DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
4. A misztérium iránti fogékonyság
Évek óta van egy bölcs mentorom. Soha nem találkoztam vele, ő ugyanis egy kedves haszid történet szereplője. Egy rabbi, aki a századforduló táján egy orosz kisvárosban élt. S miután húsz éven át elmélyülten töprengett a legsúlyosabb vallási kérdéseken és az élet legalapvetőbb lelki problémáin, arra a következtetésre jutott, hogy valahányszor a dolgok mélyére ás, kiderül, semmit se tud. Nem sokkal azután, hogy erre rájött, a városka terén át a zsinagógába indult imádkozni. Az egyik helybéli cári csendőr, egy kozák aznap reggel rossz hangulatban volt, és elhatározta, hogy a rabbin tölti ki mérgét. Ráüvöltött hát: - Hé, rabbi, hova a pokolba igyekszel? - Nem tudom - felelte a rabbi. A kozák ettől még jobban feldühödött: - Hogyhogy nem tudod? - kiáltotta felháborodva. - Mindennap tizenegykor ezen a téren vágsz át, amikor imádkozni mész a zsinagógába, és most tizenegy óra van, te a zsinagóga felé tartasz, és van képed azt mondani nekem, nem tudod, hova igyekszel. Úgy látom, a bolondját járatod velem. Meglásd, elveszem tőle a kedved egy életre. Ezzel megragadta a rabbit, és a városi börtönbe hurcolta. S amint éppen a cellába akarta lökni, a rabbi hozzáfordult, és megjegyezte: - Látja, tényleg nem tudtam. Én sem tudok semmit. Senki sem tud semmit. Mélységesen titokzatos világegyetemben élünk. Thomas Edison szavait idézve: 63 "Bármi is az, kilencvenkilenc százalékának még az egy százalékát sem érthetjük meg." Ezt, sajnos, csak kevesen ismerik fel. Többségünk meg van győződve arról, hogy rengeteget tud. Címeket tudunk, telefonszámokat és a társadalombiztosítási törzsszámunkat. Tudjuk, merre kell munkába mennünk reggel, és ismerünk egyéb utakat. Hogy az autónkat egy belsőégésű motornak nevezett szerkezet hozza működésbe, és ha az indítókulcsot elfordítjuk, feltehetőleg beindul a motor. Tudjuk, hogy a nap ma reggel felkelt, este lenyugszik, és holnap reggel ismét fel fog kelni. Mi ebben a titokzatos? Valamikor én is így éreztem. Orvostanhallgató koromban sokat szomorkodtam azon, hogy a medicinában nem maradt felfedezésre váró, ismeretlen terület. Minden komoly betegséget kikutattak és aprólékosan leírtak már, és úgy tűnt, belőlem soha nem lesz egy Jonas Salk, aki fél éjszakákat átdolgozva bámulatosan új felfedezésre jut, mely az emberiség javát szolgálja. Akadt persze néhány dolog, amiről kiderült, nem tudjuk. A tanév kezdete után pár hónappal mi, gólyák demonstrációs előadáson vettünk részt, melyet az ideggyógyászati osztály vezetője tartott. A diákokkal zsúfolásig telt előadóteremben a professzor egy szerencsétlen, szinte anyaszült meztelen férfin roppant precízen mutatta be, hogy az illetőnek hol van károsodás a kisagyában, a gerince felső és alsó végén. Mindez nagyon meggyőzőnek tetszett. A demonstráció végén egyik évfolyamtársunk jelentkezett, és megkérdezte: "Uram, mi okozza ezeket a károsodásokat? Mi baja a betegnek?" Mire a professzor mellét kidüllesztve kijelentette: "A páciens idiopathiás neuropathiában szenved." Rohantunk a szobánkba, hogy megnézzük a tankönyvben ezt a fogalmat. Az idiopathiás kifejezés magyarázatánál a következőt találtuk: "ismeretlen eredetű". Vagyis az idiopathiás neuropathia nem más, mint az idegrendszer ismeretlen eredetű megbetegedése. Lassanként rájöttünk, hogy van még néhány ritka idiopathiás neuropathia és idiopathiás haemolytikus anaemia, idiopathiás ez meg amaz, amelyeket még nem ismerünk teljesen. De a nagy betegségeket mind ismerjük már. Orvostanhallgató koromban gyak- 101 ran tettem fel kérdéseket, és a tanáraim mindig tudták rájuk a választ. Nem emlékszem, hogy bármelyik professzorunk is beismerte volna, hogy "Nem tudom". Volt, hogy nem értettem a választ, de akkoriban úgy hittem, az én hibám, és napnál világosabb volt számomra, hogy csökevényes agyammal soha nem leszek képes jelentős orvosi felfedezésre. De úgy tíz évvel az egyetem elvégzése után mégis bámulatos dologra jöttem rá. Megértettem, hogy mi, orvosok szinte semmit se tudunk. Ez akkor vált világossá előttem, amikor ahelyett hogy megkérdeztem volna: "Mit tudunk?", ezt kérdeztem: "Mit nem tudunk?" S amint föltettem ezt a kérdést, minden tartomány, melyet már meghódítottnak hittem, kinyílt előttem. Rá kellett jönnöm, hogy ismeretlen tartományokkal vagyunk körülvéve. Hadd mondjak egy példát. Az egyik legtöbbet kutatott betegség a járványos agyhártyagyulladás. Eléggé ritka, ám ismert betegség, melyben telente minden ötvenezerből egy ember betegszik meg. Ha megkérdeznénk bármelyik orvost, mi okozza ezt a súlyos betegséget, az illető így válaszolna: "A meningococcus, természetesen." Ez alapjában véve helytálló, hiszen ha felboncolják az agyhártyagyulladásban elhunyt betegeket - mintegy ötven százalékuk meghal, huszonöt százalékuk pedig maradandóan megbénul -, és felnyitják a koponyájukat, látható, hogy az agyat borító hártya, a meninx el van gennyesedve. S ha a gennyet mikroszkóp alatt megvizsgálják, látják, hogy tömérdek parányi lény nyüzsög benne. S ha megfelelő közegben kitenyésztjük őket, mit kapunk vajon? Természetesen meningococcust. Van azonban itt egy bökkenő. Ha az elmúlt télen kitenyésztettem volna szülővároskám, a connecticutbeli New Preston lakosainak torokváladékát - de megtehettem volna ezt bármelyik északi város, például a michigani Flint lakóival is -, a vizsgált torokváladékok legalább nyolcvanöt százalékában ugyancsak rábukkantam volna e veszélyes baktériumra. Csakhogy New Prestonban senki se kapott agyhártyagyulladást - még kevésbé halt bele - tavaly télen vagy néhány nemzedékkel korábban, és előreláthatólag egyhamar nem is fog. 65 Hogyan és miképp fordulhat elő, hogy ez a gyakorlatilag mindenütt jelen lévő baktérium 49 999 emberben időről időre megjelenik, anélkül hogy bajt okozna, de egyetlen, eladdig alighanem makkegészséges fiatal ember agyába bekerülve végzetes kimenetelű fertőzést okoz? A válasz: nem tudjuk. Ez gyakorlatilag minden betegségre igaz. Vegyünk egy másik, sajnos jóval elterjedtebb és közismertebb kórt, a tüdőrákot. Jól tudjuk, hogy többek közt a dohányzás okozza. Mégis vannak olyanok, akik még soha nem vettek a szájukba cigarettát, ennek ellenére tüdőrákot kapnak és meghalnak. Aztán akadnak mások, mint például a nagyapám, aki kilencvenkét éves koráig füstölt, mint a gyárkémény, mégse kapott tüdőrákot. Vagyis a dohányzáson kívül nyilvánvalóan más is szerepet játszik a tüdőrák kialakulásában. De vajon mi az a más? A válasz ugyanaz: általában nem tudjuk. S ez nem csupán magukra a betegségekre érvényes, de a kezelésükre is. Gyakorló orvos koromban előfordult, hogy a betegek, akiknek felírtam valamilyen gyógyszert, megkérdezték tőlem: "Mondja, dr. Peck, hogyan hat ez a tabletta?" Ilyenkor elmondtam nekik, hogy a hatóanyag megváltoztatja agyuk limbicus rendszerének catecholamine-egyensúlyát. Ez tökéletesen kielégítette őket. De hogy pontosan mi módon változtatja meg egy bizonyos vegyi anyag az agy limbicus rendszerének catecholamine-egyensúlyát úgy, hogy a depressziós egyén kevésbé lesz depressziós, a skizofrén pedig összefüggőbben gondolkodik? A választ alighanem sejtik már: nem tudjuk. Korábban céloztam rá, hogy az orvosok nem sokat tudnak. De mások, mondhatnák erre, bizonyára sokkal okosabbak. Lehet, hogy a medicina amolyan bűvészkedés, de az úgynevezett egzakt tudományoknak - például a fizikának - ugye világos, szabatos törvényei vannak. A modern fizika sok tekintetben Isaac Newtonnal kezdődik, s amikor fejére esett az alma, nemcsak a gravitáció törvényét fedezte fel, de ennek matematikai képletét is megfogalmazta. így ma 101 már mindenki tudja, hogy bármely két test között ható vonzerő egyenesen arányos a testek tömegével, és fordítottan arányos a köztük levő távolság négyzetével. Ez világosnak és egyértelműnek tűnik. De miért? Miért vonzza egymást két test? Miért kell köztük ilyen erőnek léteznie? Miből áll ez az erő? A válasz: nem tudjuk. Newton matematikai képlete pusztán leírja a jelenséget, de hogy ez egyáltalán miért van és hogyan működik, arra nem ad választ. De valaki csak tud valamit? A matematikát említettem mint világos és logikus törvényekkel rendelkező tudományt. A matematikusok csak tudják az igazat! Mindnyájan tanultuk hajdan az iskolában a nagy igazságot, hogy két párhuzamos egyenes soha nem találkozik. De aztán felsőbb egyetemi éveim során egy napon a kollégium udvarán ballagva hallottam, hogy valaki valamiféle riemanni geometriát említ, és megtudtam, hogy Bernhard Riemann német matematikus volt, aki valamikor a 19. század közepén feltette magának a kérdést: "Mi van, ha két párhuzamos egyenes mégis találkozik?" S abból a feltételezésből kiindulva, hogy két párhuzamos egyenes találkozhat, valamint az euklideszi tételeken végrehajtott kisebb módosítások segítségével gyökeresen új geometriát dolgozott ki. Első hallásra mindez intellektuális gyakorlatnak tűnhet, amolyan játéknak, mintha valaki megpróbálná kiszámítani, hány angyal táncolhatna vajon egy gombostűfejen, ha nem lennénk nagyon is tudatában a ténynek, hogy Albert Einstein munkásságának zöme nem az euklideszi, hanem a riemanni geometrián alapul. Matematikus barátaimtól tudom, hogy a lehetséges geometriák száma végtelen. Riemann óta mintegy hat új geometriai rendszert dolgoztak ki, úgyhogy napjainkban összesen nyolc működő geometriáról tudunk. Melyik az igazi? Fogalmunk sincs. 67 A pszichológia mint alkímia Minthogy az egzakt tudományokkal nem jutottunk messzire, hadd térjek vissza saját - távolról sem egzakt - területemre, a pszichológiára. Egyesek a pszichológiát az alkímiához hasonlítják. Az alkímia korában - amikor a tudósok a nyers fémekből megkíséreltek aranyat csinálni - a világról mindössze annyit tudtak, hogy négy "elem" alkotja: a föld, a levegő, a tűz és a víz. Azóta fölfedezték az elemek periódusos rendszerét, és eszerint több mint száz alapvető elem létezik - mint a hidrogén, az oxigén, a szén és így tovább. De a pszichológia, úgy tűnik, még mindig az alkímia sötét korszakában leledzik. A női egyenjogúsági mozgalom például a nők és a férfiak közötti nem anatómiai jellegű hasonlóságok és különbözőségek feltételezésén alapul. Melyek ezek a nem anatómiai hasonlóságok és különbségek? Mekkora hányaduk kulturális vagy szociális természetű, és mennyi bennük a biológiai vonatkozású? Nem tudjuk. Itt állunk a 20. század végén, nagyszerűen értünk hozzá, hogyan söpörjük el egyetlen gombnyomással civilizációnkat a Föld színéről, miközben a nemiséget illetően még hozzávetőleges fogalmakkal sem rendelkezünk. Vagy vegyük a kíváncsiságot, e nagyon is emberi tulajdonságot, mely szorosan összefügg a misztérium témájával. Vajon az emberek egyformán kíváncsinak születnek, vagy kíváncsiságuk szintje különböző? Vajon a kíváncsiság genetikusan öröklődő, vagy ama kultúra révén tanuljuk meg, melyben felnövekszünk? Valami, amit belénk vernek, netán kivernek belőlünk? Nem tudjuk. Ismét az a helyzet, hogy az emberi tulajdonságok e legfontosabbikáról semmiféle tudományos, kézzelfogható tudással nem rendelkezünk. Ha tudásunk ily fogyatékos, miért viselkedünk mégis úgy, mintha mindent tudnánk, mikor valójában fogalmunk sincs semmiről? Ennek két oka lehet. Egyrészt a félelmünk, másrészt a lustaságunk. 101 Ijesztő belegondolni, hogy valójában sejtelmünk sincs arról, mit csinálunk vagy hova megyünk, és hogy intellektuális értelemben gyermek módjára tapogatózunk a sötétben. Jóval kellemesebb elringatni magunkat abban az illúzióban, hogy többet tudunk annál, amennyit valójában tudunk. Illúzióban élünk, mert lusták vagyunk. Ha ráébrednénk a keserű valóságra, hogy szörnyen tudatlanok vagyunk, akkor ezt vagy el kellene fogadnunk, vagy legalábbis rá kellene hangolódnunk arra, hogy egy életen át keményen tanuljunk. De minthogy a legtöbben nem szeretik ostobának tudni magukat, még kevésbé komoly erőfeszítéseket tenni bármiért, kényelmesebb dolog abban a kellemes hitben élni, hogy eleget tudunk, mintsem tenni a tudásért valamit. A probléma csupán az, hogy ez merő illúzió. Semmi köze a valósághoz! Emlékezzenek csak: A járatlan út című könyvemben a lelki egészséget úgy határoztam meg, mint a valósághoz való feltétlen ragaszkodás folyamatát. A "feltétlen" itt annyit jelent, hogy nem számít, milyen kellemetlen számunkra ez a valóság. Fájdalomkerülő kultúránkban ugyanis a körülmények nem mindig kedveznek a lelki egészségnek. Amikor valakit érzelmi megrázkódtatás ér, így reagálunk: "Szegény Joe, hogy kiábrándult!" Pedig voltaképpen azt kellene mondanunk, hogy "Milyen szerencsés Joe, hogy kiábrándult". Ehelyett így vélekedünk: "Szegény fickó! Most aztán fehéren-feketén látja a valóságot." Mintha bizony a valóság tudatosítása ártalmas dolog lenne. Ugyanígy, ha a terápia során a páciensben tudatosodik, hogy gyermekként molesztálták vagy a sorsára hagyták, nem mondhatjuk rá, hogy "szegény pára", hiszen a fájdalom, amit átél, végső fokon a gyógyulásához vezet. Minden szabály alól van persze kivétel, s én szívvel-lélekkel támogatom azt, amit a pszichológusok "egészséges illúziónak" hívnak. Egy orvos esetében, aki szívrohamot kapott, például kétszerte nagyobb a valószínűsége annak, hogy meghal az intenzív osztályon, mint annak az esetében, aki nem orvos. Ennek az az oka, hogy egy orvos nagyon is tudatában van az összes lehetséges 68 komplikációnak, míg más mindössze ennyit mond: "Ó, kaptam egy szívrohamot!" Vagyis az illúzió néha egészségteremtő lehet. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy a kiábrándulás csakis a javunkra válhat. Általában minél inkább ráhangolódunk a valóságra, annál inkább sínen van az életünk. De csak akkor vagyunk képesek a realitás világában élni, ha van érzékünk a misztérium iránt. Az az igazság ugyanis, hogy tudásunk egy kis tutajhoz hasonlítható, mely ide-oda hánykolódik tudatlanságunk tengerén, a misztérium óceánján. És ilyen helyzetben az ember ugyancsak pórul járhat, ha nem szereti a vizet. A szerencse csak akkor fog kedvezni neki, ha szereti a misztériumot, ha szeret belegázolni, megmártózni és úszni benne, ha szívesen megkóstolja és iszik belőle. Akkor mondhatja igazán szerencsésnek magát. Kíváncsiság és apátia A lelkileg kevésbé egészséges, lelkileg éretlenebb ember egyik jellemző tulajdonsága, hogy hiányzik belőle a misztérium iránti fogékonyság, illetve kíváncsisága meglehetősen csökkent mértékű. Valahányszor megfordulok egy pszichiátriai osztályon, nem az őrültség, a dühöngés, a félelmek, a dühkitörések vagy a depresszió zavar leginkább, hanem az apátia. Bár néha gyógyszer váltja ki, a lelki zavarokkal küszködőkre egyébként is jellemző a nagyfokú apátia. J Mert mit csinál egy egészséges ember, ha esni kezd a hó? Odamegy az ablakhoz, és így szól: "Nézd, esik a hó!" vagy "Hű, milyen nagy pelyhekben hull!" vagy "Nahát, kész hóvihar tombol odakint!" De ha egy pszichiátriai osztályon valaki megjegyzi, hogy "Nézd, esik a hó!", a többiek rendszerint letorkolják: "Ne zavard a kártyapartinkat." Nem akarják, hogy bármi is kibillentse őket illúzióvilágukból. Nem kelnek fel és nem mennek oda az ablakhoz, nem néznek ki rajta, hogy lássák. A lelki betegség másik megnyilvánulási formája az, ha a beteg annyira képtelen elviselni a misztériumot, hogy magyarázatokat 101 talál ki olyasmire, ami valójában megmagyarázhatatlan. Néhány évvel ezelőtt egy nyolcoldalas, nagyon szomorú levelet kaptam, melynek első oldala igazán világos és szabatos fogalmazású volt, és kiderült belőle, hogy a levél írójának fia Hodgkin-kórban szenved. Ám ahogy tovább olvastam, a szöveg egyre zavarosabbá vált. Egy helyütt ez állt benne: "Maga bizonyára ismeri, dr. Peck - ugye hallott róla? - az ősi bölcsességet, hogy mindannyiunknak van egy éteri másunk, mely láthatatlanul állandóan velünk van, és létezik egy ionizációs faktor a valóságos lényünk, materiális lényünk és éteri másunk között, és a betegségért voltaképpen ez az ionizációs faktor a felelős?" Nem ismertem az ősi bölcsességet. Időnként hangoztatják ezt az ezoterikus elméletet, de igazságát illetően a legcsekélyebb bizonyítékokkal sem rendelkezünk. Vagyis ez az ember bizonyos értelemben magyarázatot lelt fia Hodgkin-betegségére. Talán némi vigaszt talált abban, hogy eltávolodhatott általa a betegség titokzatosságától. De bizonyossága illuzórikus volt. A lelkileg egészségeseket a misztériumok iránti erőteljes fogékonyság és mélységes kíváncsiság jellemzi. Minden érdekli őket: a kvazárok, a lézer, a skizofrénia, az imádkozó sáskák és a csillagok. Mindenre ráharapnak. Az emberek többsége általában a teljes lelki egészség és a totális őrültség között helyezkedik el, és lelke mélyén ott szunnyad a misztérium iránti érzék. Klinikusi gyakorlatom során sokszor mondtam pácienseimnek, vegyék úgy, hogy belső világuk idegenvezetőjévé fogadnak fel engem. Nem azért teszik, mintha korábban már jártam volna belső világukban, hanem mert valamennyire ismerem a belső világ megismerésének szabályait. A pszichoterápia gyakorlatában mindenkinek a belső világa más. Minden utazás különbözik a többitől. S éppen ez az, amit annyira érdekesnek találok benne. Ahhoz, hogy belső világunkat megismerhessük, felfedezőknek kell lennünk. S felfedezők csak úgy lehetünk, ha fogékonyság él bennünk a misztérium iránt. Lewist és Clarkot annak titka vonzotta, hogy mi lehet az Appalache-hegység túloldalán. Az űrkutatók 71 101 számára a világűr a misztérium. A pszichoterápiában részt vevő pácienseket pedig mindenekelőtt saját belső világuk misztériumai izgatják. Ha a terápia során a páciens érdeklődését sikerül felkelteni kisgyermekkorának titkai iránt, ha nekilát kikutatni elfeledett emlékeit, bizonyos élmények és események tulajdon életére tett hatását vizsgálja, ha érdeklik származásának és vérmérsékletének titkai, öröksége és kultúrája, álmai és az, hogy mit jelenthetnek ezek az álmok, akkor a terápia sokat segíthet rajta. Ellenkező esetben, ha a terápia során nem sikerül felkelteni a beteg érdeklődését hagyományainak, gyermekkorának vagy álmainak titkai iránt, semmi esély nincs arra, hogy felfedezőútján messzire jusson. Azt mondtam, hogy a páciens misztérium iránti érzékét fel kell "kelteni", mert meggyőződésem - noha ezt tudományos bizonyítékok jelenleg még nem támasztják alá -, hogy a misztérium iránti fogékonyság olyasmi, ami legalábbis bizonyos embereknél fejleszthető, valahogy úgy, mint mondjuk a whisky szeretete. Azzal a különbséggel, hogy a misztérium iránti fogékonyságot kifejleszteni határtalanul előnyösebb a számunkra, hiszen minél többet kortyolunk a misztériumból, annál nagyobb készletek állnak a rendelkezésünkre. S függetlenül attól, hogy mennyit iszunk belőle, nem követi másnaposság, ráadásul teljesen ingyen van. Nem terheli sem forgalmi, sem fogyasztási adó. Az egyetlen szenvedélybetegség, amelyre szívem mélyéből buzdíthatom önöket. Misztérium és lelki utazás A valóságos világban élni - ez nem csupán a lelki egészség érdekében szükséges. A lelki utazás is ezt tűzi ki céljául. Mi más ez az utazás, ha nem az élet valódi értelmének szüntelen keresése? S remélhetőleg a valódi Istené. A vallást illetően az egyik zavarba ejtő dolog az, hogy az emberek különféle indítékokból kerülnek a vonzáskörébe. Vannak olyanok, akik azért merülnek bele, hogy megközelítsék a misztériumot, mások kifejezetten így akarnak elmenekülni a misztérium elől. Nem áll szándékomban megsérteni azokat, akik a vallás segítségével térnek ki a misztérium elől. Vannak, akiknek (például a Névtelen Alkoholistákhoz újonnan csatlakozott iszákosoknak, vagy az erkölcsös életre frissen visszataláló bűnözőknek) szellemi- pszichikai fejlődésük egy adott pontján égető szükségük van bizonyos egyértelmű, már-már dogmatikus jellegű hitre, meggyőződésre vagy elvekre, melyek alapján élni képesek. Mégis fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a teljes lelki érettséggel bíró egyén nem annyira a dogmákhoz ragaszkodik, mint inkább kutat, akár a tudós, és hogy tökéletes hit nem létezik. A valóság, akárcsak Isten, olyasmi, amit csupán megközelíteni lehet. A valóság megértése iránti törekvésünkben némiképp hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki egy zárt tokú óra mechanizmusát igyekszik megérteni. Látja a számlapot és a mozgó mutatókat, még a ketyegést is hallja, de az óra fedelét nem nyithatja fel. Ha kellően találékony, képet alkothat magának az általa látott dolgok mögött rejlő mechanizmusról, de abban soha nem lehet biztos, hogy kizárólag az ő elképzelése adhat magyarázatot megfigyeléseire. Soha nem lesz képes összehasonlítani az általa alkotott képet a valódi mechanizmussal, sőt még ésszel sem érheti fel soha egy ilyen összehasonlítás értelmének a lehetőségét. E gondolatok Albert Einsteintől származnak, aki általános vélekedés szerint mindenki másnál többet tudott a világon - neve valójában a zseni fogalmával kapcsolódott össze. S még ő is azt írja, hogy megfigyelhetünk és elméletet alkothatunk, de biztosat soha nem tudhatunk. A valóság olyasmi, amit csak megközelítenünk lehet. Egyes vallásos emberek abban a tévhitben élnek, hogy Isten az övék, ott van a farzsebükben. Az érett szellemű ember másképp 72 vélekedik erről. A valóság, akárcsak Isten, nem olyasmi, amit takaros kis jegyzetfüzetbe sűríthetünk, levéltárcánkba csúsztathatunk, akár egy bankkártyát, és úgy birtokolhatjuk. A valóság, akárcsak Isten, nem a mi birtokunk. A valóság, akárcsak Isten, birtokol minket. A lelki utazás az igazság keresése éppúgy, ahogy a tudomány is az igazságot keresi. A fejlett szellemű embernek igazságkeresőnek kell lennie, ahogy a tudós is az, sőt talán még inkább. Hiszen ahogy egyesek a misztérium elől a vallásba menekülnek, mások épp ilyen céllal a tudományban keresnek menedéket. Mindnyájan tudunk vagy hallottunk olyan tudósokról, akik egész életüket a "citokróm-oxidáció a galambok dülmirigyszövetében pH 3-7 és pH 3.9 között" téma kutatásának szentelik, és az egész világegyetemből mindössze ez érdekli őket. Körülírtak maguknak egy kis területet, és mindenki másnál többet olvastak az adott témáról, így saját területükön verhetetlenek és biztonságban érzik magukat. Ám ha valaki tényleg az igazságot keresi, nem vájhat magának egy biztonságos kis üreget, hogy bebújjék oda. Kint kell bukdácsolnia a titokzatos ismeretlenben. Terápiás foglalkozásaimon a betegek néha elpanaszolják - nem pszichotikus, hanem teljesen normális, hétköznapi módon -: Jaj, dr. Peck, szörnyen össze vagyok zavarodva", mire én így válaszolok: "Hiszen ez nagyszerű!" Ők pedig elképednek: "Hogy mondhat ilyet? Rettenetes érzés!" Én azonban nem tágítok: "Nem, nem, ez azt jelenti, hogy maga boldog." "Micsoda?" kérdezik erre megrökönyödve. "Ez maga az iszonyat. Hogy lehetnék én boldog?" S én elmagyarázom: "Tudja, Jézus a hegyi beszédet a következő szavakkal kezdte: >Boldogok a lelki szegények!<" Sokféleképpen lehet magyarázni, mit jelent a "lelki szegények", de intellektuális szinten a legjobban úgy fordíthatnánk le, hogy "zavarodottak". Boldogok a zavarodottak. Ha megkérdezik tőlem, mire'célozhatott ezzel Jézus, rá kell mutatnom, hogy a zavarodottság a tisztázás lehetőségeinek kereséséhez vezet, és ez a keresés mérhetetlenül sok tanulással jár. 101 Nem úgy volt, hogy 1492-ben egyik este az emberek még abban a hiszemben feküdtek le, hogy a Föld korong alakú, s másnap arra ébredtek, hogy gömbölyű. A kétségek és a keresés hosszú időszakán kellett átvergődniük, miközben fogalmuk se volt róla, mit gondoljanak. Egy régi elmélet megdőlése és egy új és jobb gondolat megszületése idején nekünk is hasonlóan zavaros időszakokon kell átvergődnünk. Kényelmetlen, sőt sokszor fájdalmas az ilyen időszak. Mégis boldog, áldott állapot ez, hiszen miközben tele vagyunk kétségekkel, új és jobb utakat keresünk. Nyitottá válunk minden új iránt, keresünk, növekszünk. Ilyen értelemben mondta hát Jézus, hogy boldogok a zavarodottak. A világon gyakorlatilag minden gonoszságot olyanok követnek el, akik teljesen biztosak abban, hogy tudják, mit csinálnak. Nem olyanok, akik zavarodottnak hiszik magukat. Nem a lelki szegények. A járatlan út című könyvemben azt írtam, hogy a szentséghez vezető út abban áll, ha mindent megkérdőjelezünk. Keress és elegendő igazságtöredéket fogsz találni ahhoz, hogy elkezdhesd egymáshoz illeszteni őket. Soha nem leszel képes maradéktalanul kirakni a képet. De elegendő darabot fogsz tudni egymáshoz illeszteni ahhoz, hogy megsejtsél valamit a nagy képről, és tudd, az alighanem nagyon szép. Ha egész életünk misztériumban gyökerezik, s valóban nem tudjuk, hová megyünk - ha intellektuális értelemben sötétben bukdácsoló gyermekek vagyunk -, hogyan lehet, hogy mégis életben maradunk? Erre csak két magyarázat lehetséges. Az első szerint azt kell feltételeznünk, hogy Scott Pecknek és Albert Einsteinnek nincs igaza, azaz jóval többet tudunk, mint ők állítják. A másik szerint valamilyen módon vigyáznak ránk. Én ez utóbbi következtetés felé hajlok. Nem tudni, hogyan működik ez a védőhálózat, egy azonban biztos: Istennek köze van hozzá. Rendelőmben a falon hét különböző angyalalak képe függ. Nem mintha valaha is láttam volna angyalszárnyakkal bíró lényeket. De valahányszor eltűnődöm e védelem mechanizmusán, a kegyelem mechanizmusán - hogyan képes Isten szó szerint szá- 74 mon tartani fejünkön a hajszálakat (ami az én esetemben ma már egyre kevésbé okozhat nehézséget neki) -, csak azt tudom elképzelni, hogy angyalok légiói és seregei várják a parancsát. Meggyőződésem, hogy angyalainak némelyike valóban ember alakjában jelenik meg közöttünk. Phyllis Theróux írt egy kötetre való sziporkázó szellemű esszét Éjjeli jelzőlámpák: álomba ringató mesék sötétben tapogatózó szülőknek címmel. Egyikükben elmondja, hogy egyszer köztisztviselői vizsgát kellett tennie, és az írásbeli kérdések között - az effajta vizsgákra igen jellemző módon - négy-öt olyan is szerepelt, melyekkel egyértelműen az őrült vagy paranoiás személyeket akarták kiszűrni. Ő csak egyetlen ilyen kérdésre emlékezett, mely a következőképp szólt: "Meg van győződve róla, hogy ön Isten különleges küldötte?" Néhány percig a félelemtől dermedten ült, azon gondolkodva, mi minden függhet válaszától. Végül úgy döntött, nem árt óvatosnak lennie, ezért inkább hazudott, és beírta: "Nem." Feltételezem, hogy vannak közöttünk különleges küldöttek, akik megoltalmaznak, miközben nehézkesen botladozunk előre sötét és rejtélyes utunkon. Különösen Mindenszentek előestéjén szeretek erre gondolni, ezen az egyik legtitokzatosabb keresztény vagy kereszténység előtti ünnepen. Ilyenkor szívesen idézek fel magamban egy ismeretlen szerzőtől származó híres skót imát: Vérszopóktól, hazajáróktól, Hosszú lábú fajzatoktól, Éjszaka csattanó dolgoktól, Mentsen meg minket jó Urunk. (N. Kiss Zsuzsa fordítása) Hadd fogalmazzam át, némiképp szabadon, késő huszadik századi körülményeinkre érvényesen: 101 Vérszopőktól, meg nem értett érzéseinktől, félreértett viszályainktól, Hazajáróktői, váltig vallott nyűtt eszméinktől, a tévhittől, hogy bölcsek, illetékesek vagyunk, Hosszú lábú fajzatoktól, tudatlanságunktól, előítéleteinktől, önelégültségünktől, S mindattól, amit nem is ismerünk eléggé, hogy félhetnénk tőle a korlátolt látásunkat meghaladó titokzatos éjben, Mentsen meg minket jó Urunk - téged, engem, mindannyiunkat, viaskodó kisded-emberiséget. (N. Kiss Zsuzsa fordítása)