DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
10. Anyag és szellem
Napjainkban kínzó hiányérzet, mardosó elégedetlenség érzékelhető a materializmus és a tudományos haladás kínálta válaszokkal szemben, őszinte sóvárgás egy mélyebb belső élet iránt ...Az amerikaiak fokozott mértékben keresik az olyan megoldásokat, melyek szellemhez és lélekhez egyaránt szólnak. E fennkölt szavak nem a legfrissebb léleknevelő bestsellerből valók. Az U. S. News & World Report 1992. december 7-i számában olvashatók. A magazin ötoldalas cikkben kísérelt meg magyarázatot lelni arra, miért lettek halála után több mint harminc évvel váratlanul olyan népszerűek Carl Jung írásai. Arra a következtetésre jutott, hogy Jung tökéletesen ötvözi egymással a pszichológiát és a lelkiséget, a vallást és a tudományt. A járatlan út című könyvemet valaki egyszer úgy jellemezte, hogy az "a tömegek nyelvére lefordított Jung". Népszerűségében nyilvánvalóan nagy szerepe van a ténynek, hogy a legjobb időben jelent meg, pontosan akkor, amikor a "mardosó elégedetlenség" első jelei mutatkozni kezdtek. Sikere engem is meglepett, hisz nem mondtam benne semmi újat. Olyan dolgokról írtam, melyeket Carl Jung és William James jóval előttem leírtak már. De az emberek korábban nem figyeltek oda, most váltak fogékonnyá ezekre a kérdésekre. Rájöttem, hogy az emberek megváltoztak. Könyvem viharos tetszést aratott a fundamentalisták körében, s az előadásokra való felkérések zöme eleinte tőlük érkezett. 157 E tény meghökkentett, hiszen nem vagyok fundamentalista. Aztán gyanítani kezdtem, hogy ezek az emberek a fundamentalistákhoz tartoznak ugyan, de lélekben képtelenek már azonosulni azzal a mentalitással. Szép számmal akadtak köztük olyanok, akik megőrizték Isten és a lelkiség iránti odaadásukat, de torkig voltak már azzal a leegyszerűsítő, fekete-fehér vallásos meggyőződéssel, mely azt állítja, mindenre megtalálta a választ, és teljesen figyelmen kívül hagyja a misztériumot. Friss levegőre vágytak. Keresték a módját, hogyan lehetne áthidalni a szakadékot a tisztán materialista tudomány és a merev, doktriner teológia között. íratlan szerződés A 17. század végén és a 18. század elején egy íratlan társadalmi szerződés hatásának körvonalai rajzolódtak ki, kijelölve politika, tudomány és vallás különálló és jogos területét. Nem tudatos tervezés eredménye volt ez. A kor kívánalmainak megfelelő ösztönös válaszként jelentkezett. Mégis minden másnál mélyebben hatott tudomány és vallás természetének alakulására, egészen napjainkig. Valójában az emberiség egyik legnagyobb horderejű intellektuális jelenségének tekinthető. Sokféle jó származott belőle: az inkvizíció intézménye fokozatosan elhalt, abbamaradtak a boszorkányégetések, az egyházi kincstár évszázadokig tömve volt, a rabszolgaságot eltörölték, létrejött a demokrácia intézménye, és talán éppen azért, mert a természeti jelenségekre összpontosított, viharos fejlődésnek indult a tudomány, a legmerészebb elképzeléseket is túlszárnyaló technológiai forradalom létrejöttét segítve elő, mi több, előkészítve az utat egy globális kultúra felé. A baj csak az, hogy ez az íratlan társadalmi szerződés elvesztette hatóerejét, sőt, napjainkban kimondottan diabolikus jelleget ölt. A diabolikus szó, mint talán tudják, a görög diaballeinból ered, melynek jelentése: "szétszórni, szétválasztani, részekre ta- 159 101 golni". A szimbolikus ellentéte, a görög szimballein származékáé, mely annyit tesz, mint "összegyűjteni, egységesíteni". Ez az íratlan társadalmi szerződés darabokra szaggatja létünket. A széttagoltság átka Amikor 1970-7l-ben a fegyveres erőknél dolgoztam, szabadon jártam-keltem a Pentagon épületében, és alkalmam nyílt elbeszélgetni az emberekkel a vietnami háborúról. Megtehettem, hiszen egyenruhát viseltem. "Nos igen, dr. Peck - mondták -, megértjük az aggodalmát, persze hogy megértjük. De, tudja, mi itt a hadműveleti részleg vagyunk, s felelősségünk odáig terjed, hogy gondoskodjunk arról, a napalmbombák rendben eljussanak Vietnamba. Voltaképpen semmi közünk a háborúhoz. A háborúért a politikusi körök viselik a felelősséget. Menjen tovább a folyosón, és beszéljen a politikai részleg vezetőivel." Továbbmentem hát a folyosón a politikai részleghez, ahol azt mondták: "Igen, dr. Peck, megértjük az aggodalmait. Tényleg megértjük. De itt, a politikai részlegnél mi csupán végrehajtjuk, nem csináljuk a politikát. A politikát a Fehér Házban csinálják." Végül kiderült, hogy az egész Pentagonnak semmi köze a vietnami háborúhoz. Ez a fajta széttagoltság bármely nagyobb intézményben előfordulhat. Az üzleti világban éppúgy, mint a kormányzat más területein, a kórházakban és egyetemeken, az egyházakban. Amikor egy intézmény naggyá duzzad és részekre tagolódik, osztályokkal és alosztályokkal, a lelkiismerete úgy elaprózódik és felolvad, hogy gyakorlatilag már nem is létezik, és a szervezet belsőleg gonosszá válik. Hasonló széttagolódás mehet végbe az egyénen belül is: hisz rendkívüli érzékünk van ahhoz, hogy egymással összefüggő dolgokat kiragadjunk és külön, légmentes rekeszekbe dugjuk őket, hogy ne súrlódhassanak egymással és ne okozhassanak fájdalmat. Mindnyáján ismerjük azt az embertípust, aki vasárnap reggelente templomba megy abban a hitben, hogy szereti Istent, a teremtett világot és embertársait, de hétfőn reggel minden lelkiismeret- furdalás nélkül beleengedi a helyi folyóba cége mérgező vegyi melléktermékeit. Megteheti, hiszen agya más rekeszében van vallásossága, s ismét másban az üzleti érdekei. Ő az, akit "vasárnapi keresztényként" ismerünk. Kényelmes módja ez a létezésnek, de az integritástól távol áll. Az integritás szó ugyanabból a tőből származik, mint az integrálni. Annyit jelent, mint teljessé tenni, egységesíteni, s ez épp ellentétes a széttagoltsággal. Részekre tagolni valamit könnyű. Az integritás megteremtése fájdalmas. Enélkül azonban nem lehetséges a teljesség. Az integritás megkívánja, hogy teljesen megnyíljunk az egymással ütköző erők és eszmék, az élet stresszhelyzetei előtt. Abortusz és integráció Ilyen konfliktus például az abortusz. Rengeteg fejtörést okozott nekem, hogyan egyeztessem össze az integráció igényével. Úgy érzem, ha az élet kezdetének önkényesen megjelölünk egy időpontot - az első harmadban vagy a második harmadban -, azzal megkerüljük a problémát. Az élet nyilvánvalóan a fogantatással kezdődik, s megszakítása egyértelműen egy emberi lény megölését jelenti. Meggyőződésem, hogy ha az abortuszt kérésre minden további nélkül végrehajtják, az megrendíti az emberben - Albert Schweitzer kifejezésével élve - "az élet tiszteletét". Másrészt viszont tekintettel kell lennünk az anya életére. Meg az apáéra. És a társadaloméra. Sok asszony életében súlyos törés következne be, ha gyermekét kihordaná, még ha azzal a szándékkal tenné is, hogy később örökbe adja - ráadásul nem minden gyerek fogadható örökbe. Életek sérülnének akkor is, ha az anya gyermekét kihordva megpróbálná őt felnevelni, miközben erre teljesen alkalmatlan. Nincs megoldásom az abortusz kérdésére, csupán annyit jegyezhetek meg, hogy az a leegyszerűsítő, 160 egydimenziós kijelentés, miszerint "Tilos abortuszt végezni", egyszerűen nem old meg semmit. Valahányszor egy társadalmi megoldástervezettel szembesülök, alapszabályom az, hogy felteszem magamban a kérdést: "Mi hiányzik?" S ha megkérdezzük, mi hiányzik abból a törvényből, hogy "Tilos abortuszt végezni", a válaszom az, hogy a felelősség. Hiányzik belőle a felelősség. A törvényhozók azáltal, hogy kijelentik, "A gyereket ki kell hordani", megfosztják felelősségétől a még meg sem született gyermek anyját vagy szüleit. De kire ruházzák a felelősséget? A válaszom: senkire. Ők nyilvánvalóan nem hajlandók születése pillanatától fogva vállalni a gyermekért a felelősséget. Következésképp a törvény, mely előírja, hogy "Tilos abortuszt végezni", nélkülöz bármiféle együttérzést és integrációs igényt. Nagyon várom a pillanatot, amikor majd ezt a törvényt együttérzéssel és integrációs szemlélettel mondhatjuk ki. Ezt kizárólag közösség keretén belül tehetjük meg, ahol a közösség dönt afelől, megengedje-e vagy sem az abortuszt. Amennyiben megengedi, magára vállalja a döntéssel járó bűntudat egy részét is. Ha úgy dönt, hogy megtiltja az abortuszt, bizonyos mértékű felelősséget vállal ezzel nem csupán a gyermek, de szülei anyagi és pszichológiai jóléte iránt is. Napjainkban korántsem beszélhetünk olyan közösségekről, melyek képesek lennének ilyen döntésre, vagy állhatnák ezek költségeit. De amíg nem lesznek, az abortusz kérdésének leegyszerűsítő kezelése sehova sem vezet, sőt visszavisz minket a negyven évvel korábbi állapotokhoz, amikor a szegények kötőtűt használtak, a gazdagok pedig Svédországba utazhattak "kaparásra". Ha gondolkodásunk egyik vezérelve az integráció - feltéve hogy hajlandók vagyunk elviselni a vele járó fájdalmat -, teendőnk mindössze annyi, hogy soha ne felejtsük el feltenni ezt az egyszerű kérdést: "Mi hiányzik?" Ez nem mindig kellemes, mert előbb-utóbb alighanem rá kell jönnünk, hogy egy bizonyos szinten mindenki mindenért felelős. 101 Mi hiányzik? Megkeresni, ami hiányzik - ezt én a koreai háború idején kezdtem el megtanulni. Tizennégy éves voltam, és minden reggel kíváncsian szaladtam az újságoshoz a The Neiv York Timesért. Egyik nap azt olvastam, hogy harminchét MiG-et lőttek le - óriási dicsőségére az amerikai légierőnek, mely semmi veszteséget nem szenvedett. Másnap boldogan olvashattam, hogy ezúttal negyvenegy MiG-et szedtek le, és az összes amerikai gép épségben visszatért az anyabázisra. A következő nap mérlege negyvenhárom MiG gép volt, szemben egyetlen lelőtt amerikai géppel. Aztán harminckilenc MiG veszett oda, és az amerikai gépek sértetlenek maradtak, majd negyvenhárom MiG-et lőttek le, miközben csak egyetlen amerikai gépet értek enyhe sérülések. S noha megsirattam az esetenként lelőtt amerikai gép vagy pilóta pusztulását, lelkendeztem a statisztika felett, mely - mint a Times cikkírói hangsúlyozták - az amerikai gépek technikai minőségének elsőrendűségét és az orosz repülőgépgyártók silány munkáját tükrözte. Megtudtam a Timesból azt is, hogy a mi pilótáink sokkal felkészültebbek, mint nyomorult, éhező kínai vagy észak-koreai társaik, akiknek gyatra reflexeik voltak. Ugyanez a New York Times Kínát és a Szovjetuniót hihetetlenül elmaradt országokként jellemezte. S e statisztikákat olvasva évről évre eltöprengtem azon, hogyan lehetséges iparilag ennyire fejletlen országoknak ennyi MiG-et építeniük, még ha oly silányak is, hogy rögvest lelövik őket. Egy idő után gyanítani kezdtem, hogy valami hiányzik. Ettől kezdve korántsem hittem el mindent, amit a The New York Timesbzn írtak. Hasonló tanulságra bukkantam orvosegyetemista koromban is, amikor Lilyvel együtt elolvastuk Ayn Rand Atlasz megvonta a vállát című könyvét, mely oly meggyőzően mutatja be a nyers individualizmus és a korlátlan önérdek filozófiáját, hogy komolyan fontolgattam, ne csatlakozzam-e a jobboldali republikánusokhoz. Valamit azonban öntudatlanul zavarónak éreztem benne, s jó tíz nappal azután, hogy elolvastam, hirtelen ráébredtem, hogy eb- 162 ben az ezerkétszáz oldalas, panorámaszerű regényben egyetlen gyerek se szerepel. Hiányoznak belőle a gyerekek. Ez az a pont, ahol Rand filozófiája csődöt mond - a gyerekeknél, a mások segítségére szoruló embereknél. Ezek a tanulságok hatványozottan jelentkeztek pszichiáteri képzésem során, amikor megtanultam, hogy annál, amit egy páciens elmond, jóval fontosabb az, amit elhallgat. Ha a beteg például szabadon beszél a jelenről és a jövőről, de a múltját soha nem érinti, fogadhatsz bármibe, hogy problémájának gyökere valahol feldolgozatlan múltjában keresendő. Vagy ha nyíltan beszél a múltról és a jövőről, de kerüli a jelent, alighanem a jelennel van baja - sebezhetőséggel, az "itt és most" problémájával. Ha azonban nem esik nehezére beszélni a múltról és a jelenről, de a jövőről egy szót sem ejt, a jövővel lehet baja - a hittel, a reménnyel. A pszichiátria széttagoltsága A pszichoterápia csődöt mond, ha integráció helyett széttagoltság jellemzi, vagy figyelmen kívül hagyja az értékek kérdését. Gyakornok koromban azt tanultam, hogy a pszichoterápiának, a tiszta tudomány ideálját követve, értékítélettől független kezelési módnak kell lennie. A terapeutának kerülnie ajánlatos minden olyan témát, mely az értékekkel kapcsolatos, és óvakodnia kell, nehogy értékítéletét rákényszerítse betegére. Ha így tenne, átlépne a viszontáttétel félelmetes birodalmába, a terápia beszennyeződne, elveszítené tisztaságát. Egyébként hallatlanul éles eszű pszichoterápia-professzorom lelkünkre kötötte, hogy a jó terapeutának kötelessége a beteggel való második vagy harmadik találkozáskor kijelenteni: "Nem azért vagyok itt, hogy ítéletet mondjak önről." Megfogadtam a tanácsát, s amikor elkezdtem ambuláns betegekkel foglalkozni, a hosszúnak ígérkező kezelés elején rögtön kijelentettem nekik, nem az a dolgom, hogy ítéletet mondjak róluk. Óriási ostobaság volt. A terápiára való vállalkozás éppen azért olyan bátor tett a 101 betegek részéről, mert belátják, egy tapodtat se jutnak előre, ha nem vetik alá magukat egyfajta ítéletnek. Az az igazság, hogy értékmentes pszichoterápia soha nem létezett. Inkább arról van szó, hogy a terapeuták nem voltak tudatában saját értékrendjüknek, márpedig az alapvető értékrend, melyet érvényesítenek, az ún. világi humanizmus. Ez a hangsúlyt a világi problémákra helyezi, a túlvilági vonatkozásokkal nem törődik. Sok szempontból nagyon jó, s akik támadják, bölcsen tennék, ha hasonlatosakká válnának azokhoz a világi humanistákhoz, akiket elítélnek. Hadd világítsam meg, melyek a világi humanizmus értékei. A magát ateistának valló Freud a lelki egészséget a lieben és arbeiten fogalompárral határozta meg, ami annyit jelent, mint "szeretni" és "dolgozni". Helyesen szeretni világi humanista érték, akárcsak hatékonyan dolgozni. Tizenöt évvel ezelőtt egy súlyosan depressziós asszonyt kezeltem; a vele való beszélgetés felért egy foghúzással. Az első évben szinte minden alkalommal ezzel kezdte: "Ezen a héten a depresszióm súlyosbodott." Mire én megkérdeztem: "Miből gondolja ezt?" S ő rögtön rávágta: "Nem tudom." Máskor meg így szólt: Javult a depresszióm." Én pedig megkérdeztem. "Miből gondolja ezt?" S ő nyomban válaszolt: "Nem tudom." Egy idő után így szóltam hozzá: "Nézze, én megkértem magát, hogy gondolkodjék el valamin, s maga a másodperc törtrésze alatt rávágta, hogy >Nem tudom<. Kizárt dolog, hogy megtette volna, amire kértem, hogy gondolkodott volna. Mielőtt egy lépést is tehetnénk, előbb meg kell tanulnia gondolkodni." A gondolkodás a világi humanizmus egyik értéke. A világi humanizmus értékrendszere a pszichiátriai betegek mintegy hatvan százalékánál alkalmazható. Körülbelül negyven százalékuknál azonban hatástalan. Itt rejlik az ok, amiért például a Névtelen Alkoholisták a pszichiátereknél sokkal hatékonyabban foglalkoznak az iszákosokkal, akik nagy általánosságban ebbe a negyven százalékba sorolhatók. A lelki/vallási képzetek és fogalmak nagyon sok ember - és nem csupán a szenvedélybetegek vagy az alkoholisták - kezelé- 164 sénél nélkülözhetetlenek. A fóbiákban szenvedőknél is szerepet játszanak. Terápiás gyakorlatom során bárkiről, aki egy speciális - egy adott utcával, macskákkal vagy repülőgépekkel kapcsolatos - fóbiával jelentkezett nálam, amint közelebbről megismertem, hamarosan kiderült, hogy nem túlságosan lelkesedik az államhatárok, a kutyák vagy a vonatok iránt sem. S rá kellett jönnöm, voltaképpen az élettől van fóbiája. Fóbiás személyiség, alkottam meg magamnak a fogalmat később. Az évek során, miközben velük foglalkoztam, felfigyeltem a tényre, hogy világszemléletük két fontos vonásban megegyezik. Egyrészt a világot nagyon veszélyes helynek tekintik, másrészt nagyon egyedül érzik magukat ebben a világban, ahol csakis rajtuk múlik, hogy fennmaradnak-e. Következésképp igyekeznek - fóbiájuk révén - leszűkíteni aktivitásuk terét, lehatárolni a világot egy akkora helyre, mely fölött uralmuk van, és ahol éppen ezért biztonságban érezhetik magukat. Tizenöt évvel ezelőtt kezeltem egy asszonyt, akinek számos fóbiája között szerepelt a víztől és az úszástól való rögeszmés félelem. Gyermekei öt- és hétévesek voltak - tipikusan úszáskorúak -, azért ez a fóbiája különösen zavarta. Félt attól, hogy úszni menjen velük. Egy éve dolgozhattunk már együtt, amikor egyik alkalommal elmondta, milyen nagyszerű hétvégéje volt, mert vasárnap elment egy úszómedencés partira, ahol nagyokat úszott a gyerekekkel a medencében. Amennyire meg tudtam állapítani, semmi olyasmi nem történt, ami erre késztette volna. Megvakartam a fejem, és így szóltam: "Azt hittem, magának fóbiája van az úszástól!" Mire ő: "Igen, de az úszómedencében nincs." Ez gondolkodóba ejtett. "Mitől más egy úszómedence?", kérdeztem. "Hát, az úszómedencék vize tiszta", felelte. Rájöttem, nem az úszástól van fóbiája, hanem a tavaktól, folyóktól és óceánoktól, ahova csak bokáig vagy térdig volt hajlandó begázolni. Mert ha tovább megy, nem látja a lábujjait. S ki tudja, mi történhet velük! Elveszítette uralmát a lábujjai felett. Egy idő után be kellett látnom, hogy ezeket a betegeket csak akkor tudom sikeresen kezelni, ha sikerül kialakítanom bennük 167 101 egy barátságosabb világ képét: olyan világét, mely kevésbé veszélyes, mint gondolják, ahol nincsenek teljesen egyedül, mert az isteni kegyelem gondot visel rájuk. Meggyőződésem, hogy a vallásos képzetek körültekintő használata számos, a hagyományos megközelítéssel kezelhető esetben elősegítheti vagy felgyorsíthatja a pszichoterápiát. Ezek a képzetek szembesítésre és vigasztalásra egyaránt használhatók. Amikor a betegnek például ajánlatos lenne felhagynia az önsajnálattal, emlékeztethetem, hogy Jézus arra tanított minket, hordozzuk derűsen keresztjeinket. Másoknak viszont, akik feltűnően lelkiismeretesek, meg kell engednünk, hogy időnként sajnálhassák magukat. Egy ilyen betegnek azt mondanám, hogy Jézus ugyan arra szólít, hordozzuk derűsen keresztünket, de korántsem várja el tőlünk, hogy a nap huszonnégy órájában így tegyünk. Aki erre képes, az alighanem meghibbant. "Mit érezhetett vajon Jézus, amikor százharminc kilóval a vállán a Golgotára tartott?", kérdem tőlük ilyenkor. Volt oka az önsajnálatra. Ezeknek a betegeknek megmagyarázom, hogy naponta kétszer öt percig igenis joguk van az önsajnálatra. Gyakran hozom fel példának Lisieux-i Szent Terézt is, aki ezt mondta: "Ha hajlandók vagyunk higgadt fővel odaállni önmagunk kíméletlen ítélőszéke elé, Jézus biztos menedékre lelhet szívünkben." Valahányszor olyasvalakit kezeltem, aki valóságos bűnöktől szenvedett - mondjuk egy vietnami veterán, akit rémálmok gyötörtek, mert ártatlan gyermekeket ölt meg a háború során ezt mondtam neki: "Örüljön, amiért kínlódik, amiért ennyire kíméletlen önmagához, hiszen Jézus biztos menedékre lelhet a szívében." És ezzel sikerül is megvigasztalnom. Másrészt, ha olyasvalakivel volt dolgom, aki kereszténynek vallotta magát, de soha nem tapasztalt meg egzisztenciális bűnt - vagyis kifejezetten önelégült és öntelt volt -, szívesen szembesítettem a következőkkel: "Mit gondol, mit értett Szent Teréz azon, hogy >odaállni önmagunk kíméletlen ítélőszéke elé