Tudás Fájának gyümölcséből. Tudatosságunk az oka fájdalmunknak, de egyben megváltásunknak is, és az utóbbi kifejezés a gyógyítás/gyógyulás szinonimája. A tudatosság az oka fájdalomérzetünknek, hiszen ha nem lennénk tudatosak, fájdalmat se éreznénk. Az egyik módja annak, hogy megkíméljük az embereket a nem konstruktív, fölösleges szenvedéstől - fizikai szenvedéstől az, ha érzéstelenítőszert adunk nekik, hogy elkábítsuk a tudatukat és ne érezzenek fájdalmat. Tudatosságunkból fakad tehát a fájdalmunk, ugyanakkor az üdvözülésünk is, hiszen az üdvözülés voltaképpen az a folyamat, 18 melynek során egyre tudatosabbá válunk. És miközben a tudatosság egyre magasabb fokait érjük el, egyre több fájdalmat vagyunk képesek elviselni - éppen tudatosságunk fejlettsége miatt. Még a jó öreg ateista Sigmund Freud is felismerte a kapcsolatot gyógyulás és tudatosság között, amikor kijelentette, hogy a pszichoterápiának - az emberi lélek gyógyításának - elsődleges célja, hogy a tudatalattit tudatossá tegye, azaz fokozza a tudatosságot. Carl Jung még többet segített nekünk a tudattalan megértésében, amikor a gonoszság okát abban vélte meglelni, hogy elutasítjuk a szembesítést "árnyékunkkal". Elutasítjuk, hogy találkozzunk személyiségünk ama részével, melyről szeretnénk nem tudomást venni, amire nem akarunk gondolni, amit nem kívánunk tudatosítani, éppen ezért szüntelenül száműzni próbáljuk a tudat alá, a tudattalanba. Figyeljük meg, hogy Jung az emberi bűnt nem az "árnyéknak", hanem a vele való szembesülés elutasításának tulajdonította. Márpedig az elutasítás nagyon is cselekvő, életteli mozzanat. Akik gonoszak, nem passzív módon tudatlanok vagy tudattalanok; tudatlanságuk vagy öntudatlanságuk megőrzése érdekében semmitől se riadnak vissza. Akár ölni vagy háborúzni is hajlandók. Tisztában vagyok azzal, hogy a gonosz fogalma - akárcsak a szeretet, az Isten vagy az igazság - túlságosan sokrétű és kiterjedt ahhoz, semhogy egyetlen definícióba lehetne sűríteni. Egyik legjobb megközelítése azonban az, ha "harcias tudatlanságnak" nevezzük. A harcias tudatlanság általam ismert egyik legnagyobb horderejű példája a vietnami háború. Amikor 1963-1964 táján kezdtek megszaporodni az arra utaló jelek, hogy Amerika indokínai politikája csődöt mond, először kapásból elutasították, hogy bármi baj lenne. Néhány millió dollárral többre van szükségünk, mondták, és nagyobb speciális haderőre. De a baljóslatú jelek egyre gyűltek - a politika tényleg nem vált be. Erre mi történt? Még több csapatot küldtek oda, a brutális dolgokról továbbra se vettek tudomást, inkább lebombázták Kambodzsát, majd emelt fővel tárgyalni kezdtek a békéről. 101 Még ma is, mindazok ellenére, amit tudunk, egyes amerikaiak abban a hitben élnek, hogy Amerika előnyös békefeltételek mellett vonult ki Vietnamból. Pedig nem Amerika kötött békét Vietnammal - ők győzték le Amerikát. Sokan valami miatt mégse hajlandók ezt beismerni. Oázisok a sivatagban A tudatosság útján egyre több a fájdalom, de több az öröm is. Hiszen miközben egyre távolabbra merészkedünk a sivatagban, apránként kis füves térségeket fedezünk fel, apró oázisokat, melyeket korábban nem láttunk. És ha még tovább megyünk, akár bővizű patakra is lelhetünk a homok mélyén, és még távolabb érve beteljesedhet tulajdon sorsunk. Ha nem hisznek nekem, vegyenek példát arról az emberről, aki igen messzire jutott a sivatagban. T. S. Eliotról, a költőről van szó, aki pályája kezdetén a teljes sivárságról és kétségbeesésről írott verseivel keltett feltűnést. Egyik első költeményében, a huszonkilenc éves korában, 1917-ben megjelentetett J. Alfred Prufrock szerelmes énekében így ír: Már nem vagyok a hajdani... Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani. Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem, Sfehérflanellruhában a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek. (Kálnoky László fordítása) Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a versben szereplő J. Alfred Prufrock - T. S. Eliothoz hasonlóan - magas társadalmi körökben élt, egy végsőkig civilizált világban, amit szellemi értelemben sivatagként élt meg. Nem meglepő tehát, hogy Eliot öt év múlva közreadta Átokföldje című költeményét. Ebben a versben valóban 20 a sivatagra összpontosított. Képeit határtalan sivárság és kétségbeesés jellemzi, mégis költészetében először itt jelennek meg kis zöld foltok, itt-ott a vegetációra utaló jelek, a víz képzete, az árnyékot adó szikláké. Aztán negyvenes évei végén, ötvenes évei elején olyan versek kerültek ki tolla alól, mint a Négy kvartett, melyek közül az első rózsakertre, madárdalra és gyerekkacagásra tett utalásokkal kezdődik. Ettől kezdve a lehető leggazdagabb jelentésű és legélettelibb, legmisztikusabb költészetet művelte, mely valaha is íródott, és többek szerint nagy lelki békességben fejezte be életét. Eliot példájából vigaszt meríthetünk, miközben fájdalmak közepette botorkálunk előre a köves úton. Utunk során szükségünk van vigasztalásra, de nincs szükségünk semmilyen gyors megoldásra. Számos embert ismertem, akik szó szerint megölték egymást - a gyógyulás nevében - a gyors megoldásokkal. Mindezt önző okból cselekszik. Tegyük fel, hogy Rick, a barátom, nagyon szomorú. Minthogy a barátom, ez fáj nekem, holott ki nem állhatom a fájdalmat. Eltökélt szándékom tehát minél hamarabb megvigasztalni Ricket, hogy megszabaduljak kínzó fájdalmamtól. Megpróbálom egyszerű módon elintézni: "Ó, nagyon sajnálom, hogy meghalt az édesanyád, de ne szomorkodj miatta. Neki már jó." Vagy: "Tyű, egyszer nekem is volt ilyen problémám, de fuss egy nagyot, az majd jót tesz!" Az esetek többségében azonban a szomorkodót leginkább azzal vigasztalhatjuk meg, ha leülünk mellé, és meghallgatjuk a panaszát. Meg kell tanulnunk meghallgatni másokat, magunkra venni mások fájdalmát. Ez is része a tudatosság fejlesztésének. S minél tudatosabbak leszünk, annál világosabban látjuk a többiek játszmáit, bűneiket és manipulációikat, ugyanakkor még jobban átérezhetjük szomorúságukat. Miközben lelkileg fejlődünk, egyre többet és többet vehetünk magunkra más emberek fájdalmából, és aztán elképesztő dolognak lehetünk tanúi. Minél több fájdalmat vagyunk hajlandók magunkra venni, annál több örömben lesz részünk. Ez az az igazán jó hír, amiért végül is megéri megtenni e hosszú utat. 101