DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
9. A vallás szerepe a lelki fejlődésben
Óvakodom a vallási kifejezések használatától. Vallásosság helyett lelkiségről beszélek inkább, Isten helyett magasabb erőről. Óvatos vagyok, mert ezeknek a szavaknak negatív mellékzöngéik lehetnek. Az intézményes vallások egyik legnagyobb bűne, hogy lejárattak bizonyos, nagyon is szent szavakat. S valahányszor az emberek találkoznak ezekkel a kifejezésekkel, az intézményes vallás képmutatásán át értelmezik őket, s képtelenek meglátni vagy meghallani valódi jelentésüket. Sokunkban tett kárt a vallás. Amikor arról beszéltem, hogy meg kell bocsátanunk szüleinknek a gyermekkorunkban ellenünk elkövetett bűnökért, azt is hozzá kellett volna tennem, legalább olyan fontos megbocsátanunk némely dolog miatt egyházunknak is. A megbocsátás nem egyenlő a visszatéréssel. Nem azt mondom, hogy térjenek vissza gyermekkoruk egyházába, minthogy azt se tanácsolom, költözzenek haza a szüleikhez. Lelki fejlődésünk mégis megkívánja, hogy megbocsássunk. Megbocsátás nélkül képtelenek lennénk különválasztani az adott egyház képmutatását igaz tanításaitól. Márpedig épp az igaz tanításokra vah szükségünk. Az Egység: a nagy vallások közös alapelvei című könyv borítóján a dalai lámától származó alábbi idézet szerepel: 137 101 A világ nagy vallásainak mindegyike ugyanazon elveket vallja a szeretetről, ugyanúgy célja az emberiség jobbítása a lelki nemesség által, és követőit ugyanúgy jobb emberi lényekké szeretné tenni. E könyvben az olvasható, hogy a világ nagy vallásalapítói - köztük Jézus, Buddha, Krisna, Konfuciusz és Mohamed - mind ugyanazt tanították a felebaráti szeretetről. Bármily vallásban gyökerezzék is lelkiségünk - a kereszténységben, zsidóságban, hinduizmusban, taoizmusban, buddhizmusban vagy az iszlámban -, eme alapigazságokat el kell fogadnunk. Rájuk, mint holmi útjelző táblákra, szükségünk van lelki utunk során. Hogy melyik vallást válasszuk, eldönteni nem az én feladatom, hiszen mindannyian egyedi lények vagyunk. Az egyén egyedisége Újra meg újra elcsodálkozom az emberek különbözőségén. Bámulatba ejt, egyedileg milyen sokféle képességgel vannak megáldva. Fogalmam sincs, vajon Isten még születésük előtt beléjük táplálja-e ezt az egyediséget, vagy a génjeikben hordozzák. Annyit tudok, hogy születésük pillanatától fogva rendelkeznek vele. Két leányom attól a perctől kezdve különbözött egymástól, hogy Lily és én hazahoztuk őket a kórházból. Ha különböző neműek lettek volna, mindezt könnyen elintézzük, mondván hogy "Különböznek, hiszen más neműek". Csakhogy lányok mind a ketten, mégis napnál világosabb volt, hogy teljesen elütnek egymástól. Az emberek különbözőnek születnek, és egyik legnagyobb problémájuk, hogyan küzdjenek meg saját egyediségükkel, különbözőségükkel és hogyan hozzák összhangba ezt másokkal. Különbözők lévén, mindannyiunknak megvan a saját elhivatottságunk, a saját személyre szabott feladatunk. Mindannyian rendelkezünk akaraterővel, a döntés titokzatos szabadságával, mely bizonyos biológiai határok és különleges adottságaink keretei között működik. Az egyik dolog, amit A járatlan út című könyvemmel kapcsolatban utólag sajnálok, hogy az előttünk álló utat lényegesen egyértelműbbnek tüntettem fel, mint amilyen valójában. Újraolvasva a könyvet, bámulatba ejt a tény, milyen mélyértelmű igazságok nyíltak meg előttem, ugyanakkor kínosan érint egyfajta sekélyesség, amin mára talán már sikerült túljutnom. Távolról sem vettem tekintetbe minden lehetőséget, amit az élet sokszínűsége felkínált. A sokféleségnek óriási előnyei vannak. A közösségformálásban fontos mozzanat az emberi sokszínűség, elengedhetetlenül szükséges az egység létrejöttéhez. Az egység alapja a sokféleség. Többféle az út is, melyet választhatunk. Minthogy mindnyájan egyediek vagyunk, döntésünk is személyre szóló. S ha elég kitartóan kérdezünk, előbb-utóbb eljut hozzánk a válasz, és a helyes utat választjuk. Gandhi mondta: "A vallások különféle utak, melyek ugyanahhoz a ponthoz vezetnek. Mit számít, hogy különböző utakon megyünk, ha egyszer a célunk ugyanaz?" Márpedig mi mindnyájan a pusztaság köves, bozótos terepén haladunk fáradságosan Isten felé. Isten, némely intézményes vallással ellentétben, nem válogat a személyekben. Ha feléje nyújtjuk a kezünket, jó darabon elébünk jön, hogy találkozzék velünk. Számtalan úton juthatunk el hozzá. Megközelíthetjük akár az alkoholizmuson, a zen buddhizmuson át - ahogy én is tettem -, vagy a különféle "megújított" keresztény egyházak révén. Ha engem kérdeznek, akár Shirley Mac- Laine-en keresztül is. Az emberek készenléti állapota különböző, de ha egyszer készen állnak, gyakorlatilag bármi megszólíthatja őket. Amikor egy lelkész istentisztelet után sorra kezet rázott egyházközségének a templomból kijövő tagjaival, a sor végén ott állt egy férfi, akit csak elvétve látott a templomban. Odaérve hozzá, a férfi így szólt: - Tiszteletes úr, a mai prédikációja mintha egyenesen hozzám szólt volna. Köszönöm, igazán köszönöm. Sokat se- 138 gített rajtam. Átformálta az egész életemet. Nagyon hálás vagyok önnek. A lelkész, akinek jólestek e szavak, megkérdezte: - Örülök, hogy olyasmit mondtam, amivel segítettem. De kíváncsi lennék, mi volt az pontosan? Mire a férfi így válaszolt: - Ahogy bizonyára emlékszik rá, azzal kezdte, hogy ezen a reggelen két dolgot szeretne a lelkünkbe vésni, s beszéde közepe táján kijelentette: "Itt ér véget az első része annak, amit el akartam önöknek mondani, de most ideje áttérnem a második részre." Abban a pillanatban belém hasított, hogy én is végére értem életem első részének, s legfőbb ideje elkezdenem a másodikat. Köszönöm, tiszteletes úr, igazán köszönöm. Utam Istenhez Jómagam a zen buddhizmuson át jutottam el Istenhez, de ez az útnak csupán egy darabja volt. Az út, melyet a zen buddhizmussal való húszéves elmélyült foglalatosságom után választottam magamnak, a kereszténység. Kétlem, hogy e döntésre képes lettem volna a zen nélkül. A kereszténység elfogadása feltételezi a paradoxon elfogadását, márpedig a zen buddhizmus - mely sokak szerint inkább filozófiának tekintendő, semmint vallásnak - ideális szellemi edzőpálya a paradoxonokhoz. Eme előgyakorlatok nélkül aligha lettem volna képes megemészteni a keresztény tanítások szó szerint istenverte paradoxonait. Évekkel A járatlan út megjelenése után lettem keresztény - emlékezzenek csak: első mondata a nagy buddhista igazság, miszerint "Az élet nehéz" - noha öntudatlanul már egy ideje arrafelé tarthattam, hiszen ez a könyvem telis-tele van keresztény gondolatokkal. Egy hozzám közel álló azt mondta nekem: "Scotty, nagyon ügyesen álcáztad keresztény mivoltodat A járatlan útban annak érdekében, hogy közvetíteni tudd a keresztény üzenetet az embereknek." Mire én őszintén így feleltem: "Nem álcáztam én semmit. Akkoriban még nem voltam keresztény." 101 A járatlan út voltaképp világos helyzetjelentés arról, hol is tartottam akkoriban. Azóta bizonyos értelemben messzire jutottam, más szempontból viszont alig léptem előre. A könyv megjelenése óta valójában mást se csináltam, mint kidolgoztam a benne felvázolt elméleteket. A kereszténység iránti fokozatos vonzódásom részint annak a felismerésnek köszönhető, hogy szerintem a keresztény tanítás ragadja meg leghitelesebben a bűn természetét. Paradox, többdimenziós módon teszi ezt, s a paradoxon egyik része az, hogy a kereszténység szerint mindnyájan bűnösök vagyunk. Nem tudunk nem vétkezni. A bűnnek több definíciója lehetséges, de a legáltalánosabb szerint a bűn egyszerűen a cél eltévesztése, az, hogy nem találunk a céltábla közepébe. Nincs mód arra, hogy mindig a céltábla közepébe találjunk. Olykor csupán figyelmetlenek vagyunk. Lehetünk bármilyen jók, néha mégis elfáradunk vagy elbízzuk magunkat, nem összpontosítunk eléggé. Nem lehetünk tökéletesek. A kereszténység elismeri ezt. A keresztény egyházhoz való csatlakozásnak voltaképp előfeltétele, hogy az ember bűnös legyen. Ha nem tartjuk magunkat bűnösnek, semmi keresnivalónk az egyházban. A paradoxon másik része, hogy keresztény felfogás szerint ha az ember töredelmesen megbánja vagy bevallja a bűnét, az eltöröltetik. Fontos hangsúlyozni a "töredelmesen" kifejezést, ami annyit tesz, hogy az ember lelkiismeret-furdalást érez, szenved amiatt, amit elkövetett. Ha töredelmesen megbánjuk bűneinket, tiszta lapot kapunk. Mintha az a bűn soha nem is létezett volna. Elölről kezdhetünk mindent, tiszta lappal és könnyű szívvel. Ezzel kapcsolatban van egy elbűvölő történetem. Egy filippínó lányka kijelentette, hogy beszélt Jézussal, ami a falubeliek körében óriási izgalmat keltett. A hír elterjedt a környező falvakban is. Végül az esetről tudomást szereztek a manilai püspöki palotában is. A püspök megbízta egyik beosztottját, vizsgálja ki az ügyet. A kislányt a püspöki palotába hívatták, s egy sor pszichoteológiai vizsgálatnak vetették alá. A harmadik ilyen beszélgetés végén 140 a pap tanácstalanul tárta szét a kezét, mondván: - Fogalmam sincs, egyszerűen fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az egésszel. Nem tudom eldönteni, igazat beszélsz-e vagy sem. Van azonban egy csalhatatlan módszerem. Legközelebb, ha beszélsz Jézussal, kérdezd meg tőle, mit gyóntam legutóbb. Megtennéd? - A kislány beleegyezett. Hazautazott, majd egy hét múlva újra megjelent a kihallgatáson. A pap alig leplezett kíváncsisággal fordult hozzá: - Nos, kedvesem, beszéltél Jézussal a múlt héten? - Igen, Atyám, beszéltem - felelte a lányka. - S eszedbe jutott-e megkérdezni, mit gyóntam meg neki a legutóbb? - Igen, Atyám, megkérdeztem. - Valóban? És mit felelt rá? A lányka így válaszolt: - Jézus azt mondta: "Elfelejtettem." Ez a történet kétféleképpen értelmezhető. Egyrészt elképzelhető, hogy a kislány csavaros eszű pszichopata volt. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy tényleg beszélt Jézussal, hiszen amit mondott, az hamisítatlan, tősgyökeres keresztény tanítás. Ha bűneinket töredelmesen megbánjuk, a feledés fátyla borul rájuk: Isten szemében megszűnnek létezni. Jézus valósága Valahányszor megkérdik tőlem, vajon "újjászülettem-e", így válaszolok: "Nos, talán igen. Mindenesetre a terhesség hosszú, s a szülés körülményes volt." A legfontosabb élményt talán az jelentette, amikor negyvenévesen először olvastam el az evangéliumokat. Ez nem sokkal A járatla?i út első vázlatának papírra vetése után történt. Azok közé tartozom, akik általában először írnak, s csak azt követően néznek utána a dolgoknak, ezért tehát - minthogy többször is idéztem Jézus szavait - illőnek láttam fellapozni a hivatkozási helyeket. Találkozásom az evangéliumokkal gyümölcsözőnek bizonyult. Ha pár évvel korábban megkérdik tőlem, valóságos személynek 101 tartom-e Jézust, azt feleltem volna, hogy számottevő történeti adat látszik igazolni, miszerint valóban élt egy Jézus nevű ember, nyilvánvalóan egy nagyon bölcs fickó, akit a kor szokásának megfelelően keresztre feszítéssel végeztek ki, mert túl nagy feltűnést keltett a tanításaival, és személye köré az emberek - ilyen vagy olyan megfontolásból - idővel egész vallást szőttek. Ezt feleltem volna, és Jézus valósága számomra ennyiben ki is merült volna. Tisztában voltam vele, hogy az evangélisták nem Jézus kortársai voltak, írásaik az ő halála után harminc vagy még több évvel születtek, s amit leírtak, azt nyilvánvalóan másod-, harmadvagy negyedkézből származó beszámolókból ollózták össze. Felvilágosult korunk szellemétől átitatva kereken kijelentettem volna, vezérelvük alighanem a közönségkapcsolatok ápolása és egy vonzó imázs kialakítása lehetett. Ám amikor végre odajutottam, hogy végigolvassam az evangéliumokat, jó néhány évnyi tapasztalat állt mögöttem, amire a magam szerény módján tanárként vagy gyógyítóként tettem szert, vagyis tudtam egyet s mást a tanításról és a gyógyításról, és arról, mit jelent tanítónak vagy gyógyítónak lenni. E nagyon is gyakorlati jellegű tapasztalatokkal a tarsolyomban villámcsapásszemen ért az evangéliumokból elém lépő alak elképesztő realitása. Ezt az embert szinte állandóan csalódás érte. Szavaiból lépten-nyomon a reményvesztettség csendül ki: "Mit mondhatnék még nektek? Hányszor kell még megismételnem nektek? Mit tegyek, hogy végre fölfogjátok, amit mondok?" Rádöbbentem, hogy ez az ember sokszor csüggedt és szomorú, feldúlt és riadt. Olykor előítéletek rabja, máskor képes felülemelkedni és túllépni rajtuk a mindent begyógyító szeretet által. Ez az ember olykor nagyon magányos volt, máskor meg kétségbeesetten vágyott az egyedüllétre. Az a Jézus, akit felfedeztem magamnak, olyan elképesztően valóságos volt, hogy nem lehetett a képzelet szülötte. Rájöttem, hogy ha az evangéliumok szerzőit a mindenkit minden áron való megnyerés vagy a szépítgetés vezérelte volna, ahogy korábban feltételeztem, olyan Jézust állítottak volna elénk, amilyet a keresztények háromnegyed része próbál alkotni magá- 142 nak - "szirupos Jézust", ahogy Lily szokta hangoztatni. Ez a Jézus arcán édeskés, soha nem szűnő mosollyal simogatja meg a kisgyermekek buksiját, rendíthetetlen, megingathatatlan egykedvűséggel járkál itt a Földön, mert önelégült Krisztus-tudatában eltölti őt a szellem békéje. Csakhogy az evangéliumok Jézusának - aki sokak szerint a kereszténység legmegfejthetetlenebb titka - semmi köze a "szellem békéjéhez", legalábbis ahhoz, amit mi e fogalmon értünk, és amennyiben követjük őt, nekünk se lesz sok részünk benne. Meglehet, valami egészen másról van itt szó. Ez volt az a pillanat, amikor felsejlett előttem, hogy az evangéliumok szerzői - közönségszolgálati munkatársak helyett - szavahihető riporterek voltak, akik mindent elkövettek, hogy a lehetőségekhez képest híven jegyezzék le ama férfi szavait és életének eseményeit, akit ők maguk is alig értettek, csupán azt tudták róla, hogy benne menny és föld egyesült. Ekkor kezdtem megszeretni Jézust. Gyanítom, hogy a keresztények többsége egyáltalán nem olvassa az evangéliumokat, s a papok zöme képtelen arra, hogy az evangéliumok valódi igazságáról prédikáljon, mert ha így tenne, a hívek fejvesztve menekülnének ki a templom kapuján. Korántsem állítom, hogy az evangéliumok teljesen hitelesek. Néhány részletükben kétségkívül a képzelet munkál. Van, amit hiányolok belőlük. Jézus humorát például, meg a szexualitását. Utóbbi talán szándékosan maradt ki, Jézus szexualitása ugyanis meglehetősen kétértelműnek tűnik. Láthatólag nagyon szerette Mária Magdolnát, aki nyilvánvalóan prostituált lehetett, és gyakran ^brázolják meghitt pózban János apostollal, akit - mint az evangéliumokban olvashatjuk - Jézus kedvelt". Meggyőződésem, hogy Jézus androgün természetű volt; vagyis nem nemiség nélküli vagy egynemű, hanem teljes. A fennmaradt beszámolók mindenesetre nagyon is emberinek mutatják és isteni géniusznak. 101 Jézus zsenialitása Lily meg én egy időben szinte minden nyáron leruccantunk néhány napra a Maine-öböl tengerpartjára. Ott voltunk A járatlan út megjelenése idején is, és öntetszelgésemtől indíttatva a helyi klubban nem tudtam megállni, hogy mindjárt első nap el ne ejtsek egy keresetlen félmondatot, miszerint nemsokára könyvem jelenik meg - vagyis nem csupán pszichiáter, de író is vagyok. Hamarosan megbántam dicsekvésemet, mert másnap este megszólított egy másik vendég, jó nevű peres ügyvéd: - Hallom, könyvet írt. Miről szól? - A pszichológiát és a vallást kísérlem meg benne összeegyeztetni - feleltem. - Szép, szép, de mi a mondanivalója? - firtatta tovább azzal a jellemző rámenősséggel, ami a magafajta szakembereket területükön oly sikeressé teszi. - A legkülönfélébb dolgokról esik szó benne, de nem hinném, hogy kedve lenne egy órát itt ücsörögni, míg megpróbálnám úgyahogy elmondani a tartalmát - magyaráztam kissé ügyetlenül. - Eltalálta, semmi kedvem hozzá. De szeretném, ha néhány szabatos mondatban összefoglalná a lényegét. Mire én: - Hát, ha ez lehetséges lenne, nem kellett volna egy egész könyvet írnom róla. - Ostobaság - erősködött az ügyvéd. - A jognak van egy alapelve, miszerint bármi, ami említésre érdemes, egy-két szabatos mondattal maradéktalanul elmondható. Vitánkat jobb híján a következő megjegyzéssel zártam: - Az a gyanúm, akkor aligha találná érdekesnek a mondanivalómat - és kínosan eloldalogtam. Jézus zsenialitását mi sem mutatja jobban, mint hogy hasonló helyzetbe kerülve összehasonlíthatatlanul méltóságteljesebben viselkedett. Meglehet, tán éppen egy hasonlóképp boldog pillanatában egyszerre csak a köréje gyűlt embertömegből eléje toppant - bizonyára kitalálták - egy törvénytudó, és így szólt hozzá: "Na, ki vele, Jézus, mit akarsz nekünk mondani? Semmi kedvem egy 144 hegyi beszédet vagy effélét végighallgatni. Fogd rövidre a mondandód, foglald össze egy-két szabatos mondatban. Miről is van hát szó?" És Jézus engedelmeskedett: mondott két velős mondatot, melyek akár egybe is kapcsolhatók. Ezt mondta: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." Tömör jellemzése ez annak, hogy milyen a keresztény ember - vagy milyennek kellene lennie. Sokan sajnos nem érzékelik a szavakból sütő szenvedélyt. Istent szeretni teljes szívünkből, lelkünkből és minden erőnkből annyi, mint teljesen őrá hagyatkozni. Az Istenre hagyatkozás hosszú és keserves folyamat, s be kell vallanom, évekkel kereszténnyé válásom után még most se vagyok teljesen képes rá. Miután elolvastam az evangéliumokat és A járatlan utat közlésre elfogadták, úgy döntöttem, megérdemlek egy kis pihenést. Semmi kedvem nem volt családostul elutazni valahová, de egyedül se akartam ücsörögni a tengerparton. Az a bolondos ötletem támadt, hogy elvonulok a világtól - az lenne csak a nekem való! Beköltöztem tehát két hétre egy kolostorba. Egy sor elhatározással érkeztem oda. Le akartam szokni például a dohányzásról, ami arra az időre sikerült is. Legfőbb feladatomnak azonban azt éreztem, hogy eldöntsem, mihez kezdjek, ha netán váiami őrült véletlen folytán A járatlan út híres emberré tesz. Há ez bekövetkeznék, adjam föl vajon a praxisomat, és menjek előadókörutakra, vagy vegyem be magam az erdőbe, mint J. D. Salinger tette, és titkosítsam a telefonszámomat? Nem tudtam, mit is akarok voltaképp. S azt se, hogy Isten mit szeretne, merre menjek. így hát listám élén az a remény állt, hogy a visszavonultság csöndjében és a szentség légkörében Isten valami módon megvilágosítja elmémet, hogyan döntsek ebben a kérdésben. Úgy véltem, magam is elősegíthetem Isten dolgát azzal, ha odafigyelek az álmaimra, mert meggyőződésem, hogy az álmoknak megvilágosító szerepük van. Elkezdtem leírni az álmaimat, de többnyire hidak vagy kapuk szerepeltek bennük, és semmi 101 olyasmit nem árultak el, amit korábban ne tudtam volna - nevezetesen, hogy életemben fordulóponthoz érkeztem. Volt azonban egy, a többinél jóval bonyolultabb álmom. Külső szemlélője voltam benne egy ízig-vérig középosztálybeli otthonnak. A családnak volt egy tizenhét éves fia, minden anya és apa ilyen fiúra vágyna. Egy középiskola végzős osztályának diákelnöke volt, eminensként őrá várt a megtiszteltetés, hogy elmondja a végzősök búcsúbeszédét, az iskola futballcsapatának kapitánya, jóképű fiú, ráadásul tanítás után részmunkaidős állást vállalt, s ha mindez nem lenne elég, a lány, akivel járt, kedves és szerény teremtés volt. Mi több, a fiú megszerezte a jogosítványt is, és korához képest hihetetlenül felelősségteljesen és ügyesen vezetett. Csakhogy az apja nem engedte a kormány mellé. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a fiát mindenhová - futballedzésre, munkába, randevúra, iskolai bálra. S a tetejébe elvárta tőle, hogy kemény munkával megkeresett pénzéből hetente öt dollárt fizessen neki azért a kiváltságért, hogy ő furikázza, noha a fiúnak erre semmi szüksége nem volt. Feldúltan, tomboló dühvel ébredtem ebből az álomból, hogy micsoda autokrata vadállat egy ilyen apa. Tanácstalan voltam, nem tudtam, mire véljem ezt az álmot. De három nappal azután, hogy lejegyeztem magamnak, gondosan újraolvasva felfigyeltem rá, hogy az atyát nagy kezdőbetűvel írtam. így gondolkodtam magamban: "Csak nem arról van szó, hogy az álombeli atya voltaképpen Isten, mindannyiunk Atyja? Vagy mégis? S ha igen, az a tizenhét éves fiú én lennék?" Egy idő után rádöbbentem, megkaptam a kinyilatkoztatást. Isten így szólt hozzám: "Hé, Scotty, te csak tedd a dolgod, a vezetést hagyd énrám." A dologban az az érdekes, hogy szememben Isten mindig végtelenül jóságosnak tűnt. Álmomban viszont egy hatalmaskodó, erőszakos ember szerepét osztottam rá, aki dühöt és felháborodást váltott ki belőlem. Ha jobban belegondolok, nem ezt akartam hallani tőle. Valami olyan tanácsot szerettem volna kapni Istentől, amilyet az ügynökömtől vagy a könyvelőmtől kapnék, s 146 amiről azután szabadon eldönthetem, megfogadom-e vagy se. Nem vágytam holmi nagyszabású kinyilatkoztatásra, olyanra meg végképp nem, melyben Isten így szól: "Ezentúl én ülök a kormánynál." Tizenhat év elteltével még mindig próbálok megfelelni e revelációnak, ráhagyatkozni Istenre, tanulván az önátadás művészetét, készséggel elfogadva, hogy örökre serdülő létem irányítását ő végzi. A keresztség mint halál E kéthetes elvonultság ideje alatt kezdtem először eljátszadozni a gondolattal, hogy keresztény leszek. Korántsem volt kellemes érzés. Valóra váltása, morfondíroztam, azt kívánja tőlem, hogy több szinten meghaljak. Ha keresztény lennék, időm többé nem lenne az enyém, át kellene engednem Krisztusnak/Istennek és az ő "titokzatos testének". Megszűnne az időm feletti rendelkezésem, s ez olyan érzés, mintl^i meg kellene halnom. Senki se szeret meghalni, én is kapálóztam ellene, amíg csak lehetett. Minden lehetséges ürügyet felhoztam megkeresztelkedésem ellen. A legfontosabb közülük az volt, hogy nem tudtam eldönteni, mi legyek: keleti ortodox, római katolikus, episzkopális, presbiteriánus, lutheránus, metodista vagy baptista. S minthogy ez az intellektuálisan bonyolult felekezeti döntés legalább harmincévi komoly kutatást igényelt volna, úgy döntöttem, hagyom az egészet. De aztán rájöttem, nem szükséges felekezetet választanom, mert a keresztség valójában nincs felekezethez kötve. így amikor 1980. március 9-én végül alámerítkeztem egy metodista lelkész asszisztálásával egy New York-i episzkopális kolostor kápolnájában, ez kifejezetten felekezetek feletti szertartás keretében történt. Felekezet nélküli státusomat azóta is féltékenyen őrzöm, szívem mélyén egyáltalán nem hiszek a felekezetekben. Vallom, hogy a különböző emberek különböző vallásgyakorlatot igényelnek, de az, hogy egyik felekezet megtiltsa az 101 úrvacsora kiszolgáltatását egy másiknak - egyáltalán bárkinek - számomra felér a kiközösítéssel. Ami engem illet, jogomnak érzem szabadon betérni bármilyen felekezetű keresztény templomba, hiszen odatartozom. Az egyház bűnei Nem lettem volna keresztény, nem keresztelkedtem volna meg negyvenhárom évesen, ha úgy vélném, minden vallás egyformán jó. Intellektuális szinten lettem kereszténnyé, s ebben az a felismerés játszotta a döntő szerepet, hogy a keresztény tanítás pontosabban közelíti meg Isten valóságát és a valóságot általában. Nem mintha nem lehetne sokat tanulni a többi nagy vallástól. Rengeteget lehet kapni tőlük, s voltaképpen minden művelt kereszténynek kötelessége lenne minél több bölcsességet magába szívnia más vallási hagyományokból is. A keresztény egyházaknak talán legnagyobb bűne az a sajátos arrogancia vagy nárcizmus, mely sok tagját arra a meggyőződésre készteti, miszerint Isten kizárólag az övé, körülhatárolhatóan és biztosan ott lapul a farzsebében. Azoknak, akik a teljes igazság birtokosainak hiszik magukat, lenézve a többit, aki másképpen gondolkodik, következésképp nem is üdvözülhet, azoknak szerintem szegényes az istenképe. Képtelenek belátni, hogy Isten fölötte áll minden teológiának. Mint már említettem, Istent nem mi birtokoljuk, ellenkezőleg, ő birtokol(hat) bennünket. Semmi más nem ártott annyira a kereszténység örömhírének, mint ez a szűk látókörű nárcizmus. Amikor kereszténnyé váltam, tisztában voltam vele, hogy odatartozásommal magamra kell vennem a keresztény egyház bűneinek terhét, melyek közül csak egy az arrogancia. A kereszténységnek felelnie kell azokért az atrocitásokért is, melyeket évszázadok során a berkeiben nagyon is élő antiszemitizmus nevében elkövettek, századunkban pedig azért, hogy nem kísérelte meg a holocaust megfékezését. Meggyőződésem, hogy ha a keresztény 148 egyházak - amint az kötelességük lett volna - kinyilvánítják, miszerint a nácizmus összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, veszélyesebbnek bélyegezik bármely eretnekségnél, és minden nácit kiközösítéssel fenyegetnek meg, a történelem sodra talán más irányt vesz. E bűnök szülik aztán a szüntelen félreértés légkörét. Amint kiejtem a számon a Jézus" vagy a "kereszténység" szavakat, sokan ellenségessé válnak, részint mert más vallásúak, vagy mert keserűen megtapasztalták az egyházak képmutatását. Közéjük tartozott a feleségem is, aki egy kínai konzervatív baptista lelkész leányaként olyan otthonban nőtt fel, ahol mindig hitről és szeretetről prédikáltak, miközben a családi légkört félelem és gyűlölet hatotta át. S akkor én lelkesedni kezdtem ezekért a számomra kizárólag pozitív jelentésű, "új" eszmékért, melyek Lily szemében a képmutatás jelképei voltak. Keserves időszak következett mindkettőnk számára, míg apránként megtanultam kevésbé "papolós" lenni, Lily pedig belátta, hogy a kereszténységnek, akárcsak a vallásoknak általában, több rétege létezik, s én nem azon a szinten vagyok, mint egykor a szülei voltak. Jóval megkeresztelkedésem előtt tisztában voltam tehát már azzal, hogy sokan - érthető előítéleteik miatt - kikelnek majd ellenem, sőt lehurrognak. Csakhogy Jézus többek között arra tanít, hogy az élet nem népszerűségi verseny. Megkeresztelkedésem tehát abban az értelemben is a halálomat jelentette, hogy amennyiben nyilvánosan megvallom hitemet, magamra kell vennem az előítéletekkel járó terhet is. S miközben szenvedek tőle, némi vigasztalást lelek egy magazinban, melynek eredeti címe, Wittenberg kapuja mára Kapura rövidült. Ez a keresztény humor lapja - noha sokan talán önellentmondásnak hiszik e megjelölést. Evangélikusok egy csoportja adja ki, akik mélyen megütköznek az egyház bűnein, szégyenteljesen gyakori istenkáromlásain, az evangélium örömhírének eltorzításán. Úgy harcolnak a bűnök ellen, hogy gúnyt űznek belőlük. Minden lapszámban odaítélik a "Green Weenie Award"-ot (szó szerint magyarul Zöld virsli-díjat) a kereszténység legízléste- 149 lenebb megnyilvánulásának. Egyik hónapban például a bibliai övet tűzték pellengérre - ez egy kígyóbőrből készült öv, melyről aprócska Biblia csüng. Ilyen versikék jelennek meg benne: Driblizz be engem, Jézus, az élet kapujába, az erény kapufái közt egyenest betalálva. (N. Kiss Zsuzsa fordítása) Számos második szinten lévő keresztény kikelt már ellenem, egyesek közülük - "Antikrisztusnak" bélyegezve - botrányt csinálnak az előadásaimon is. Felkeltettem néhány New Age-hívő ellenérzését is, mert - mint mondják - túl konzervatív vagyok. Sohase hittem, hogy "középutas" volnék, s most rá kell eszmélnem, hogy "középutas" keresztény vagyok. De hangozzék bármily furcsán, nekem így jó. Nem érzem a birtokon belül lévők önelégültségét. Utam feszültségekkel teli. Az egyik legfontosabb buddhista tan a Középső Út, ami az ellentétek kibékítését jelképezi. Maga Buddha is, miután kipróbálta a két szélsőséges utat - a tanulást és az aszketizmust -, a középső utat választotta. Miután majdnem belehalt a koplalásba, a fügefa alatt ülve egyszer csak megvilágosodott. Élet a halál után Noha gondolkodásomban továbbra is hasznát veszem mindannak, amit a buddhizmusból tanultam, mégis például a lélekvándorlás tanát agnosztikusán szemlélem. Nem vonom kétségbe, de el sem hiszem. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Ismerek egy pszichiátert, dr. Ian Stevensonnak hívják, aki szabadidejét évek óta a lélekvándorlás kutatásának szenteli. Korábban egyértelműen tagadta az előző életekbe való hipnotikus visszatérés lehetőségét, rábukkant azonban hét olyan esetre, melyet a reinkarnáció elméletét kivéve semmi mással nem tudott 151 101 volna megmagyarázni. Márpedig ha egy olyan rigorózus elme, mint dr. Stevenson hisz a lélekvándorlásban, akkor azt nekem is ajánlatos komolyan venni. Másfelől viszont hihetetlenül gyanúsnak találok bármely olyan elméletet, mellyel minden megmagyarázható. És a reinkarnáció elmélete felhasználható - vagy manipulálható - úgy, hogy mindent megmagyaráznak vele. William James A vallásos élmény változatai című művében használta az "öreg lelkek" fogalmát, mely koránt sincs ellenemre. Azt állította, hogy vannak bizonyos emberek, akik azzal a tudattal élik az életüket, hogy korábban egykor már éltek. Magam is ismertem gyerekeket, akik elképesztően bölcs meglátásokra voltak képesek, s a gyerekeknek szánt könyvem, A barátságos hópehely azok számára íródott, akik "fiaták^k öreg lélekkel és öregek ifjú lélekkel". Noha nem zárom ki a lélekvándorlás lehetőségét, bizonyára jobban lelkesednék érte, ha nem bukkantam volna rá e kérdés egy másik megközelítési módjára, mely sokkal mélyebben megragadott - a túlvilági életről szóló hagyományos keresztény tanra, mennyországgal, pokollal és purgatóriummal. Bár a purgatórium elsősorban római katolikus fogalom, pszichiáteri vénám könnyen azonosulni tud vele. Előkelő, jól felszerelt pszichiátriai szanatóriumnak képzelem, ahol a lehető legkorszerűbb technikai vívmányok, isteni ellenőrzés alatt, minél kellemesebbé és fájdalommentesebbé teszik a tanulást. Távol áll tőlem azonban a test feltámadásáról szóló hagyományos keresztény tanítás. Őszintén megvallva testemet inkább koloncnak, semmint kegyes adománynak tekintem, és szíves örömest megválnék tőle. Hajlok arra, hogy a lélek testtől függetlenül is képes létezni. Lehetségesnek tartom, hogy a testen kívül létezzék, sőt fejlődjék. Pokol A pokolról vallott nézetem is eltér a hagyományos keresztény felfogástól, bár e téren erősen hatott rám C. S. Lewis, századunk egyik legnagyobb keresztény írója. Regénye, A nagy elválás arról szól, hogy egy csapat ember a pokolból - melyet Lewis sivár, nyomorúságos közép-angliai városnak fest le - valami véletlen folytán buszra szállva eljut a mennyországba. A mennyország vakítóan fényes, kellemes és vidám hely. Az érkezőket szívélyesen és nagy szeretettel fogadják barátaik és rokonaik. Este azonban egy kivétellel mindannyian visszaszállnak a buszra, s még az az egy se biztos, hogy marad. Egy kivétellel mindenki úgy dönt, visszatér a pokolba! Miért? Magyarázatképp Lewis számos példát hoz fel. Némileg sűrítve elmondok egy tipikusnak mondható esetet. Tegyük fel, hogy a busszal érkezők egyikét az unokaöccse köszönti. A nagybácsi megütközve mered rá, mert úgy hitte, a fiatalember nem szerzett különösebb érdemeket a földön. De a fiú nagyon szívélyes, a mennyország pedig fényes és vidám. A nagybácsi így szól hát: - Nagyon kellemesnek tűnik ez a hely, lehet, hogy itt maradok. Mint tudod, történészprofesszor voltam a Columbia Egyetemen. Itt is vannak egyetemek? - Hogyne, bácsi - felel az unokaöccs. - Természetesen vannak. - Felteszem, itt is megkapom a kinevezésemet. - Hát persze. A mennyországban mindenkit kineveznek. A nagybácsi meghökken. - Hogyhogy mindenkit kineveznek? Hát nem tesznek különbséget hozzáértő és kontár között? - Itt mindenki hozzáértő, bácsikám - feleli a fiú. A nagybácsinak nincs ínyére a dolog, de azért folytatja a kérdezősködést: - Mint tudod, odalent tanszékvezető voltam, s felteszem, itt is az leszek. - Sajnálom, bácsi - rázza meg a fejét az öccs -, de nálunk nincsenek vezetők. Más a rendszer Mindenki felelős, egyetértés alapján dolgozunk, úgyhogy nincs többé szükségünk vezetőkre. 153 101 De a nagybácsi ezt már nem nyeli le. - Ha azt képzeled, csatlakozom ehhez a hevenyészett szervezethez, ahol nem tesznek különbséget művelt fők és söpredék közt, alaposan tévedsz. - Azzal felszáll a buszra, és visszamegy a pokolba. Az én pokolképem kísértetiesen hasonlít Lewiséra. A pokol kapui szélesre vannak tárva. Az emberek ki-be járhatnak rajta, s csakis azért vannak ott, mert nem^aJfarnak másutt lenni. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a hagyományos keresztény értelmezés, de én sok vonatkozásban eltérek a hagyományos keresztény tanításoktól. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni egy olyan poklot, ahol Isten kíméletlenül megbünteti az embereket, s a lelkeket a megváltás halvány esélye nélkül elpusztítja. Miért vesződött volna annyit a lelkek megteremtésével, minden bonyolultságukkal együtt, ha végül egyszerűen tűzbe veti őket? Isten mint üzemgazdász Gyakran kérdezik tőlem, hogy olvasmányaim közül melyik könyv tette rám a legmélyebb hatást, s ilyenkor szeretném, ha azt mondhatnám: Platón, Arisztotelész vagy Aquinói Tamás. De az az igazság, hogy talán a legnagyobb élményem Frank Gilbreth Tucatjával olcsóbb)^ volt, mely tíz-tizenegy éves koromban került a kezembe. Egy tizenkét gyermekes családról szól, ahol a szülők - mindketten üzemgazdászok lévén - a népes família életét rendkívüli hatékonysággal képesek megszervezni. Életemben először hallottam üzemgazdászról, s teljesen el voltam bűvölve: "A mindenit! Ha felnövök, én is az leszek!" Szeretném hinni, hogy bizonyos értelemben valóban az is lettem - pszichoterapeutaként megpróbálom hozzásegíteni az embereket, hogy hatékonyabban éljék az életet, előadóként és íróként is ezen munkálkodom, és közösségformáló erőfeszítéseim is azt célozzák, hogy emberek csoportjai hatékonyabban működjenek együtt. Üzemgazdászként - már ha az vagyok - csodálattal adózom e szakma más jeles művelőinek, köztük félelemmel vegyes tisztelettel Isten hatékonyságának. 1982-ben elfogadtam egy felkérést, hogy szerény tiszteletdíj ellenében tartsak előadást és szemináriumot egy mormon konferencián, Salt Lake Cityben. Úgy gondoltam, így ragyogó lehetőségem nyílik arra, hogy többet megtudjak a mormonokról. Utolsó pillanatban megkérdeztem húszéves leányomat, nem volna-e kedve velem tartani, s ő igent mondott. Az együtt töltött idő nagyrészt elsimította a köztünk meglévő feszültségeket. Sok jó barátot szereztünk, minden várakozásom teljesült a tekintetben, hogy megismerjem a mormonokat, és előadásom nagy sikert aratott. Három nappal azután, hogy visszatértem Connecticutba, felhívott egy asszony és időpontot kért tőlem. Néhány nap múlva megjelent a rendelőmben. Elmondta, hogy mormon, s noha nagyon sokat kapott a mormon egyháztól, több dolgot nyomasztónak talál ott, s ez lelki konfliktust okoz számára. Nem hinném, hogy képes lettem volna őt igazán mélyen megérteni, egyáltalán azonosulni a dilemmájával, ha történetesen nem egy mormon konferenciáról jövök. Északnyugat-Connecticutban nem sok mormon él, tízéves aktív gyakorlatom során ő volt az első mormon beteg, aki átlépte a küszöbömet. Eltöprengtem magamban: Istenem, csak nem azért küldtél el Salt Lake Citybe, hogy felkészíts ezzel az asszonnyal való foglalkozásra? Aztán eszembe jutott a többi jótékony hatás is, ami ezzel az úttal járt, s elképesztett Isten terveinek átgondoltsága. Semmi üresjárat! Lilyvel van egy gyönyörű virágoskertünk, melyben évek óta élvezettel szorgoskodunk. Egy virágoskert nem nő csak úgy ki a földből. Ahhoz, hogy valóban szép legyen, rengeteg idő, pénz, szeretet és gondozás kell. Elképzelhetetlen lenne, hogy egy buldózerrel vagy lángszóróval egyszerűen letaroljam azt a kertet, amibe oly sok energiát és gondoskodást fektettünk. így érzek a halál utáni élettel kapcsolatban is. Ismervén Isten tervezésének hatásfokát, értelmetlennek tűnik számomra, miért ölne annyi energiát a lelkek művelésébe, ha aztán eltörli, veszni hagyja őket. Többről lehet itt szó. 154 Mennyország A pokolról és a purgatóriumról már beszéltem. Hát a mennyország? Egyesek előszeretetteMíéveznek engem "laikus teológusnak", amin - gondolom - olyasvalakit értenek, aki Istenről beszél, bár komoly teológiai háttérrel nem rendelkezik. Egy dologban azonban ma már a teológusok jó része egyetért, nevezetesen hogy Isten szereti a sokféleséget. Kedvét leli benne. Üljünk le a réten egy csöndes nyári délután, és nézzünk körül. Anélkül, hogy távolabbra kellene mennünk, tucatnyi különböző növényfajt fedezhetünk fel. Több százféle rovar zsong körülöttünk a levegőben. S ha mikroszkopikus látással rendelkeznénk, a talajt megvizsgálva vírusok és baktériumok egymással keveredő tömegét láthatnánk. Minő pazar sokféleség! Vagy tekintsünk az emberi nemre. Az évek során egyre növekvő ámulattal töltött el az emberek elképesztő sokfélesége, ugyanakkor rájöttem, ez a természetes. Nők vagyunk és férfiak, hetero- vagy homoszexuálisak, fehér, sárga, vörös vagy fekete bőrűek, öregek és fiatalok, zsidók, keresztények, muzulmánok és hinduk. Milyen sivár is lenne a világ, ha csupa középkorú episzkopális élne benne! Minthogy Isten nagyon szereti a változatosságot, a mennyországgal kapcsolatban annyit biztosan megállapíthatok, hogy nem ragyogó aranyglóriás, kezükben hárfát tartó kerubok üldögélnek benne fodros szélű felhőkön. A temetéseken gyakran idézik e szentírási részt: "Atyám házában sok hely van." Gyermekkoromban mindig úgy képzeltem, hogy ez a kijelentés a határtalan nagyságra vonatkozik. Isten háza - vagy a mennyország - olyan elképesztően tágas, hogy megszámlálhatatlanul sok hely van benne. Ma már azonban az idézetet a sokféleségre tett utalásként is. értelmezem, és az a gyanúm, ha a mennyországba kerülünk, valóban rengetegféle szállást találunk majd ott: lesz köztük koloniál stílusú, ranch jellegű, stukkódíszes és faborítású. Lesznek fürdőmedencések, sziklacsúcson emelkedők és völgyben rejtőzők. Atyám házában valóban sokféle hely van! 101 Többet nem mondhatok. A mennyország, pokol és purgatórium egész témaköre nem több "spekulatív teológiánál". E téren mindössze találgatásokba bocsátkozhatunk. Biztosat nem tudhatunk, míg csak a halál ki nem szabadít minket a test börtönéből. A tudásról szólván elsődleges lényem - a vallásost megelőzve - a tudósé. Mi, tudósok empiristák vagyunk. Azt tartjuk, hogy a tudáshoz a legjobb - nem az egyetlen, de a legjobb - út a tapasztaláson át vezet. Nem teszünk mást, mint kísérleteket - más néven irányított tapasztalásokat - vezetünk le, melyekből tanulva végül tudáshoz juthatunk. Életem számtalan tapasztalatán át - a kegyelem megtapasztalásán át - jutottam el Istenre vonatkozó, jóllehet fogyatékos tudásomhoz. E tekintetben sok hasonlóságot érzek magam és Carl Jung között. Élete vége felé a világhírű pszichológus ráállt, hogy interjúfilmet készítsenek vele. Több, meglehetősen prózai kérdés után a riporter végül így szólt: - Dr. Jung, írásai többségén egyfajta vallásos jelleg üt át. Hisz ön Istenben? Az öreg Jung szívott egyet a pipájából. - Hiszek-e Istenben? - mélázott el fennhangon. - Nos, a "hinni" szót akkor használjuk, amikor úgy véljük valamiről, hogy igaz, bár ennek alátámasztásához még nem rendelkezünk kellő bizonyítékkal. Nem. Én nem hiszek Istenben. Én tudom, hogy van Isten.