DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
12. Szexualitás és lelkiség
Egyesek számára visszatetszőnek tűnhet a gondolat, hogy szexualitás és lelki magatartás kapcsolatban áll egymással - különösen azoknak, akik még soha nem olvasták a bibliai Salamon énekét, mely így kezdődik: "Csókoljon meg engemet az ő szájának csókjaival." Az Énekek éneke, ahogy közkeletűbb nevén ismerik, Istennek és választott népének páratlan szépségű, erotikától fűtött párbeszéde. Vannak bizonyos vallások, melyek a szexualitást a Sátán művének tekintik, aki állítólag kéjvággyal és a test bűnös gyönyöreivel kísért bennünket. Ebben a felfogásban szexualitás és lelki kultúra kapcsolatát állandó harc jellemzi, melyben az egyiknek diadalmaskodnia kell a másik fölött. Nézetem szerint, amennyiben e kettő valóban harcban áll egymással, e harc természete inkább a szerelmesek civakodására vagy a testvérek versengésére hasonlít, s mindkettő bizonyos mértékig kinőhető. Ha rákérdezünk arra, mi is a szexualitás, tudományos téren rögvest falba ütközünk. A 20. század végén nagyon is értünk hozzá, hogyan tüntessük el magunkat egyetlen gombnyomással a Föld színéről, de tudományos szempontból még csak sejtelmünk sincs arról - az anatómiaiakat leszámítva -, milyen azonosságok vagy különbségek vannak férfi és nő között. Attól tartok, a mitológiának jóval több mondanivalója van számunkra a nemiség mibenlétéről, mint a tudománynak. A mitológia egyik alaptémája az istenek félelme attól, hogy az emberek hozzájuk hasonlóvá válhatnak. A szexualitás témája voltaképpen e kérdés egyik variánsa. A mítoszból megtudjuk, hogy 195 az emberek kezdetben kétneműek, azaz nemileg teljesek voltak. De mint ilyenek, gyorsan növelték hatalmukat, és veszélyeztették az istenek kiváltságait. Ezért az istenek kettéhasították az emberi lényeket - nővé és férfivá. Félteremtmény mivoltunkban többé már nem kelhettünk versenyre az istenekkel. Ám tökéletlenségünket kínzónak éreztük, vágytunk az elvesztett teljesség visszaszerzésére, szüntelenül keresve másik részünket, és reménykedve, hogy a vele való szexuális egyesülésben újra átélhetjük Istenhez hasonló teljességtudatunk elveszett boldogságát. így, legalábbis a mítosz szerint, szexualitásunk tökéletlenségérzetünkből fakad, s a teljességre való sürgető vágyakozásban, az istenség iránti sóvárgásban nyilvánul meg. Nem ugyanez jellemzi- e vajon szellemiségünket is? Mi más szellemiségünk, mint a tökéletlenség érzetéből fakadó erő, mely a szüntelen teljességre törekvésben, az istenség utáni sóvárgásban nyilatkozik meg? Szexualitás és szellemiség természetesen nem egy és ugyanaz. Nem egypetéjű ikrek, inkább szerető unokatestvérek; alapvetően ugyanabból a tőből sarjadnak, és nem csupán a mítoszban. Tény, hogy az emberek többsége a szexuális élményben tapasztalja meg legmarkánsabban a szellemi-lelki élményt. S e szellemi- lelki élmény jellegével magyarázható, miért hajszolják oly sokan újra meg újra, valami kétségbeesett erőfeszítéssel. Sokszor, akár tudatában vannak ennek, akár nem, az istenit keresik benne. Az orgazmus mint misztikus tapasztalat A neves pszichológus, Abraham Maslow egyszer úgy döntött, betegek helyett kifejezetten egészséges embereket fog tanulmányozni - azt a minden ezrediket, aki láthatólag a legtöbbre vitte, képességeit leginkább kibontakoztatta, emberségét a legnagyobb tökélyre fejlesztette. Ezeket "önmegvalósító embereknek" hívta, s ahogy tanulmányozta őket, mintegy tizenhárom, mindannyiukban közös vonást fedezett fel. Ezek egyike, hogy az orgazmust szinte mindig lelki, már-már misztikus élményként élik át. 197 101 A "misztikus" kifejezés itt több puszta analógiánál. A misztikusok évszázadokon át hangoztatták, hogy az én halála a lelki, misztikus út szükségszerű velejárója, sőt egyesek szerint célja, értelme. Tán nem véletlen, hogy a franciák az orgazmust la petite mort-nak ("kis halál") nevezik. Az orgazmus élményének szubjektív töltete természetesen erősen függ az aktusban részt vevők kapcsolatának természetétől. Ha az ember a lehető legteljesebb orgazmusra vágyik, alighanem azzal az egyénnel együtt véli elérni, akit a legmélyebben szeret. De - noha a szeretett féllel juthatunk csak el az orgazmus élményének szédítően magas, misztikus csúcsaira - abban a pillanatban, ahogy a csúcsra érünk, a másik megszűnik létezni számunkra. A "kis halál" eme pillanatnyi csúcsélményében elfeledjük, kik és hol vagyunk, s ez valós értelemben véve szerintem azért van így, mert a földet elhagyva egy pillanatra beléptünk Isten országába. Ahogy Ananda Coomaraswami megfogalmazta: "A tetőpont kölcsönös elérésének pillanatában a partnerek mint egyének nem jelentenek többet egymás számára, mint az üdvözültnek a mennyek kapuja." Vagy Joseph Campbell értelmezésében: "Amikor az ember a szerelem mámorában egy percre megszűnik létezni, szemében partnere nem több a templom kapujánál, melyen át az oltárig juthatott." Vagyis a szexuális élmény potenciálisan vallásos jellegű. A vallásos élmény pedig szexuális természetű lenne? Nem tartom véletlennek, hogy az évszázadok során a leggyönyörűbb erotikus verseket szerzetesek és apácák írták. Bizonyára ismerik Keresztes Szent János híres költeményét, A Kármel hegyére vezető utat: Vaksötét éjszakában, szerelem vágyától lángokban égve, én, boldog, messze jártam! Nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe; biztosan a homályban, a titkos lépcsőn át utamra térve, én, boldog, messze jártam! Arcot, ruhát cserélve, csöndes volt házam, elpihent a népe; sötét és boldog éjjel, titokban jártam, senki meg se látott, nem láttam senkit én sem, más fény nem is világolt, egyetlen a szívemben égő láng volt. Mutatta fényesebben a délidőben csúcson járó napnál, utamat hol keressem, hol vár, kit ismerek már, hol rejtekünk, ahol most senki sem jár. Ó, éj, utamra vittél, ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel, ó, éj, egyesítettél, Vőlegényt kedvesével, lányt egyformává téve Vőlegénnyel! Neki őriztem eddig, virágzó keblem neki odaadtam, álomba szenderült itt, én egyre simogattam, cédruslomb hűsítette lankadatlan. Csipkés oromra surrant a szél, és sebzett gyönge kézzel engem, játszott hajával ujjam, csak őreá figyeltem, aléltan már a sebre nem ügyeltem. Feledtem azt, ki voltam, fejem Szerelmesem vállára csuklott, megszűnt, mi volt, mi voltam, liliomágyra hullott, elmúlt a gond, és minden vele múlott. (Takács Zsuzsa fordítása) 198 Úgy vélem, e költemény utolsó szakasza, mely ember és Isten misztikus egyesülését ábrázolja, egyben az orgazmusnak is minden más irodalmi példánál szebb leírása: "Feledtem azt, ki voltam... megszűnt, mi volt, mi voltam..." Szerzetesekkel és apácákkal való találkozásaim során megtudtam, az igazán jó szerzetes vagy apáca az, aki Istent a legszenvedélyesebben szereti. Márpedig erre csakis egy érzelmekben különösen gazdag ember képes. Hogyan lehetséges akkor, hogy pontosan ezek az emberek vállalnak szüzességet vagy cölibátust? Ennek két oka lehet. Egyrészt, bocsássák meg nekem e szójátékot, a szex elkúrhatja a kapcsolatokat. Amint a másik ember szexuális vágyunk tárgya lesz, erősen hajlunk arra, hogy kihasználjuk. Noha ezt egyénenként eltérő, férfi és női mivoltunknak megfelelő stílusban tesszük, mindannyiunkban megvan a hajlam, hogy nemi vágyunk tárgyát életünkben, nyíltan vagy burkoltan, manipulatív és szolgai módon kezeljük. Történtek kísérletek olyan kolostorok vagy zárdák felállítására, ahol nem lenne kötelező a nőtlenség vagy a szüzesség, de e próbálkozások eddig nem jártak sikerrel. Akik úgy döntenek, embertársaikkal felhőtlenül békés kapcsolatban kívánnak élni, rendszerint belátják, hogy az erősen korlátozott szexualitás (cölibátus vagy szüzesség) az az ár, amit ezért fizetniük kell. S a legtöbbször úgy érzik, bőven megérte. A romantikus szerelem illúziója A járatlan út című könyvemben éles különbséget tettem szeretet (amit úgy határoztam meg, mint a másik ember lelki fejlődése iránti elkötelezettséget) és romantikus szerelem között (ez utóbbi értelmezésemben a nárcizmus egyik formája). A romantikus szerelemről vallott amerikai ideál szerint Hamupipőkének előbbutóbb megadatik, hogy a királyfi karjában ellovagoljon a vég nélküli orgazmusokkal kecsegtető naplementébe. Ez illúzió. A romantikus szerelem mindenképpen kívánatosabb a régebbi korok 201 101 általános gyakorlatánál, az előre eldöntött házasságok szokásánál. Mégis, ha valaki abban a hitben él, hogy egy kapcsolat az idők végezetéig megőrizheti romantikáját, az csalódásra van ítélve. A romantikus párkapcsolatokban voltaképpen az istenkeresés mozzanata az, ami szerintem minden kultúrában a legnagyobb problémákat okozza. Házastársunkra vagy szerelmünkre valójában úgy tekintünk, mint Istenünkre. Elvárjuk tőle, hogy maradéktalanul kielégítse minden szükségletünket, betöltsön minket, az örök mennyországot hozza le nekünk a földre. De ez valahogy soha nem sikerül. A sikertelenség okai közt - akár tudatában vagyunk ennek, akár nem - ott van az is, hogy ilyenkor megsértjük az első parancsot, mely kimondja: "Én vagyok a te Urad, Istened, ... ne legyenek tenéked énelőttem idegen isteneid!" Van abban persze valami nagyon természetes dolog, amikor ezt tesszük. Természetes, hogy vágyunk egy kézzelfogható Istenre, akit nem csupán lelki szemeinkkel nézhetünk, de át is ölelhetjük, együtt alhatunk vele, s talán birtokolhatjuk is. Úgy tekintünk hát házastársunkra vagy szerelmünkre, mint Istenre, és közben teljesen elfeledkezünk az igazi Istenről. A másik ok tehát, amiért a mélyen vallásos ember oly gyakran a cölibátus mellett dönt, hogy senkit vagy semmit sem akar Isten iránti szeretete elé helyezni. Nem akar a romantikus szerelem bálványimádásának prédájául esni. Tudja azt, amit Szent Ágoston a következőképpen fejezett ki: "Magad számára teremtettél minket, Uram, és sehol nem lelhetünk igazi nyugalmat, csak Tenálad." így lehetséges, hogy ha legfőbb kapcsolata Istenhez fűzi, más után már nem is kutat. A lelki élet és a nemiség Nincs szándékomban úgy feltüntetni, mintha a nőtlenség alapfeltétele lenne a lelki fejlődésnek. Ellenkezőleg, dicsőítem nem csupán a nemiséget, a szexet is. Szeretem a szexet, és örülök, ha mások is szeretik. Jó pár évvel ezelőtt, miután hónapokig kezeltem egy harmincas évei közepén járó rideg, frigid asszonyt, tanúja lehettem, mint lesz szinte egyik napról a másikra mélyen hívő keresztény. A megtérésétől számított három héten belül életében először volt orgazmusa. Véletlenszerű lett volna ez az időbeli egybeesés? Nem hiszem. Ahogy egy barátom egyszer megjegyezte: "Személyiségünk szexuális és lelki rétegei oly közel esnek egymáshoz, hogy szinte lehetetlen az egyiket felizgatni anélkül, hogy a másikat is fel ne ingerelnénk." Szerintem nem véletlen, hogy amikor ez az asszony képessé vált arra, hogy teljes szívvel átadja magát Istennek, hamarosan arra is képessé lett, hogy maradéktalanul odaadja magát partnerének. Hasonló eset az, amikor lelkészek és női híveik viszonyt szőnek egymással. A lelkészek és a hasonló pozícióban levők általában könnyű célpontjai az effajta érzelmeknek. Be kell vallanom, hogy gyakorló pszichoterapeuta koromban valahányszor lelkileg egy hullámhosszra kerültem bármely, kilencven év alatti női páciensemmel, vigyáznom kellett minden lépésemre. Egyetemes probléma Mindenkinek problémát jelent a szex. Gyerekeknek, serdülőknek, fiataloknak és középkorúaknak, problémát az időseknek. A cölibátust vállalóknak, az egyedülállóknak és a házasságban élőknek, a hetero- és homoszexuálisoknak. A kőműveseknek, a vízvezeték-szerelőknek, a fogorvosoknak és a jogászoknak, a sebészeknek, a terapeutáknak és a pszichiátereknek. És problémát jelent Scott Pecknek is. Ha világunkat egyfajta újonckiképző tábornak fogom fel, az Isten tervezte, tanulásunkat-fejlődésünket szolgáló akadályok közül talán a szex az, mely a legkomiszabb nehézségeket állítja elénk. Isten belénk építette azt is, hogy meg tudjuk oldani e problémát, hogy szexuálisan maradéktalanul kielégülhetünk, hogy le tudjuk küzdeni ezt az akadályt. S valóban, néhány hétig 203 101 vagy néhány hónapig, sőt ha szerencsénk van, akár évekig úgy érezhetjük, megoldottuk. De aztán megváltozunk vagy a társunk változik meg, módosulnak a játékszabályok, s ismét ott tartunk, hogy nekirugaszkodunk az akadálynak a belénk oltott hittel, hogy igenis meg tudunk birkózni vele. Küszködéseink során azonban nagyon sokat tanulhatunk sebezhetőségünkről, az intimitásról, a szeretetről és arról, hogyan kell megnyirbálni narcizmusunkat. S ha e folyamatba Istent is bevonjuk - és ehhez nem szükséges szerzetesnek vagy apácának lennünk -, lényegesen megnő a siker esélye. Korábban elmondtam már a nőtlenségre és a szüzességre vonatkozó véleményemet. Ez akkor alakult ki bennem, amikor visszagondoltam azokra az időkre, amikor komolyan "hajtottam" valakire. Ez a helyes kifejezés, mert görcsösen törekedtem arra, hogy összejöjjön a dolog. Gondosan kiagyaltam mindent: Elviszem a lányt, sóvárgásom tárgyát, egy remek étterembe vacsorázni, aztán moziba, majd felmegyünk hozzám, ahol már elő vannak készítve a kiválogatott magnószalagok és hanglemezek, s végül ágyba bújunk. Legalábbis így terveztem el. De agyafúrt terveim sorra csődöt mondtak, rendszerint semmi se történt, s ha olykor mégis, nem volt eget verő élmény a számomra. Pszichoterápiás gyakorlatom során olyan házaspároknak, akiknek a szexuális élete gépiessé, lélektelenné vált, olykor felvetettem, nem kellene-e bizonyos időre tartózkodniuk egymástól. Az önmegtartóztatás és a cölibátus bizonyos embereknél hatékony eszköznek bizonyulhat. Úgy érzem, ha nem vagyok vallásos, akkor is ezt javasoltam volna, mert számos tapasztalatom ebbe az irányba mutatott. Évekkel ezelőtt volt egy idevágó esetem. Egy fiatalasszonyt kezeltem, aki a legjobb egyetemeken tanult és Ph. D. fokozatot szerzett. Számos kínzó tünetének egyike volt a kényszerítő erejű igény, hogy állandóan szexuális kapcsolatot létesítsen, melyben egyébként semmi örömét nem lelte. Végigmentünk a szokásos freudi pszichodinamikai állomásokon, megkísérelvén feltárni tünetének gyökerét, de nem jutottunk előbbre. Egy nap aztán megkérdeztem tőle: "Nem azt hiszi véletlenül, hogy a nagyon aktív szexuális élet szükségszerű előfeltétele a lelki egészségnek?" Mire ő így felelt: "Dehogynem. Talán nem így van?" Szegény asszony úgy érezte, minden kedve és vágya ellenére kötelessége szexuális életet élni, ha meg akarja őrizni az önmagáról mint egészséges lelkületű egyénről vallott képet. Mily hihetetlen megkönnyebbülés volt a számára, amikor - miután három hétig tartózkodott a nemi érintkezéstől - kijelentettem neki, hogy lelkileg teljesen egészséges. Hasonló jelenséggel találkoztam idős házaspárok között. Az elmúlt évtizedekben a pszichiátriai és pszichológiai szakfolyóiratokban cikkek özöne jelent meg arról, hogy voltaképpen teljesen természetes dolog, ha idős emberek aktív nemi életet élnek. Ilyenkor mindig félek attól, mint a hirtelen nézetváltásoknál általában, hogy az inga nyelve egyik irányba túllendül. Tartok tőle, hogy most, miután mi, szakmabéliek kegyesen engedélyeztük az időseknek a nemi életet, a továbbiakban győzködni fogjuk őket, hogy ha tetszik, ha nem, aktívan gyakorolják - mondjuk azért, hogy fiatalok maradjanak. Praxisom során két olyan idős házaspárral is akadt dolgom, akik mélyen szerették egymást, külön-külön mégis bevallották nekem, hogy szexuálisan már régóta nem érdeklődnek társuk - vagy bárki más - iránt. Ennek ellenére továbbra is éltek szexuális életet, mert mindegyikük úgy érezte, a másiknak igénye van rá. Mindkettőjükkel leültem, nyíltan elővezettem ezt a témát, és kertelés nélkül megkérdeztem: "Ha egyikőjük se vágyik a nemi érintkezésre, miért nem hagyják abba?" Javaslatom valóságos revelációként hatott. Meg se fordult a fejükben, hogy helyénvaló dolog lenne felhagyni vele. Eszembe jut a Prédikátor könyvének híres passzusa, mely így kezdődik: "Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt", majd alább így folytatja: "Ideje az ölelkezésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak." E kijelentésből mélységes világi és lélektani bölcsesség árad. A szex nagyszerű adomány, de nem kell mindenkinek mindenkor élnie vele. 204 Isten és nemiség Valahányszor a nemiségről beszélünk, óriási tiltakozást és megdöbbenést vált ki az emberi lények és Isten közötti szexuális kapcsolat feltételezése. A legtöbben igazat^ adnak nekem abban, hogy Istenhez fűződő szenvedélyes kapcsolatunk romantikus jellegű, ugyanakkor kétségbe vonják, hogy ennek bármi köze lenne a szexhez vagy a nemiséghez. Úgy vélik, a Biblia erotikus költői képei vagy a Keresztes Szent Jánoshoz hasonló misztikusok versei nem többek a szenvedély fűtötte lelkiség költői metaforáinál. Esetleg egyetértenek Alan Jonesszal abban, hogy a szexuális szerelem a határtalan szerelmi érzés erőteljes szimbóluma. Ez részben igaz, de nem a teljes igazság. Bármily megbotránkoztatónak is tűnik, meggyőződésem, hogy ember és Isten kapcsolatának vannak tényleges szexuális mozzanatai. Ez nem csupán azt jelenti, hogy mi, emberek szexuális lények vagyunk, de azt is, hogy Isten is nemiséggel bír. Nem mindig gondolkodtam így. Egyetemista koromban nagyon kedveltem Voltaire egyik mondását: "Ha Isten bennünket a maga képére teremtett, jól visszafizettük." Hihetetlenül abszurdnak tűnt a számomra, hogy Istent antropomorf módon képzeljem el, hosszú, fehér szakállas öregemberként vagy olyan lényként, akinek nemi szervei vannak. Úgy hittem, Istennek véghetetlenül másnak és elképzelhetetlenül többnek kell lennie annál, amit mi róla (női-férfi mivoltáról) feltételezni képesek vagyunk. Az egyetem óta eltelt években azonban rájöttem, hogy a legalapvetőbb módszer, mellyel legalábbis megsejthetünk valamit Isten természetéről az, ha kivetítjük rá emberi mivoltunk legpozitívabb vonásait. És hogy Isten - többek között és mindenekelőtt - nagyon is emberi. A legmagasabb szinten képviseli ezt az emberséget, s ennek köze van ahhoz, hogy ő a saját képmására teremtett minket. 205 Isten mint csábító Hiszem, hogy Isten nem csupán saját képmására teremtett meg, hanem továbbra is magához hasonlóvá tesz minket. Hálával tartozom Robert Capon episzkopális teológusnak és írónak azért a logikus megállapításért, hogy: mivel Isten a saját képmására teremtett minket, és mi nemiséggel bírunk, nyilvánvaló, hogy Isten is szexuális lény. Ez a szillogizmus számomra, puszta logikáján kívül, azért is elfogadható, mert magam is megtapasztaltam Isten csábító természetét. A "csábító" szó helyett tetszés szerint más szót - "szerető" vagy "udvarló" - is behelyettesíthetünk, a lényeg az, hogy Istennek sikerült elcsábítania engem, bár rémült, vonakodó szűzlány módjára nem is egyszer elfutottam előle. Capon kifejezésével élve, e szexis Isten irántunk táplált szerelme alapvetően csábító erejű - "Olyan Isten ő, aki szüntelenül hajt ránk." Mert alapvetően erről van szó. Nem arról, hogy Isten férfi vagy nő - mindkettő, sőt annál több -, de csábít, akar minket, elképesztően szeret bennünket, és eltökélt szándéka, hogy meg is szerez minket magának, bármily sebesen és messzire meneküljünk is előle. S egyéni küzdelmünk csupán addig tart, míg szemérmes vonakodásunkat és nárcisztikus távolságtartásunkat legyőzve végérvényesen és önként meg nem nyílunk előtte, hogy alávessük magunkat akaratának. Valami hasonlót fejez ki John Donne is tizennegyedik Szent Szonettjében: Döngesd szívem, Szentháromság, ne csak kopogtass; védj, sugallj, ne csak ragyogj; hogy állni tudjak, dönts le, haragod küldd rám, cibálj, égess, új létet adj. (Molnár Imre fordítása) Tartalom Köszönetnyilvánítás 5 Bevezetés 7 ELSŐ RÉSZ AZ ELSŐ LÉPÉS: FELNŐTTÉ VÁLÁS 9 1. A tudatosság és a fájdalom problémája 10 2. Hibáztatás és megbocsátás 22 3. A halál ténye és értelme 39 4. A misztérium iránti fogékonyság 62 MÁSODIK RÉSZ A MÁSODIK LÉPÉS: ÖNMAGUNK MEGISMERÉSE 77 5. Önszeretet és önbecsülés 78 6. Mitológia és emberi természet 92 7. Lelkiség és emberi természet 106 8. A függőség: szent betegség 126 HARMADIK RÉSZ A VÉGSŐ LÉPÉS: A SZEMÉLYES ISTEN KERESÉSE 135 9. A vallás szerepe a lelki fejlődésben 136 10. Anyag és szellem 157 11. A New Age-mozgalom: szimbolikus vagy diabolikus? 12. Szexualitás és lelkiség 195