DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
2. Hibáztatás és megbocsátás
A felnőtté válás lényeges része, hogy megtanuljunk megbocsátani. Életünk során fájdalmainkért sokszor másokat hibáztatunk. S ehhez az első lépés a düh érzése. A düh igen erőteljes érzése az agyban keletkezik. Az emberi agyban mindenütt kis idegsejtcsoportok, ún. idegközpontok vannak. A középagynak nevezett terület idegsejtközpontjai elsősorban az érzelmek létrehozásában és irányításában játszanak szerepet. Az idegsebészek pontosan feltérképezték e központok helyét. A műtőasztalon fekvő páciens agyába helyi érzéstelenítésben elektródokat vagy nagyon finom tűket vezetnek be, melyek csúcsáról millivolt nagyságú feszültséget bocsátanak ki. Ha az idegsebészek eufória-központunk területére szúrják be a tűt, és annak csúcsáról egy millivolt feszültséget bocsátanak ki, a műtőasztalon fekvő páciens fel fog kiáltani: "Nahát! Maguk, orvosok csodálatos emberek, és ennél a kórháznál nincs nagyszerűbb hely a világon! Csinálják még egyszer, jó?" Az eufória igen erőteljes érzés, és bizonyos kábítószerek, például a heroin, éppen azért hoznak létre olyan erős függést, mert az eufória-központot ingerlik. Patkányokon végzett kísérletek során az idegsebészek elektródot vezettek a patkány eufória-központjába, és az állatra bízták, hogy egy fogantyú lenyomásával szabályozza az ingerlés mértékét. A patkány annyira el volt foglalva a fogantyú szüntelen nyomogatásával, hogy nem törődött az evéssel és éhen veszett. Élvezete halálba kergette! 22 Nem messze az eufória-központtól van egy másik központ, mely gyökeresen más érzelem irányításáért felelős - ez a depresszióközpont. Ha az idegsebészek ennek a területére helyeznek be egy elektródot, és egy millivoltos feszültséget bocsátanak ki oda, a műtőasztalon fekvő páciens így fog szólni: "Ó Istenem, milyen szürke minden. Szörnyen érzem magam, egyszerűen pocsékul. Kérem, könyörgök, hagyják abba!" Hasonlóképpen létezik dühközpont is, ha az orvosok ezt ingerlik, jobban teszik, ha előtte a műtőasztalhoz szíjazzák a beteget. Ezek a központok évmilliók során fejlődtek ki az emberi agyban, és mindegyiküknek megvan a maga szerepe. Ha például a dühközpontot valamilyen módon eltávolítanánk egy gyerek agyából, az a gyerek soha nem lenne dühös és elképesztően passzívvá válna. És mit gondolnak, mi történne ezzel a gyerekkel az óvodában vagy az iskola első osztályában? Belerúgnának, egyszerűen átsétálnának rajta, esetleg meg is ölnék. A dühnek megvan a maga szerepe, és szükséges az életben maradáshoz. A dühközpont alapvetően egy területvédő mechanizmus. Bennünk, emberekben pontosan ugyanolyan módon működik, mint más élőlényekben, akkor lép működésbe, ha egy másik élőlény behatol a területünkre. Lényegét tekintve ebben nem különbözünk a kutyától, amelyik rögtön nekiesik a territóriumát fenyegető ebnek, kivéve persze, hogy az ember személyes terének meghatározása jóval bonyolultabb. Nem csupán földrajzi értelemben vett territóriummal rendelkezünk, nem csak akkor jövünk dühbe, ha valaki hívatlanul betolakodik a birtokunkra és letépdesi a virágainkat, de van pszichológiai territóriumunk is: méregbe gurulunk, ha valaki bírálni kezd minket. Teológiai vagy ideológiai territóriummal is rendelkezünk, s bizony ingerültté válunk, ha valaki meggyőződéseinket kritizálja vagy gúnyt űz elveinkből. Minthogy a ránk jellemző személyes tér ilyen bonyolult és sokrétű, dühközpontunk úton-útfélen kisül, nemegyszer teljesen jogtalanul. Hogy mennyire így van ez, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sokszor olyanokra leszünk dühösek, akiket mi magunk engedtünk be tulajdon személyes terünkbe. 101 Úgy huszonöt évvel ezelőtt, amikor analízisbe mentem, és már erősen foglalkoztatott a pszichológia és a lelkiség közötti kapcsolat, jól tudván, hogy Carl Jung is hangsúlyt fektetett e. kettő összefüggésére, fontosnak tartottam, hogy jungiánus terapeutát keressek magamnak. Találtam is egy ilyet, és egyre arra vártam, mikor mond nekem valami jungiánus megállapítást. A bökkenő csak az volt, hogy ő freudiánus módon közelített hozzám, és nekem - mint később magam is beláttam - valójában erre volt szükségem. Hét foglalkozás alatt ez a terapeuta egy árva szót se szólt hozzám. Hagyta, hogy egész idő alatt én beszéljek, én meg kezdtem egyre mérgesebb lenni. Nagy rakás pénzt fizetek neki, óránként huszonöt dollárt (nem kis pénz volt ez akkoriban), ő meg a kisujját se mozdítja, sőt meg se szólal. Végül a kilencedik foglalkozás során, miközben arról beszéltem, miképp érzek egy bizonyos dologgal kapcsolatban, hirtelen kibökte: "Hát, nem vagyok benne biztos, hogy értem, miért érez így." Mire én felcsattantam: "Mit akar mondani azzal, hogy nem érti, miért érzek így?" Abban a pillanatban, hogy a pszichológiai territóriumomra merészkedett, ingerülten lecsaptam rá, pedig pontosan ez volt az, amire én magam kértem meg, s még fizettem is érte. Minthogy dühközpontunk lépten-nyomon, gyakran minden ok nélkül "beindul", bonyolult módszerek sorát kell elsajátítanunk, hogy uralhassuk dühünket. Néha úgy kell gondolkodnunk, ahogy én tettem az analízisvezetőmmel kapcsolatban: "Ostoba és éretlen dolog dühösnek lennem. Az én hibám." Máskor kénytelenek vagyunk belátni, hogy "Ez az ember behatolt a személyes terembe, de nem szándékosan tette, nincs hát okom haragudni érte". Vagy "Hát, valóban messzebbre merészkedett a megengedettnél, de nem nagy ügy az egész. Semmi értelme dühöngeni miatta." Hébe-korba mégis előfordul, hogy többnapos gondolkodás után úgy találjuk, az illető valóban súlyosan megsértette énünk határait. Ekkor szükség lehet arra, hogy odamenjünk hozzá, és így szóljunk: "Nézd, van itt valami, amit okvetlen tisztáznunk 25 kell." Olykor elkerülhetetlen, hogy rögtön dühbe ne guruljunk, és ott helyben ki ne osszuk az illetőt. Szóval legalább öt különböző módon reagálhatunk dühközpontunk kitörésére. De nem csupán e reagálási módokat kell ismernünk. Azt is meg kell tanulnunk, hogy az adott helyzetben melyikük a megfelelő. Ez rendkívül bonyolult feladat, nem csoda hát, ha harminc-negyven éves korukra csupán kevesen tanulják meg, hogyan is bánjanak dühükkel. Sokan el sem jutnak odáig. Hibáztatás és ítélkezés Ha méregbe gurulunk, és szemrehányást teszünk valakinek, mert feldühített bennünket, egyben ítéletet is mondunk róla - kijelentjük, hogy valamilyen módon vétkezett ellenünk. Tizenhat éves lehettem, amikor megnyertem életem első és egyetlen szónokversenyét a "Ne ítéljetek, hogy ti is ne ítéltessetek" témában. Jézus szavaiból kiindulva amellett érveltem, hogy nem szabad megítélnünk a másik embert, és nyertem egy sorozat teniszlabdát. Ma már nem hiszem, hogy lehet úgy élni, hogy nem alkotunk ítéletet másokról. Döntésre kell jutnunk a tekintetben, összekötjük- e az életünket valakivel vagy sem; meg kell ítélnünk, mikor avatkozzunk bele gyermekeink életébe és mikor ne, kit vegyünk fel és kit ne. Életünk minőségét nagymértékben döntéseink minősége határozza meg. Ez nem mond ellent a jézusi kijelentésnek. Szavait ugyanis gyakran félreértelmezik. Először is, Jézus azt mondta: "Ne ítéljetek, hogy ti is ne ítéltessetek", nem pedig azt, hogy "Soha ne ítéljetek". Ám valahányszor ítéletet mondasz valakiről, állj készen arra, hogy téged is megítélnek. Másodszor, Jézus rögtön tovább is ment: "Te képmutató! Vesd ki először azt az gerendát az te szemedből, s azután gondolj arra, hogy az szálkát az te atyádfia szeméből kivessed." Más szóval, Jézus felszólít, hogy először magunkat ítéljük meg, mielőtt ítéletet mondanánk másokról. 101 Ugyanerről a témáról mondta a következőket is, amikor szembeszállt a felbőszült tömeggel, mely megkövezni készült egy házasságtörő asszonyt: "Azmelyiktek bűn nélkül való, az vessen először követ őreája!" Minthogy mindannyian bűnösök vagyunk, azt jelentené ez, hogy nem szabad követ vetni másokra, hogy egyáltalán nem szabad hibáztatni vagy megítélni senkit? Ami azt illeti, senki sem dobott követ az asszonyra, mire Jézus meg is kérdezte tőle: "Senki nem kárhoztat-e téged? Én sem." Vagyis újfent hangsúlyozta, hogy először magunkról mondjunk ítéletet, csak azután másokról. Bár mindnyájan bűnösök vagyunk, időről időre mégis követ kell vetnünk valakire. Ez történik, amikor így szólunk egyik beosztottunkhoz: "Negyedik éve már, hogy teljesítménye elmarad a megkívánttól, és ez a hatodik alkalom, hogy hazugságon kapom. Úgy látom, kénytelenek leszünk búcsút venni egymástól. Fel kell mondanom magának." Iszonyúan fájdalmas és kegyetlen döntés kirúgni valakit. Honnan tudhatjuk, hogy a megfelelő időben és helyesen döntöttünk? Honnan lehetünk biztosak benne, hogy jogosan marasztaltuk el az illetőt? Az az igazság, hogy biztosak soha nem lehetünk benne. De ajánlatos mindig önmagunkba néznünk. Még ha tudjuk is, hogy nincs más választásunk, mint felmondani a beosztottunknak, rájöhetünk, hogy sok mindent nem tettünk meg - pedig megtehettünk volna -, ami megkímélhetett volna ettől a döntéstől. Meg kell kérdeznünk magunktól a következőket: "Elég figyelmet fordítottam-e rá és problémáira? Kérdőre vontam-e, amikor először kaptam hazugságon, vagy kényelemből kerültem az összeütközést, s hagytam, hogy a dolgok idáig fajuljanak?" Ha ezekre a kérdésekre őszinte választ adunk, többi beosztottunkkal minden bizonnyal másképp fogunk bánni, és a jövőben talán megkímélhetjük magunkat a kegyetlen döntésektől. 27 A bizonytalanság agóniája De honnan tudhatjuk biztosan, mikor van itt a jogos felelősségre vonás vagy megítélés ideje, és mikor az önvizsgálaté? Amikor előadásokat kezdtem tartani, fogalmam se volt róla, helyesen teszem- e. Képtelen voltam eldönteni, és szüntelenül kínlódtam, keresve a választ. Aztán kaptam némi eligazításfélét - és ez újfent megerősít korábban kifejtett álláspontomban, miszerint az életben minden dolog szellemi-lelki fejlődésünket szolgálja. Beszámoltam kétségeimről annak a személynek, aki második előadásomat szponzorálta. Úgy egy hónappal az előadás után verset küldött, a saját szerzeményét. Nem kifejezetten nekem írta, utolsó sorai mégis pontosan azt fejezték ki, amit akkoriban annyira vágytam hallani: Kell nekem, ez az Igazság, S az ár, mit érte megadok, Hogy felteszem a kérdést újra meg újra meg újra. (N. Kiss Zsuzsa fordítása) A verset olvasva rájöttem, hogy valamiféle kinyilatkoztatást - egyértelmű választ - vártam. De nem létezett ilyen egyszerű válasz, s én tudtam, hogy ezentúl valahányszor meghívnak előadást tartani, újból és újból fel kell tennem magamnak a kérdést és meg kell kínlódnom a válaszért. Ha például tizenhat éves leányunk megkérdezné, kimaradhat-e hajnali kettőig egy bizonyos szombaton, vajon mit válaszolnánk? Ebben a helyzetben háromféle szülői reagálás képzelhető el. Egyfelől, hogy "Nem, természetesen nem. Nagyon jól tudod, hogy tízre mindig otthon kell lenned." Vagy: "Hát persze, drágám, ahogy kedved tartja." E válaszok a skála két szélső pontját képviselik, mégis van bennük valami közös. Kapásból adott rutinválaszok. Semmiféle erőfeszítést sem követelnek a szülőtől. Véleményem szerint az igazi szülők ilyenkor felteszik maguknak a kérdést: "Megengedjük vagy megtiltsuk neki, hogy kima- 101 radjon hajnali kettőig szombaton?" S valószínűleg így válaszolnak: "Nem tudjuk. Igaz, hogy este tízben állapodtunk meg, de akkor még csak tizennégy éves volt, és nagyon is elképzelhető, hogy ez az időpont ma már nem reális. Másfelől viszont a bulin, ahova szombaton megy, szeszes ital is lesz, ami némileg nyugtalanító. Végül is jó jegyei vannak az iskolában, jól tanul, nyilvánvalóan van benne felelősségérzet. Talán bíznunk kellene benne annyira, hogy felelősségteljesen cselekszik. Viszont az a srác, akivel jár, nem valami bizalomgerjesztő. Megengedjük-e vagy ne? Kössünk kompromisszumot? És mi vajon a helyes kompromisszum? Nem tudjuk. Legyen mondjuk éjfél vagy tizenegy óra, netán egy? Nem tudjuk." Alapjában véve nincs nagy jelentősége, hogy végül milyen döntésre jutunk. Noha elképzelhető, hogy leányunk nem repes majd az örömtől, annyit mindenesetre tudni fog, hogy komolyan vettük őt, mert komolyan vettük a kérdését. És tudni fogja, hogy szeretjük, hiszen a szülei szemében annyira értékes, hogy vállalták miatta a gyötrődés fájdalmát. Ez az oka annak, hogy ha megkérdezik tőlem: "Ó, dr. Peck, tudna nekem mondani valami biztos módszert, amivel megállapíthatom, mikor helyénvaló felelősségre vonnom valakit és mikor nem?", így válaszolok: "Erre nincs bevált módszer." Minden helyzet más, önmagában egyedi, és ha az ember tényleg az igazságot keresi, mindig újból fel kell tennie magának a kérdést. S ha így tesz, minden bizonnyal helyesen dönt majd, noha meg kell küzdenie a kínzó kétséggel, hogy soha nem lehet biztos benne, helyesen cselekedett-e. Igazság és akarat Ha az igazságról beszélünk, mindig egy nálunk magasabb rendűről szólunk. Arról, hogy keresünk egy "magasabb erőt", és alávetjük magunkat neki. Ha netán arra érezne késztetést, hogy állításomat mint valami 29 primitív vallásra jellemző fogalmat elvesse, sietek megjegyezni, hogy a tudomány az igazságnak alávetett gondolkodásforma. A tudományos módszer voltaképpen olyan konvenciók és eljárások összessége, melyeket évszázadok során át az igazság érdekében fejlesztettünk ki, szembeszegülve az önámítás nagyon is emberi tendenciájával. Vagyis a tudomány egy magasabb döntőbíró, egy magasabb rendű erő alávetettje - az igazságé. Mahatma Gandhi mondta: "Az igazság Isten és Isten az igazság." Hiszem, hogy Isten fény és szeretet, ugyanakkor igazság is. Megkockáztatom a kijelentést, hogy a tudományos vizsgálódás, még ha nem válaszol is meg minden kérdést, a maga nemében Istennek tetsző viselkedés - amennyiben magában foglalja az alávetettséget egy magasabb rendű erőnek. Aki jogtalanul hibáztat másokat, abban az erős akarat a magasabb erőnek való alávetettség hiányával párosul. Az erős akarat - ez meggyőződésem - az egyik legnagyszerűbb tulajdonság, amivel ember rendelkezhet, és nem azért, mert a siker vagy a jóság biztosítéka, hanem mert a gyönge akarat szinte vonzza magához a bukást. A pszichoterápia az erős akaratú embereknél igazán sikeres, akikben megvan a fejlődni akarás titokzatos képessége. Az erős akarat tehát értékes kincs és nagy áldás. De minden áldás egyben potenciális átok is, megvannak a maga mellékhajtásai. Az erős akarat legrosszabb velejárója az erős indulat - a düh. Betegeimnek ezt úgy szoktam magyarázni, hogy a gyönge akarat olyan, mintha házuk hátsó udvarában egy kis szamarat tartanának. Kárt nem igazán okozhat nekik; a legrosszabb, amit tehet, hogy letiporja a tulipánokat. De használni se lehet semmire. Az erős akarat azonban olyan, mintha az ember egy tucat betöretlen lovat tartana. Ezek hihetetlenül erős, szilaj állatok, és ha nincsenek megregulázva, rendre szoktatva és megzabolázva, akár a házat is szétrúghatják. Ha viszont megfelelő idomításban és szoktatásban volt részük, és féken vannak tartva, hegyeket lehet megmozgatni velük. De vajon minek kell alávetni az akaratot, mi zabolázza meg? Önnön akaratunknak nem vethetjük alá, mert akkor továbbra is 101 féktelen marad. Egy önmagunknál magasabb erő szolgálatába kell állítanunk. A zabolátlan emberi akaratot önfejűség jellemzi, míg az önkéntesség ama erős akaratú egyén sajátja, aki készségesen megy arra, amerre egy magasabb erő hívja vagy vezeti. E különbségtételt költőien fogalmazza meg egy nagyszerű dráma, Peter Shaffer Equusz. Egy fiúról szól, aki hat lovat megvakított és az őt kezelő pszichiáterről, Martin Dysartról, aki élete derekán súlyos lelki válságon megy át. A darab végén a pszichiáter, azt fejtegetve, hogyan jutott túl a válságán, így szól: "... Azt nem mondhatom, hogy Isten rendelése: odáig nem merészkedhetem. Én megadom neki a tiszteletet. De egy biztos. Itt a számban a kemény zabla. És nem is kerül ki onnét soha többé." (Göncz Árpád fordítása) A hibáztat ás játszmája Nem véletlen, hogy azok, akik a legégbekiáltóbb gonoszságokat művelik, nem ismernek el semmiféle magasabb hatalmat. A gonosz ember igen erős akaratú. S minthogy önimádó, csak magával foglalkozik és akaratát mindenhatónak hiszi, nagy előszeretettel hibáztat jogtalan és pusztító módon másokat. Nem tudja - nem akarja - meglátni a gerendát tulajdon szemében. Többségünk, ha a környezetéből eredő jelekből arra következtet, hogy hibázott vagy van valami gyarló tulajdonsága, és e tény teljesen letaglózza, előbb-utóbb rendszerint belátja, mi az, ami nincs rendjén, és megpróbál rajta változtatni. Akik nem ezt teszik, azokat a "hazugság fiainak" hívom, mert egyik jellegzetes tulajdonságuk, hogy hazudnak önmaguknak és másoknak, és konokul nem hajlandók tudomást venni tulajdon hibáikról vagy bűneikről. Vezérelvük az, hogy mindig jó véleménnyel legyenek önmagukról, bármi áron, akármilyen terhelő bizonyíték létezzék is, mely gyarlóságukat vagy bűnüket bizonyítja. Ahelyett, hogy e bi- 30 zonyíték fényénél megkísérelnének itt-ott változtatni jellemükön, mindent elkövetnek - gyakran óriási erőfeszítések árán -, hogy megsemmisítsék. Minden befolyásukat latba vetik annak érdekében, hogy megvédjék gyarló lényüket, rákényszerítsék akaratukat másokra. E téren követik el a legsúlyosabb gonoszságokat: mások jogtalan földbe döngölésében, jogtalan hibáztatásában. Fontos tudnunk: hibáztatni valakit jó mulatság. A düh szórakoztató. A gyűlölet is az. S mint a kellemes tevékenységek általában, ezek is szokássá rögzülhetnek - az ember a rabjukká válik. A dolog alattomos volta akkor kezdett felsejleni bennem, amikor elolvastam néhány könyvet a démoni megszállottságról. Többször is találkoztam a "megszállott" ember leírásával, aki egy sarokban ül és a bokáját harapdálja. És ez eszembe juttatta egyes középkori festmények pokolábrázolását, ahol ugyanez az alak tűnik fel - az elkárhozott lélek, amint önnön bokáját harapdálja. Felettébb különös és meglehetősen kényelmetlen helyzet. Nem is tudtam vele mit kezdeni, míg csak kezembe nem került Frederick Buechner kis könyve, a Sóvárgó gondolkodás: Teológiai ábécé. Mindjárt az elején, az A betűnél ráakadtam az Anger (düh) címszóra, melyet Buechner egy csonton való rágódáshoz hasonlít. Mindig van rajta még egy kis ín, benne egy kevés velő, mindig van még mit lerágni róla, így aztán az ember csak rágja és rágja. A baj csak az, mondja Buechner, hogy a csont, amin rágódunk, mi magunk vagyunk. Mások hibáztatása szokássá válik. S az ember ismét csak a csonton rágódik, újra meg újra, miközben emlékezetébe idézi, mit vétett ellene a másik. A pszichológiai játszmák közül éppen ezért talán a leggyakoribb az, amit a hibáztatás játszmájának hívhatunk. A "pszichológiai játszma" fogalmát a közelmúltban elhunyt neves pszichiáter, Eric Berne alkotta meg Emberi játszmák (Gondolat, 1984) című könyvében. Nem holmi szórakoztató játékokról írt, noha kétségtelen, hogy bizonyos értelemben a pszichológiai játszmák is lehetnek szórakoztatók. A pszichológiai játszma szerinte "ismétlődő interakció" két vagy több fél között, "kimondatlan nyereséggel". Ismétlődő interakción olyasmit értett, 101 ami már nem csupán szokás, hanem egyfajta lelketlen malomőrléssé vált. A kimondatlan nyereséggel azt. akarta érzékeltetni, hogy a pszichológiai játszmákban mindig van valami rejtett, a felszín alatt meghúzódó, alattomos, már-már manipulatív jelleg. A hibáztatás játszmáját más néven "Ha te nem..." játszmának is nevezhetjük. Legtöbbünk számára ismerős, az egyik leggyakoribb házastársi játszma. Mary például ezt mondja: "Tudom, hogy állandóan zsörtölődöm, de mindez azért van, mert John érzelmi páncéllal veszi körül magát. Muszáj zsörtölődnöm, hogy áttörjek rajta. Ha John nem öltene páncélt, én se zsémbelnék annyit." Mire John: Jó, tudom, hogy páncélba burkolódzom, de csakis azért, mert Mary olyan kiállhatatlan. Szükségem van erre a páncélra, hogy megvédjem magam a piszkálódásaitól. Ha Mary nem lenne olyan zsémbes, én is levetném a páncélomat." Van tehát e játszmákban valami körkörös, ismétlődő jelleg, ezért is nehéz végüket vetni. Berne a pszichológiai játszmák befejezéséről szólva az általam ismert két alapigazság egyikéről beszélt. Kijelentette, hogy a játszma befejezésének egyetlen módja az, ha abbahagyjuk. Ez egyszerűen hangzik, pedig valójában hihetetlenül nehéz. Mert hogyan hagyjuk abba? Ugye ismerik a Monopoly nevű játékot? Az ember ott üldögél és panaszolja: - Tudod, nagyon ostoba ez a játék. Már négy órája játsszuk. Tényleg iszonyúan gyermeteg. Annyi mindent kellene csinálnom, ahelyett hogy itt lopom az időt. - De közben áthaladt a starton, mire észbe kap: - Kérem a kétszáz dolláromat. Bármennyire terhesnek érezzük is, mindaddig, míg a starton áthaladva meg nem kapjuk a kétszáz dollárunkat, a játék folytatódik. És ha ketten játsszák, a végtelenségig így mehet, hacsak egyikük föl nem áll és ki nem jelenti: - Nem játszom tovább. Mire társa így felelhet: - Na de Joe, épp most mentél át a starton. Itt a kétszáz dollárod. - Nem, köszönöm. Nem játszom tovább. - De Joe, ez a tiéd. - Nem hallottad? Befejeztem. A játszma befejezésének egyedüli módja az, ha abbahagyjuk. 32 A hibáztatás játszmájának abbahagyása a megbocsátás. Pontosan ez a megbocsátás lényege: a hibáztatás játszmájának abbahagyása, befejezése. És ez iszonyúan nehéz. A gonosz realitása Manapság azokkal, akik tömegesen csatlakoznak a "New Age"- vallásokhoz, valamilyen módon sikerült elhitetni, hogy megbocsátani könnyű. Megbocsátani akkor könnyű, ha valakinek meggyőződése, hogy a gonosz nem létezik. Márpedig ez nem igaz. Mindig gyanúsak nekem az efféle eszmék és elvek, mert elnagyoltak, és csak nehézségbe sodorják az embert. Eszembe jutnak egy ősi szufi bölcs szavai: "Ha azt mondom, sírj, nem úgy értem, hogy mindig sírj. S ha azt mondom, ne sírj, nem arra gondolok, hogy állandóan a bohócot játszd." A New Age-mozgalom számos híve meg van győződve róla, hogy "igenelni" annyit jelent, hogy "mindig igenelni". Egyetértek azzal, hogy az esetek kilencven százalékában valóban ez a helyénvaló, de a fennmaradó tíz százalékban a helyeslés a lehető legrosszabb dolog. Ne essünk tévedésbe. Megbocsátás és helyeslés nem ugyanaz. A helyeslés a rossz elkendőzésének egyik módja, mintha azt mondanánk: "Na igen, a mostohaapám gyermekkoromban sokszor molesztált engem, de ez csupán emberi gyarlóság volt benne, amiről részben sanyarú gyermekkora tehet." A megbocsátáshoz ellenben szükséges, hogy szembenézzünk a rosszal. Mintha azt mondanánk a mostohaapánknak: "Amit tettél, helytelen volt, bármi is az oka. Szörnyű dolgot műveltél velem. Ezzel tisztában vagyok, mégis megbocsátok neked." Ez az, ami minden képzeletet felülmúlóan nehéz. Az igazi megbocsátás keserves, igen keserves folyamat, de elengedhetetlenül szükséges a lelki egészséghez. 101 Könnyű megbocsátás Sokan szenvednek a "könnyű megbocsátástól". Megjelennek az első terápiás foglalkozáson, és így szólnak: Jó, tudom, nem volt valami ragyogó gyerekkorom, de a szüleim megtették, amit lehetett, és én megbocsátottam nekik." De amint a terapeuta lassanként megismeri őket, rá kell jönnie, hogy egyáltalán nem bocsátottak meg. Egyszerűen csak meggyőzték magukat róla, hogy igen. Ilyenkor a terápia első lépéseként "bíróság elé kell citálni a szülőket". Ez rengeteg energiába kerül. Össze kell állítani a vádiratot, a védőbeszédet, érvelni kell meg fellebbezni, míg csak meg nem születik a végleges ítélet. Minthogy ez a folyamat nagy erőfeszítést követel, sokan a könnyű megbocsátás mellett döntenek. Márpedig csakis az elmarasztaló ítélet meghozatalával - "Nem, a szüleim nem tettek meg mindent. Többet is tehettek volna értem, sőt bizonyos bűnöket is elkövettek velem szemben" - veheti kezdetét az igazi megbocsátás folyamata. Nem bocsáthatunk meg valakinek olyasmit, amit el se követett. Csakis a bűnös nyerheti el a kegyelmet. Hibáztatás és mazochizmus A terápiára jelentkezők közül sokan mazochisták. Mazochizmuson itt nem azt értem, hogy szexuális élvezetet lelnek a fizikai fájdalomban, hanem hogy valamilyen különös módon krónikusan önpusztítók. Jellemző példa erre egy okos és tehetséges fiatalember sorsa. Gyorsan halad előre a pályáján, de aztán huszonhat éves korában, amikor éppen a vállalat legfiatalabb alelnökévé neveznék ki, valami kirívó ostobaságot követ el, elszúrja az egészet és kirúgják. Mivel nagyon értelmes, rögtön állást kap egy másik cégnél, üstökösként ível a pályáján felfelé, mígnem huszonnyolc éves korában, amikor éppen előléptetnék, ismét valami ostobaságot művel és kirúgják. S amikor ez harmadszor is megismétlődik, 35 talán ráébred, hogy egy krónikusan önpusztító sémát követ, egy mazochista sémát. Vagy vegyünk egy nőt, aki gyönyörű, okos, elbűvölő és tehetséges, de egymás után olyan férfiakkal jár, akik mind örök vesztesek. Az ilyen önpusztító emberek gyakran a könnyű megbocsátás áldozatai. Fennen hangoztatják: "Nem volt valami nagyszerű gyerekkorom, de a szüleim mindent megtettek értem." Ahhoz, hogy megvilágítsam, miért értelmetlen a könnyű megbocsátás, és miért csak a valódi megbocsátás révén lehet elkerülni ezeket az önpusztító csapdákat, hadd mondjak először valamit arról, mi rejlik a mazochizmus mélyén. S ezt szerintem legjobban úgy érthetjük meg, ha egy pillantást vetünk a gyermek lelki fejlődésére, mert ami a felnőtteknél a pszichopátia - lelki betegség - tárgyát képezheti, az gyermekeknél gyakran teljesen normális dolog. Nézzük a négyéves Johnnyt, aki homoktortát szeretne csinálni a nappali közepén. Mire az édesanyja azt mondja: - Nem, Johnny, nem szabad. Ám Johnny nem tágít: - De igen! Az anya se hagyja magát: - Nem, nem szabad. Johnny erre dühösen belerúg a székbe, átrohan a gyerekszobába, bevágja maga után az ajtót, és bőgni kezd. Öt perc múltán a bőgés alábbhagy ugyan, de a fiúcska továbbra is a szobájában marad. Eltelik fél óra, és az édesanyja arra gondol, meg kellene valamivel vigasztalni Johnnyt. Tudja, hogy kisfia a világon mindennél jobban szereti a csokifagylaltot. így hát csinál neki szépen egy tölcséres csokifagylaltot, és beviszi a gyerekszobába, ahol Johnny még mindig a sarokban duzzog. - Nesze, Johnny, csináltam neked egy finom csokifagyit - nyújtja oda a fiúcskának. Johnny meg felüvölt, hogy "Nem kell!", és kiüti anyja kezéből a fagyit. Ez a mazochizmus. Johnnynak odanyújtják azt, amit a világon mindennél jobban szeret, és ő ellöki magától. Miért? Az ok nyilvánvaló: az adott pillanatban jóval mérgesebb az anyjára, mint amennyire vágyik a fagyira. És a mazochizmus pontosan ez. Leplezett szadizmus. Leplezett gyűlölet. Leplezett düh. 101 A terápiára jövő önpusztító emberek a hibáztatási játszmát játsszák. Öntudatlan szinten a következőt mondják: "Nézze, hogy tönkretettek engem a szüleim [mert legtöbbször ők a hibásak]." Öntudatlanul is legfontosabb céljuk megmutatni a világnak, mennyire tönkretették őket mihaszna szüleik. Ha egészségesek és jól élnek, ha a házasságuk boldog és a gyermekeik aranyat érnek, hogyan mondhatnák, hogy "Nézzétek, hogy tönkretettek engem!" Nem tehetik, ugye? De az egyetlen mód, hogy tovább rágódhassanak rajta, ha szerencsétlennek hirdetik magukat. Az egész dolgon csakis úgy változtathatnának, ha megbocsátanának - valóban megbocsátanának - a szüleiknek, ez azonban fáradságos, igen fáradságos folyamat. A megbocsátás szükségessége Egyik páciensem, akinek a gyerekkorát a szülei pokollá tették, és ezt igyekezett feldolgozni, azt mondta nekem: - Tudja, megbocsátanák nekik, ha elmehetnék hozzájuk, és elmondhatnám, milyen módon ártottak nekem és ők bocsánatot kérnének. Vagy legalább meghallgatnának. De ha elmennék és elmagyaráznám nekik, mit vétettek ellenem, azt mondanák, mindezt én találtam ki. Még csak emlékezni se lennének hajlandók rá, hogy mit tettek velem. Én vagyok az, aki szenvedtem. Tengernyi gyötrelmet okoztak nekem, miközben ők maguk semmit se szenvedtek. És akkor elvárja tőlem, hogy én bocsássak meg nekik? Mire én így feleltem: - Igen. Mégpedig azért, mert szükséges a gyógyuláshoz. Legyen bármily fájdalmas. Az ilyen betegeknek el kell magyaráznom, hogy nincs esélyük megbirkózni a helyzetükkel mindaddig, míg a szüleiknek meg nem bocsátanak, függetlenül attól, hogy azok bocsánatot kértek-e tőlük, meghallgatták-e őket, vagy sem. Tucatnyi sablonos kijelentést hallottam már olyan páciensektől, akik nem hajlandók elfogadni a valódi megbocsátás szükségességét. Egyikük például így méltatlankodik: - Miért kell nekünk er- 36 ről a szörnyűségről beszélnünk? Mindig azon rágódunk, mennyi rosszat követtek el a szüleim, márpedig ez igazságtalanság velük szemben. Tudja, voltak azért ott jó dolgok is. Ez így méltánytalan. Mire én így felelek: - A szülei olykor helyesen is cselekedtek. Először is maga él, márpedig most nem ülhetnénk itt egymással szemben, ha a szülei annak idején nem gondoskodnak magáról. Mi mégis a gyötrelmes dolgokra koncentrálunk, mégpedig Sutton törvénye miatt. - Sutton törvénye? - néz rám az illető értetlenül. - Igen - válaszolom. - Ez a törvény Willie Suttonról kapta a nevét, aki híres bankrabló volt. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle, miért rámolt ki egy bankot, ezt felelte: "Mert ott van a pénz." Mi, pszichoterapeuták a gyötrelmes dolgokra összpontosítunk, mert ott rejlik a megoldás - nem csupán számunkra, hanem a betegeinknek is -, mert ott vannak a horzsolások és a sebek, a gyógyítandó területek. A terápián először megjelenő betegek szájából gyakran hangzik el az előzőnél jóval primitívebb kijelentés, hogy "Miért kell előbányásznunk mindezt a múltból? Miért ne lehetne egyszerűen elfelejteni?" Az az igazság, hogy nem tudunk igazán felejteni. Igazán csak megbocsátani vagyunk képesek, bár - hogy megússzuk a megbocsátással járó komoly erőfeszítéseket -, sokszor megpróbáljuk száműzni tudatunkból magát a sértést. Az elfojtásnak nevezett pszichológiai mechanizmus révén lehetővé válik, hogy valaminek az emlékét, ami velünk történt, kiszorítsuk a tudatunkból. Bár képtelenek vagyunk felidézni, nem tűnik el nyomtalanul. Valójában tudatunk mélyén mindig ott kísért, rosszabb, mintha valóban emlékeznénk rá. Nem kizárt például, hogy azok a nők, akiket gyermekkorukban, két-három éven át heti rendszerességgel szexuálisan zaklatott az apjuk vagy a mostohaapjuk, valóban elfeledkeznek erről. Még arra se emlékeznek, hogy ilyesmi egyáltalán történt velük, annyira elfojtják. Ezek a nők előbb-utóbb terápiás kezelésen kötnek ki, mert a kapcsolat, amit férfiakkal próbálnak kiépíteni, 101 káoszba torkollik. A korai élmény, amire nem emlékeznek világosan, öntudatlanul kísérti őket. Én mindig elmondom ezt a betegeimnek. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy oly mértékben megbékélünk a sérelmünkkel, hogy fájdalom nélkül tudjunk emlékezni rá. A terápiás együttműködés során első lépésként tehát fel kell idéznünk, milyen bűnöket követtek el ellenünk. Ezután jön a düh. Jönnie kell, akárcsak a perbe fogásnak és a bűnösség kimondásának. Ám egy bizonyos ponton túl minél tovább maradunk a düh állapotában, annál többet árthatunk magunknak. A megbocsátás folyamata - legfőbb indoka - merőben önző természetű. A megbocsátás nem a másik fél érdekét szolgálja. A másiknak valószínűleg sejtelme sincs róla, hogy meg kellene bocsátanunk neki. Talán nem is emlékszik arra, hogy megsértett minket, és ezt mondaná: "Csak kitaláltad az egészet." Meglehet, az illető már nem is él. A megbocsátás saját érdekünkben történik. Az egészségünk érdekében. Szükségünk van rá a gyógyuláshoz, mert ha megrekedünk a dühnél, szellemi fejlődésünk megakad, és a lelkünk sorvadni kezd.