DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
3. A halál ténye és értelme
Van Carl Sandburgnek egy költeménye, melynek címe a Luxusvonat. Luxusvonaton utazom, a nemzet legkülönb vonatai egyikén. A prérin száguld kékfátyolos, sötét levegőn át tizenöt színacél vagonban ezer ember. (Minden kocsibői rozsdás roncs lesz, s valahány férfi, nő kacag étkező- s hálókocsiban, mindből hamu.) A dohányzóban úticéljáról kérdezek egy férfit, s azt válaszolja: " Omaha". (N. Kiss Zsuzsa fordítása) Ez a vers - mint bizonyára sejtik - a halálról szól, tömören és metsző élességgel összegzi viszonyulásunkat e meglehetősen elhanyagolt témához, ami azonban engem - mióta csak az eszemet tudom - mélyen foglalkoztat. Úgy is mondhatnám, tinédzserkorom óta vonzódom a halál témájához, ami korántsem jelenti, hogy öngyilkosságra volna hajlamom. Egyfajta ösztönös ellenhatás volt ez bennem a környezet iránt, melyben nevelkedtem. Ifjúkorom otthona olyan hely volt, ahol a jelentéktelen dolgoknak rendkívüli fontosságot tulajdonítottak. Az ember életét alapvetően meghatározta, hogy tudja, mikor melyik villát kell használnia. 39 Néhány évvel ezelőtt divat volt karácsony ünnepén szeszélyes apróságokkal lepni meg szeretteinket. Én is vettem a feleségemnek egy kötényt, rajta vadkacsával s felette a nagybetűs felirattal: A HELYES VILLAHASZNÁLAT ELŐBBRE VALÓ AZ IGAZSÁGNÁL. Ilyen volt az én gyerekkorom. "Ruha teszi az embert", hajtogatták folyvást a szüleim. Szinte törvényszerűen következett be kiábrándulásom, hiszen nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb belebotlok egy jól öltözött idiótába. így hát már viszonylag fiatalon, talán épp a lázadás szellemétől vezérelve, így szóltam magamhoz: "Hagyd a felszínes dolgokat. Mi az, ami valóban fontos?" Szokásommá vált, hogy a felszín alá nézzek, s ebből azóta is rengeteg hasznom származik. És amikor feltettem magamnak a kérdést, mi emberi létünk legfontosabb vonása, kézenfekvő volt a válasz: az, hogy véges. Mindnyájan meg fogunk halni. Ekkortól számítható érdeklődésem a halál iránt. Felnőttként lassan rájöttem, talán mégse a halál emberi létünk legfontosabb tényezője, noha sorrendben bizonyára a második. Növekedésünkhöz hozzátartozik a felismerés, hogy előbb-utóbb mindegyikünknek meg kell halnia. Mindnyájunkból limlom, rozsdás roncs és hamu lesz. Az élet végességének tudata sokunkat a hiábavalóság érzésével tölt el. Minthogy mindannyiunkat learat majd a Zord Kaszás, akár a szénánakvalót, miféle értelme lehetne hitvány emberi létünknek? Na persze, gyermekeinkben egy ideig tovább élünk, de amint a nemzedékek viharos gyorsasággal követik egymást, nevünk emléke is semmivé foszlik. Emlékezzünk csak Shelley híres versére, az Ozymandiásm, melyben egy sivatagban álló hatalmas szobor maradványairól ír. Talapzatára a következő van vésve: "Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: nevem Ozymandiás, urak ura." (Tóth Árpád fordítása) 40 A szoborból mindössze két hatalmas, csonka láb maradt, meg egy töredezett kőarc, melyet félig belepett a homok - hogy kinek állították, arra senki sem emlékszik. Tartozzunk bár azon kevesek közé, akik otthagyják nyomukat az emberi történelem szövetén, az évszázadok múlásával az is a semmibe vész. "Az élet csak egy tűnő árny" - kesereg Shakespeare Macbethje. - "Egy félkegyelmű / Meséje, zengő tombolás, de semmi / Értelme nincs." (Szabó Lőrinc fordítása) Halálfélelem Hát valóban igaz? Hogy az életnek nincs értelme, s ha mégis, a halállal az is megsemmisül? Hát minden hiábavaló? Nem hiszem. A halál az ellenkezője annak, amit hiszünk róla. Éppen általa nyer értelmet az életünk. A halál kérdésével való foglalatosságom ébresztett rá az élet értelmére. A halál csodálatos szerető. Ha a hiábavalóság érzésétől vagy közönytől szenvednek, nem tudok jobbat ajánlani, mint hogy kezdjenek el komolyan foglalkozni létük végességével. A nagy szerelmekhez hasonlóan a halál is csupa titokzatosság, érdekessége nagyrészt ebben rejlik. Miközben a halál rejtélyével küszködünk, felfedezzük az élet értelmét. Sokaknak persze semmi kedve sincs a halál gondolatával foglalkozni. Még gondolni sem akarnak rá. Száműzni szeretnék agyukból, ily módon korlátozva öntudatukat. A Sandburg-vers címe (angolul Limited, azaz korlátozott) nem csupán a vonatra utal, sokkal tágabb értelme van. Az élet korlátozott (véges), a férfi pedig, aki azt állítja, Omahába utazik, korlátolt tudatú, nem vesz tudomást valódi céljáról, a halálról. De a szélesebb látókörnek - így a nagy írók és gondolkodók többsége - előbb-utóbb a halál kérdésének vonzáskörébe kerülnek. Albert Schweitzer így ír erről: "Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, 43 ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk levő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, megtanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk - lépésről lépésre - ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé." Többségünk nem így viszonyul a halálhoz. Pszichoterápiás gyakorlatom során pácienseimnek legalább a felét rá kellett vennem arra, nézzen szembe tulajdon halálának realitásával. Betegségük részben ebbéli vonakodásukból fakadt. Életüket egyszerre találták unalmasnak és rémisztőnek. Nem látogatták meg kórházban fekvő barátaikat, az újságban átugrották a gyászjelentéseket tartalmazó oldalakat, elfelejtettek kondoleáló leveleket írni. Éjjelente verítékben úszva riadtak fel; arról álmodtak, hogy vízbe fúltak. Ha nem tudtam rávenni őket, hogy e téren áttörjék a tudatuk szabta korlátokat, nem volt lehetséges a teljes gyógyulás. Nem érezhetjük magunkat bátornak és magabiztosnak az életben, míg ki nem alakítottuk viszonyunkat önnön halálunkhoz. Mi több nem élhetünk teljes életet, ha nincs olyasmi, amiért vállalnánk a halált is. Az emberi tudat efféle korlátai olykor cselekvésképtelenséghez vezetnek. Praxisom kezdetén egyszer felkeresett egy férfi. Pánikban volt, mert három nappal korábban a sógora öngyilkosságot követett el, pisztollyal fejbe lőtte magát. Ez a férfi annyira megrémült, hogy képtelen volt egyedül eljönni a rendelőmbe. A feleségével érkezett, görcsösen szorongatva a kezét. Leült és zavarosan beszélni kezdett. - Tudja, a sógorom fejbe lőtte magát. Szóval, volt egy pisztolya, és mindössze ennyi volt az egész, szóval, csak megnyomta a ravaszt és most halott. Szóval ilyen egyszerű. És ha nekem lenne pisztolyom... nem mintha lenne... de ha mégis lenne, és meg akarnám ölni magam, mindössze annyit kellene, szó- 101 val az egész csupán... nem mintha meg akarnám ölni magam... de, szóval... ennyi az egész. Miközben hallgattam, világossá vált számomra, hogy nem a sógora halála miatti fájdalom keltett benne egyre növekvő rémületet, hanem az, hogy ez a tragédia ráébresztette őt saját halandóságára. És ezt meg is mondtam neki. Rögtön tiltakozni kezdett: - Ugyan, én nem félek a haláltól! De ekkor közbeszólt a felesége: - Drágám, talán beszélned kellene a doktor úrnak a halottaskocsikról és a temetkezési irodákról. A férfi erre elmesélte, hogy fóbiája van a halottaskocsiktól és a temetkezési irodáktól, méghozzá oly mértékű, hogy naponta - munkába menet és onnan jövet - három háztömbnyi kitérőt tesz - naponta összesen hattömbnyit -, csak hogy ne kelljen egy temetkezési iroda előtt elhaladnia. Valahányszor halottszállító kocsi megy el az utcán, mindig félre kell fordulnia, behúzódik egy kapualjba, vagy ami még jobb, betér egy üzletbe. - Maga valóban szörnyen fél a haláltól - jegyeztem meg erre. De ő újfent tiltakozott: - Nem, nem. Dehogy! Csak azok az átkozott halottaskocsik és temetkezési irodák, azok idegesítenek! A lélek dinamikáját tekintve a fóbia az áthelyezésnek nevezett mechanizmus eredménye. Ez a férfi annyira félt a haláltól, hogy képtelen volt szembenézni halálfélelmével, inkább kivetítette azt a temetkezési irodákra és a halottszállító kocsikra. Minthogy gyakran példálódzóm pszichiátriai betegeimmel, az olvasónak az az érzése támadhat, hogy ők gyávábbak és gyengébbek másoknál. Ez távolról sem igaz. A pszichoterápiára jelentkezők mindannyiunk közül a legbölcsebb és legbátrabb emberek. Legtöbbünk ugyanis igyekszik úgy tenni, mintha problémák egyáltalán nem is léteznének, elfutunk előlük, italba fojtjuk, vagy valami más módon szőnyeg alá söpörjük őket. Csak a bölcsebbek és bátrabbak hajlandók alávetni magukat az önvizsgálat keserves folyamatának, amely a pszichoterapeuta rendelőjében zajlik. Az az igazság, hogy gyáva, halált tagadó kultúrában élünk. Egy 44 pszichiáterkollégám elmesélte, hogy szülővárosának egyik középiskolájában, miután az egyik diák fehérvérűségben meghalt, egy másik pedig autóbalesetben életét vesztette, az alsóbb és felsőbb évfolyamosok kérvényt nyújtottak be az igazgatónak, engedélyezze egy fakultatív, nem osztályozandó tantárgy bevezetését, mely a halállal, az elmúlással foglalkozna. Egy lelkész is jelentkezett, felajánlotta, hogy megszervezi a tanfolyamot és tanárokat szerez hozzá, akik ingyen hajlandók tanítani, így az egész senkinek egy fillérjébe se kerül. Csakhogy abban az iskolarendszerben bármely új tantárgy vagy tanfolyam bevezetését jóvá kellett hagynia az iskolaszéknek, mely kilenc-egy arányban elutasította a javaslatot, mondván, hogy morbid. Mintegy harminc-negyven ember levelet írt a helyi újságnak a döntés ellen tiltakozva, az újság egyik szerkesztője pedig terjedelmes cikket szentelt a témának. Az általános felháborodás rákényszerítette az iskolaszéket, hogy még egyszer átgondolja álláspontját. Ez meg is történt, és a testület újfent kilenc az egyhez arányban elutasította a javaslatot. Nézetem szerint korántsem véletlen, hogy - mint arról kollégám beszámolt - azok, akik levelet írtak az újságnak, a cikket író szerkesztő és az iskolaszék ama tagja, aki a tantárgy bevezetése mellett szavazott, a közelmúltban mind pszichoterápián vettek részt. Mint mondtam, tehát nem gyávábbak a többi embernél. Sokkal bátrabbak. A halál idejének megválasztása Halált tagadó kultúránkban a halált egyfajta balesetnek tekintjük, mely minden ok és értelem nélkül lesújt ránk anélkül, hogy bármilyen módon befolyásolhatnánk. Keserves helyzet ez, mert így egy ördögi kör foglyai vagyunk. Minthogy félünk a haláltól, nem merészkedünk közel hozzá annyira, hogy lássuk, koránt sincs annyi félnivalónk, mint gondoljuk. Szemléletünk, mely a halált oktalanul és értelmetlenül bekövetkező balesetként tünteti fel, kultúránkban gyökerezik és alapjai- 101 ban téves. Legtöbbünk valójában éppenhogy megválasztja, mikor, hol és hogyan haljon meg. Ez hihetetlenül hangzik, de igaz. Többségünk - bizonyos szinten, bizonyos módon - maga hozza meg e döntést. És itt nem az öngyilkosságra, az autószerencsétlenségre vagy más tragédiákra gondolok, melyekben ott rejlik az önpusztító mozzanat. Nem az alkoholistákról beszélek, akik halálra isszák magukat, vagy a tüdőtágulásos betegekre, akik továbbra is dohányoznak. Nem is a közismert pszichoszomatikus zavarokról. Szervi betegségekre célzok, például szívbetegségekre és rákra, és állításomat tudományos adatok támasztják alá. Úgy harminc évvel ezelőtt, amikor először végeztek nyitott szívműtéteket - és akkor ez még jóval veszélyesebb volt, mint ma számtalan szakember vizsgálta a kockázati tényezőket. Kiderült, hogy nem a szívsebészek vagy a kardiológusok, hanem a pszichiáterek tudták legnagyobb valószínűséggel megjósolni a megműtendő beteg esélyeit. A vizsgálat során a pszichiáterek műtét előtt álló betegeket kérdeztek ki, és válaszaik alapján magas, közepes és alacsony rizikójú csoportokba sorolták őket. Az alacsony rizikójú csoportba kerülő egyén, ha megkérték, beszéljen a szívműtétjéről, rendszerint ilyesmit mondott: - Hát tudja, péntekre tűzték ki, és igazából borzasztóan félek tőle. De az elmúlt nyolc évben szinte képtelen voltam bármire. Nem golfozhattam például, annyira kínzott a légszomj, és az orvosom azt mondja, ha a műtétem sikerül, és túljutok a kritikus posztoperatív szakaszon, hat hét múlva olyan leszek, mint aki újjászületett. Péntekhez hat hétre akár golfozhatok is. Akkor pontosan szeptember elseje lesz, tudja? Mindent elrendeztem, reggel nyolckor már kint leszek a pályán, és a fű még harmatos lesz. Gondolatban magam előtt látok minden egyes akadályt és lyukat. A magas rizikójú csoportban pedig ott van egy asszony, aki így beszél a műtétjéről: - Mit mondjak róla? - Mire a pszichiáter segíteni próbál. - Miért van rá szükség, miért vállalkozott rá? - Az orvosom javasolta - hangzik a szűkszavú felelet. - Kíváncsi már arra, mi mindenre lesz képes a műtétje után? - Ezen még nem gondolkoztam. 47 - Olyan légzési problémái voltak, hogy az elmúlt nyolc évben nem tudott önállóan vásárolni. Nem várja már, hogy végre megint elmehessen bevásárolni? - Egek, dehogy! Ilyen szörnyűségek után eszem ágában sincs vezetni. Az említett példák a két szélsőséget képviselik. A vizsgálat megállapította, hogy a magas rizikójú csoport betegeinek negyven, az alacsony rizikójúaknak két százaléka halt meg. Ugyanaz a szívbetegség, ugyanazok a szívsebészek, hasonló műtétek, és mégis - a halálozási arányokat tekinve -, hússzoros az a különbség amit már a műtét előtt meg lehetett jósolni. Meghökkentő eredményekkel járt egy másik felmérés is, amelyet a Stanford Egyetem pszichiátere, David Siegel végzett. Áttételes rákban szenvedő nőbetegek két csoportját vizsgálta. Az egyik csoport csak általános orvosi kezelésben részesült, a másik az orvosi kezelésen kívül pszichoterápiában is részt vett. Nem meglepő, hogy az utóbbiak kevesebb nyugtalanságról, fájdalomról és kisebb fokú depresszióról számoltak be. Az viszont meglepő, hogy Siegel vizsgálata szerint a pszichoterápián részt vevők azután kétszer olyan hosszú ideig éltek, mint a másik csoport tagjai. "Csodás" gyógyulások Az orvosok évszázadok óta tudják, hogy vannak véletlenszerű, igen ritka esetek, amikor a rák spontán módon visszafejlődik. Mindenki hallott olyan esetekről, amikor az orvosok megoperáltak valakit, aztán kijelentették: "Felnyitottuk a beteget, és láttuk, hogy mindene elrákosodott, nem lehetett megoperálni. Mindössze annyit tehettünk, hogy visszazártuk. Legföljebb hat hónapja van még hátra." Aztán eltelik öt-tíz év, és az illető békésen él, a rák legcsekélyebb nyoma nélkül. Az ember azt gondolná, hogy az orvosokat bámulatba ejtik ezek a rejtélyes esetek, és bizonyára alaposan megvizsgálják és tanulmányozzák őket. Szó sincs ilyesmiről. Az orvosok éveken át 101 hangoztatták, hogy ilyesmi teljes képtelenség, és csupán az elmúlt tizenöt év során kezdtek ilyen jellegű vizsgálatokat végezni. Túl korai lenne még statisztikai szempontból értékelhető - azaz a tudományos ismérveket teljesen kielégítő - eredményekről beszélni, bizonyos jelekből mégis következtetni lehet e ritka esetek egyik közös vonására: a betegek hajlandók életvitelüket gyökeresen megváltoztatni. Amint megtudják, hogy jó esetben egy évük van hátra, mintha így szólnának magukban: "Nem őrültem meg, hogy hátralevő napjaimat az IBM-nél gürcölve töltsem el. Mindig is bútorokat szerettem volna javítani. Most végre megtehetem." Vagy: "Ha már csak egyetlen évem van hátra, nem vagyok őrült, hogy azt a tutyimutyi férjemmel éljem le." Gyökeresen megváltoztatják az életüket, és a rákjuk is elmúlik. E jelenség felkeltette néhány kutató figyelmét, akik elhatározták, hogy kiderítik, vajon terápiás úton előidézhető-e ilyen életvitelváltás. Csak az volt a probléma, találnak-e olyan pácienst, aki hajlandó ilyesmire vállalkozni. A pszichiáter tehát felkeresett egy gyógyíthatatlannak ítélt rákbeteget, akinél operáihatatlan rákot állapítottak meg, és így szólt hozzá: - Valószínű, hogy ha részt vesz a pszichoterápián, vagyis számvetést végez és alapvető változtatásokra szánja el magát, meghosszabbíthatja az életét. A páciens eleinte lelkesedett: - Ó, doktor úr! Maga az első, aki egy kis reményt ad nekem! A pszichiáter tehát így folytatta: - Egy csoport önhöz hasonló beteg foglalkozásra jön hozzám a négyes terembe holnap délelőtt tíz órára. Szeretne eljönni, és beszélni a problémájáról? - Persze, doktor úr! Ott leszek! De eljön a délelőtt tíz óra, és a beteg nincs sehol. A pszichiáter érdeklődésére a páciens szabadkozni kezd: - Nagyon sajnálom, egyszerűen kiment a fejemből. - Érdekli még a dolog? - De mennyire, doktor úr! - A következő foglalkozásunk holnap délután háromkor lesz, szintén a négyesben. Ráérne? - Igen. Feltétlenül ott leszek. 48 De ezúttal is hiába várják. A pszichoterapeuta még egy utolsó kísérletet tesz: - Azt hiszem, valójában nem lelkesedik-a pszichoterápiáért. A páciens végül kénytelen-kelletlen beismeri: - Tudja, doktor úr, sokat gondolkoztam rajta, és azt hiszem, öreg jószág vagyok én már ahhoz, hogy új trükköket tanuljak. Nem kell elítélnünk ezt a meghátrálást. Előbb-utóbb mindannyian megöregszünk, és olykor túl fáradtak vagyunk az "új trükkökhöz". De az orvosok is hibásak. Úton-útfélen találkozom olyan remekül képzett orvosokkal, akik meg vannak győződve róla, hogy egy betegségnek csak egyféle oka lehet - pszichológiai vagy testi. Egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy a betegségnek, akár egy fának, egyszerre két vagy akár több gyökere is lehet. Az igazság pedig az, hogy gyakorlatilag minden betegség lelkiszellemi- testi-társadalmi természetű. Léteznek persze kivételek, mint például a genetikai rendellenességek vagy az agyvérzés. De még ezekre is érvényes, hogy az élni akarás jelentősen meghosszabbíthatja az életet és javíthatja minőségét. Mindennek - sajnos - az ellenkezője is igaz. Amikor az amerikai fegyveres erőkkel Okinaván állomásoztam, megkértek, kezeljek egy tizenkilenc éves asszonyt, aki hyperemesis gravidarumban, terhesség alatti vészes hányásban szenvedett. Megtudtam tőle, hogy a keleti parton nőtt fel, és szinte patologikusán ragaszkodott az anyjához. Tizenhét éves korában a nyugati partra küldték az egyik nagybátyjához, ekkor kezdett el rendszeresen hányni. Akkoriban még nem volt terhes. Olyan erősen kínozta a hányás, hogy kénytelenek voltak visszaküldeni őt keletre, ahol teljes boldogságban és egészségben élt, mígnem teherbe esett egy katonától, aki feleségül vette és magával hozta Okinavára. Alig szállt le a repülőgépről, máris rátört a hányás, és pár nap múlva már a kórházban találta magát. Tudtam, ha az asszonyt hazaküldeném, a hányása azon nyomban elmúlna. Tisztában voltam azzal is, hogy ez a döntésem reménytelenül rögzítené a hányás patologikus voltát, s az mindig 101 újra jelentkezne, valahányszor páciensem elszakadna az anyjától. Mindenható voltom akkori tudatában úgy döntöttem, nem küldöm haza. A következőt mondtam neki: "Magának fel kell nőnie, meg kell tanulnia édesanyjától különváltan élni." Ettől kezdve az állapota javult, s hamarosan elhagyhatta a kórházat. De aztán ismét rosszabbul lett, vissza kellett jönnie. Ismét hányt, és én megint közöltem vele, hogy nem fogom hazaküldeni. Hamarosan jobban lett, és elhagyta a kórházat. Két nappal később a lakásában holtan esett össze. Tizenkilenc éves volt, négy hónapos terhes. A boncolás sem tudta megállapítani, mitől halt meg. Én persze mélységesen megbántam a döntésemet. Meggyőződésem, hogy valamilyen oknál fogva élete egy pontján úgy döntött, gyermek marad. Nem hagytam, hogy gyermek maradjon, ezért a felelősségvállalás elől a halálba menekült. Szomatikus és pszichoszomatikus zavarok Orvosegyetemista koromban a skizofrénia, a mániákus depresszió és az alkoholizmus állapotait "funkcionális" zavaroknak tekintettük. A "funkcionális" kifejezéssel lepleztük tudatlanságunkat, titkon remélve, hogy a kutatók egy napon majd rábukkannak valami nagyon finom anatómiai elváltozásra vagy biokémiai rendellenességre. Valójában meg voltunk győződve arról, hogy e zavarok merőben pszichológiai jellegűek. És pszichiáterként mindnek részletesen kidolgoztuk a pszichológiáját. Az elmúlt harminc év alatt be kellett látnunk, hogy e pszichiátriai zavaroknak mélyre nyúló biológiai gyökereik vannak. Az egyik legnagyobb probléma, amivel manapság szembe kell néznünk az, hogy mi, pszichiáterek a biokémia iránti rajongásunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni az ősi pszichológiai igazságokról, melyeknek egy része ma is helytálló. Az olyan állapotok, mint például a skizofrénia nem pusztán szomatikus zavarok. Összetett, lelki-szellemi-testi-társadalmi rendellenességek. Ugyanez vonatkozik az olyan betegségekre is, mint a rák. Mind- 50 egyik sokféle okra vezethető vissza - szomatikus és pszichoszomatikus természetitekre. c A szenvedés pszichoszomatikus tényezőjét évszázadok óta kifejezésre juttatja a nyelv. A pszichiáterek által "szervi nyelvhasználatnak" nevezett fordulatokban egyfajta pszichoszomatikus bölcsesség tükröződik. Például: "képtelen vagyok megemészteni a kudarcot", "torkig vagyok az egésszel" vagy "majd megszakad a szívem". Számtalan ember jelentkezik az éjjeli ügyeleten mellkasfájdalmakkal - szívrohammal vagy anélkül -, nem sokkal azután, hogy valami érzelmi megrázkódtatás érte. A gerincbántalmak az egyenességgel, bátorsággal kapcsolatos problémákra utalnak. Nyelvünk ezt is híven kifejezi. Ilyeneket mondunk: "gerinctelen", "gyenge a gerince" vagy "gerinces ember". Életem jelentős részében hátproblémákkal küszködtem, úgynevezett spondylosisszal, mely különö'sen nyaktájékon volt súlyos. A nyakamról készült röntgenfelvétel alapján akár kétszáz éves is lehettem volna. Amikor először diagnosztizálták nálam ezt az állapotot, feltettem a kérdést az ortopéd- és idegsebészeknek: "Mitől ilyen öreg a nyakam?" Mire ők így válaszoltak: "Talán gyerekkorában egyszer a fejére esett." Semmi se történt a nyakammal gyerekkoromban. De amikor ezt közöltem velük, már csak ennyit tudtak mondani: "Ebben az esetben fogalmunk sincs, mi okozhatta a spondylosist." Nagyon örültem ennek a válasznak, mert kevés orvos merészkedik odáig, hogy kijelentse: "Nem tudom." Igazából sejtem, mi okozhatta spondylosisomat. Erre úgy tizenhárom évvel ezelőtt jöttem rá, amikor - minthogy majd megőrültem a fájdalomtól, és az egyik karom megbénult - hosszadalmas és súlyos idegsebészeti műtéten estem át. Akkoriban ezt mondtam magamnak: "Tudod, Scotty, ha nem akarsz néhány évente újra meg újra átesni ezen a költséges és életveszélyes műtéten, tán nem ártana elgondolkodnod, van-e valami szereped ebben a rendellenességben." Amint feltettem magamnak e kérdést, máris rájöttem, hogy igen, van benne szerepem. Életem nagy részében hivatásom te- 101 rén nézeteimmel borotvaélen táncoltam, és mindig tartottam attól, hogy ellenségeskedést szítok. Volt is részem ellenségeskedésben, félelmem nem volt alaptalan, noha korántsem oly mértékben, mint vártam volna. Behúzott nyakkal jártam-keltem, mint egy futballjátékos, aki éppen áttörni készül a Pittsburgh Steelers védővonalát. Próbálja csak valaki harminc évig így tartani a fejét és a nyakát, majd megtudja, mi okozza a spondylosist. A dolog persze nem ilyen egyszerű. A betegségeknek általában több oka van. Noha nem olyan mértékben, mint én, édesapám, édesanyám és a bátyám szintén sokat kínlódtak spondylosisszal, bár korántsem voltak híresek "nyakasságukról". Betegségemnek nyilvánvalóan van valami biológiai - genetikus, öröklődő - összetevője is. Emlékezzenek csak állításomra: minden rendellenességre jellemző, hogy nem pusztán pszichoszomatikus, hanem lelki-szellemi-testi-társadalmi jellegű. És ezzel nem mondok újat. Sokan és sokfélét írtak már lélek és test kölcsönhatásáról. Egyre több ember van tudatában a betegségek pszichoszomatikus összetevőjének, olyannyira, hogy manapság van, aki szinte bűntudatot érez, ha megbetegszik. Semmi szükség persze lelkiismeret-furdalást éreznünk, valahányszor ledönt bennünket az influenza vagy megfázunk. Ha azonban súlyos vagy krónikus betegségben szenvedünk, kötelességünk magunkba nézni és megkérdezni, milyen szerepet játszunk tulajdon betegségünkben. Mindazonáltal ha így teszünk, legyünk kíméletesek önmagunkhoz. Az élet bizonyos vonatkozásaiban szükségképpen feszültségteli, s ez kimeríti az embert. Ne feledjük, hogy előbb-utóbb - ilyen vagy olyan nyavalyás pszichoszomatikus betegségben - mindannyiunknak meg kell halnia. Korántsem állítom persze, hogy minden halálos rákbetegség pszichoszomatikus természetű, és a daganatos gyerekosztály - a mellékvese-daganattal küszködő négyévestől a csontvelődaganatos hatévesen át a Wilms-tumorban elhunyt nyolcévesig - nem más, mint öngyilkos gyermekek gyűjtőhelye. Nem arra célzok, mintha egy repülőgép-szerencsétlenség áldozatai szándékosan, 52 tömeggyilkossági kísérlet tervével gyűltek volna össze a repülőtéren. Vagy hogy a holocaust idején hatmillió zsidó önként ment a halálba. De ha a halált puszta balesetnek tekintjük, szemet hunyunk a halálesetek misztériuma felett. A halál megértése A halál mibenlétének fokozatos felismerésében korszakos jelentőségű fordulatot hozott Elisabeth Kübler-Ross könyve, A halál és a hozzá vezető út (Gondolat, 1988). Egészen addig a halál a pap kizárólagos felségterülete volt. Az orvosokat az élet érdekelte, az élet pedig az élőké. Kübler-Ross azonban vette a bátorságot, hogy elbeszélgessen a haldoklókkal, és volt mersze megkérdezni, mit gondolnak és milyen érzések töltik el őket közelgő halálukkal kapcsolatban. Valóságos forradalmat csinált. Röpke egy évtized múlva már országszerte előadásokat tartottak a halálról és a haldoklásról, és létrehozták vagy visszaállították a hospice-t, azt az intézményt, ahová az emberek visszavonulhatnak meghalni. Mintha Kübler-Ross egyfajta gátszakadást idézett volna elő. Könyvét a témával foglalkozó művek sora követte, köztük Raymond Moody (Gondolatok a halál utáni életről, Gondolat, 1990), Karlis Osis és Erlendur Haraldsson munkája, akik a halál pillanatáról és a halálközeli élményekről írtak/Megállapításaik a legtöbb ponton meglepően egybeesnek. Raymond Moody tudós és pszichiáter arról számolt be, hogy a halálközeli élményeikre emlékező emberek többségének elbeszélésében meghatározott elemek ismétlődnek. Először is emlékezetükben világosan látják magukat - mintegy a mennyezetről -, amint az ágyon fekszenek, s az orvosok és ápolónők foglalatoskodnak velük. Aztán következik az élmény egyetlen félelmetes része: valamiféle sötét alagúton kell áthaladniuk. Sebesen suhannak, s amikor kiérnek belőle, vakító fénnyel találják szembe magukat, melyet Istennel vagy olykor Jézussal azonosítanak. Ez a fénylő jelenség rákényszeríti őket, hogy végigtekintsenek egész életükön. Miközben így tesznek, rá kell 53 döbbenniük, mily hitvány volt az életük, de a sugárzó lény rendkívül szeretetteljes és megbocsátó. Visszatérésre szólítja fel őket, aminek vonakodva bár, de engedelmeskednek. Azok az emberek, akiknek ilyen élményben volt részük - állítja Moody -, sokszor, ha eredetileg nem is törődtek a lelkükkel, az élményt követően megváltoztak. Szinte kivétel nélkül hinni kezdtek a halál utáni életben, és halálfélelmük jelentősen csökkent. Hát nem érdekes, ha a halál közvetlen közelébe jutunk, rájövünk, hogy jóval kevesebb félnivalónk van tőle, mint korábban hittük? Ez azonban nem szükségképpen jelent vigasztalást. Jogosan mondhatja valaki: "Mi köze van mindennek a jelen élethez? Miféle értelemmel tölthetné meg mulandó létünket?" Ha ilyeneket kérdezünk, szerintem pontosan azért tesszük, mert nagyon is tudatában vagyunk létünk véges voltának, és keressük értelmét. De mi van, ha maga az értelemkeresés is értelmet ad? Tegyük fel, az is része a játéknak, része annak, amiért itt vagyunk. Azért lennénk itt, mert keresünk valamit? Ha a válasz igen, keresésünket a halál ösztökéli. Miközben az élet értelmét keresve önnön halálom rejtélyével küszködtem, megtaláltam, amit kerestem. Nagyon egyszerű. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Minden, ami velünk történik, része e tanulási folyamatnak. És semmi nem segít bennünket annyira a tanulásban, mint a halál. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ideális tanulási környezet adatott nekünk. Az életnél nincs ideálisabb környezet az emberi tanuláshoz. Csüggedtebb pillanataimban egyfajta mennyei újonckiképző tábornak képzelem, akadályokkal zsúfolt pályákkal, melyek szinte ördögien kaján módon a tanulásunkat szolgálják. S úgy vélem, az akadályok közül a legrafináltabb a szex. A halál valójában szexualitásunk következménye. Az evolúciós piramis alján lévő organizmusok nem nemi úton, hanem egyszerű klónozással szaporodnak. Újra meg újra sarjadzanak, genetikus anyaguk a végtelenségig továbbadódik. Szó szerint soha nem halnak meg, hacsak valaki történetesen arra 54 nem jön és össze nem tapossa őket. Gyakorlatilag nem ismerik az öregedést és a természetes halált. Csak az evolúciós piramis egy bizonyos pontján jelenik meg a nemi úton való szaporodás, és vele együtt az öregedés és a természetes halál jelensége. Mindennek ára van. Legjobban akkor tanulunk, ha határidőt szabnak nekünk. Pszichoterápiás gyakorlatomban olykor igen hatékony és hasznos módszert vetettem be. Ha egy csoport tagjai úgy viselkedtek, mintha az idők végezetéig ráérnének, az egyik foglalkozáson megjegyeztem: "Rendben, gyerekek, ennek a csoportnak már csak hat hónapja van hátra. Hat hónap múlva végzek veletek. Akkorra be kell fejeznünk." Elképesztő volt, hogy azok az emberek, akik addig békés semmittevésben ücsörögtek, hirtelen milyen aktívvá váltak, amint megtudták, időre megy a dolog. A határidő az egyéni terápiában is igen hatékonynak bizonyulhat. A terapeuta és a páciens közti bensőséges kapcsolat lezárása, befejezése a halál egész problematikájának jelképévé válhat, és lehetőséget nyújt a páciensnek arra - amivel egyébként más körülmények között soha nem találkozna hogy átküzdje magát a halál kérdésén. A haldoklás stádiumai és a fejlődés Elisabeth Kübler-Ross úgy látta, hogy a haldokló emberek bizonyos stádiumokon mennek keresztül, mégpedig általában a következő sorrendben: . tagadás . düh . alkudozás . levertség . belenyugvás Az első lépés a tagadásé. A betegek tiltakoznak. Azt mondják: "A laboratóriumban biztos összecserélték a leleteimet valaki máséival. Ezek nem az enyémek, ilyesmi velem nem történhet." De 101 ez nem vezet sehova. így hát dühösek lesznek. Haragszanak az orvosokra, az ápolónőkre, a kórházra, a rokonaikra, haragszanak Istenre. S amikor a dühvel sem érnek el semmit, alkudozni kezdenek. Ezt mondják: "Talán ha újra eljárok a templomba, és imádkozom, a daganatom elmúlik." Vagy: "Ha mostantól megértőbb leszek a gyermekeimhez, talán a vesém is meggyógyul." De amikor mindez nem jár eredménnyel, lassan rájönnek, hogy a játszmának vége, és valóban meg fognak halni. Ezen a ponton hatalmasodik el rajtuk a levertség. Ha nem roppannak össze és átküzdik magukat a "depresszió leckéjén", akkor megerősödve kerülnek ki belőle, és az ötödik szakaszba lépnek, ami a belenyugvásé. Ez a nagy lelki nyugalom és megbékéltség állapota, a fényé. A halált elfogadó emberekből ugyanis különös fény sugárzik. Mintha már meghaltak volna, és aztán lelki-pszichikai értelemben feltámadtak volna. Csodálatos dolog ilyesmit látni. Csak sajnos nem túl gyakori. Az emberek többsége nem a belenyugvás szép ötödik szakaszában távozik az életből. Még mindig ellenkeznek, dühöngenek, alkudoznak vagy levertek. A depresszió leckéje ugyanis oly fájdalmas és nehéz, hogy amikor szembe találják vele magukat, rendszerint visszahátrálnak a tagadás, a düh vagy az alkudozás állapotába. A legelképesztőbb dolog ebben az, hogy - noha Kübler-Ross ezt akkoriban nem ismerte fel - pontosan ezeken a szakaszokon, pontosan ilyen sorrendben megyünk át, valahányszor pszichológiai vagy lelki fejlődésünkben jelentős lépést teszünk előre. Valahányszor óriási lépéssel előbbre jutunk a sivatagban, valahányszor gyökeres változtatást viszünk végbe önmagunkon, végig kell haladnunk a tagadás, düh, alkudozás, levertség és belenyugvás állomásain. Tegyük fel például, hogy súlyos fogyatékosság mutatkozik a személyiségemben, és a barátaim kritizálni kezdenek érte. Mi az első reakcióm? így szólok: "Bizonyára bal lábbal kelt fel ma reg- 56 gel." Vagy: "Alighanem összezördült a feleségével. Ez nem nekem szól." Tagadás. Ha továbbra is bírálnak, így folytatom: "Mi jogon ütik bele az orrukat a dolgomba? Fogalmuk sincs róla, mit érzek. Söpörjenek csak a saját portájuk előtt!" Elképzelhető, hogy ezt meg is mondom nekik. Düh. Ha szeretnek annyira, hogy továbbra is a szememre vessék a hibámat, előbb-utóbb gondolkodóba esem: "Nahát, legutóbb tényleg elfelejtettem megdicsérni őket." És közéjük vegyülve barátságosan hátba veregetem őket, nyájasan mosolygok rájuk, reménykedve, hogy ezzel betömhetem a szájukat. Alkudozás. Ha valóban annyira szeretnek, hogy továbbra is az orrom alá dörgölik hitványságomat, talán eljutok arra a pontra, hogy elgondolkozzam: "Lehet, hogy mégis igazuk van? Lehet, hogy nincs minden rendben a nagy Scott Peckkel?" Ha a válaszom igen, az eléggé lehangoló. Amennyiben nem roppanok össze e lehangoló felismeréstől - hogy talán még sincs minden rendben velem -, és töprengeni kezdek, mi lehet az, ha alaposan átgondolom és elemzem, körvonalazom és megállapítom a bajt, akkor elkezdődhet a javulás és megtisztulás folyamata. S ha elvégeztem - végigküzdöttem - a depresszió leckéjét, új és jobb emberként, újjászületettként fogok kikerülni belőle. Készülődés a halálra Nincs ebben semmi új. A járatlan út című könyvemben Senecát idéztem, aki csaknem kétezer évvel ezelőtt a következőket állította: "Az ember egész életében élni tanul, s ami még meglepőbbnek tetszhet, egész életében készül a halálra." Az élni tanulás és a halálra készülődés szorosan összefügg. Ha meg akarjuk tanulni, hogyan kell élni, rendezni kell viszonyunkat a halálhoz, hiszen a halál létünk korlátozott voltára emlékeztet. Tudatossá kell tennünk magunkban létünk rövidségét ahhoz, hogy minél jobban kihasználjuk az időt. 101 Don Juan, az öreg mexikói indián guru Carlos Castaneda* könyveiben a halálra mint szövetségesre utal. Don Jüan nyelvezetében a szövetségesek félelmetes erők, melyekkel meg kell birkózni, mielőtt megszelídíthetnénk őket. Ez a helyzet a halállal is. Birokra kell kelnünk, meg kell mérkőznünk a halál misztériumával, mielőtt megszelídítve a bal vállunkra vethetnénk, ahogy azt Don Jüan tette. És attól kezdve éjjel-nappal, szünet nélkül hasznát láthatnánk bölcs tanácsainak. A szövetséges - a mi nyelvhasználatunk szerint - barátot jelent, csakhogy a nyugati kultúrákban nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a halálra barátként tekintsünk. A keleti kultúrákban, a hindu és buddhista vallásokban a halál szívesebben látott vendég, mint a mienkben. A lélekvándorlás tana szerint - melyet mindkét említett vallás igaznak ismer el - a végső cél, a végső jutalom maga a halál. Az ember egy körkörös folyamatban szüntelenül újjászületik, míg csak meg nem tanulja, miért van itt a földön. Akkor, és csakis akkor kerülhet ki az újjászületés körforgásából, és halhat meg végérvényesen. Akár hiszünk a lélekvándorlásban, akár nem, érdemes felfigyelni arra, hogy az élet értelme e tan szerint is a tanulás. Valójában nincs bizonyíték rá, hogy a hinduk vagy a buddhisták kevésbé félnének a haláltól, mint a többi ember. A halálfélelem normális dolog. A halál az ismeretlenbe nyit utat, s az ismeretlentől félni bizonyos mértékig teljesen egészséges reakció. Egészségtelen viszont, ha nem akarunk szembenézni vele. Ateista barátaimtól gyakran hallom a kritikát, miszerint a vallás az öreg emberek mankója, akik kénytelenek szembenézni önnön haláluk misztériumával és félelmetességével. Igazat adok nekik abban, hogy az érett vallásosság valahol ott kezdődik, amikor az ember küszködni kezd a halál misztériumával. Nem hiszem azonban, hogy a vallás afféle mankó lenne, és hogy bátrabb dolog egy túlvilág és értelem nélküli, Isten nélküli léttel szembenézni. Úgy vélem, azzal, hogy belátja a halál jelentőségét, és szembenéz * Magyarul: Don Jüan tanításai, Holnap-Gondolat, 1991 (a szerk.) 58 vele, a vallásos ember voltaképpen bátrabb társainál. Szerintem az ateista hajlamos tagadni a halál fontosságát, kijelentvén, hogy az nem több a szívverés megszűnésénél, és máris elfordul a témától. Ez a probléma kikerülése. Nem akarnak közel kerülni a halálhoz, nem akarnak mélyebbre tekinteni. Ne feledjük persze, hogy az ateistákhoz hasonlóan a templomba járók többségének is nehézséget okoz megküzdeni a halál misztériumával. Sokuk meglehetősen felszínes, áthagyományozott vallásossággal bír, mely - akár az örökölt ruha - melegen tartja őket, de nem igazán az övék. Nagyon igaz a mondás, hogy Istennek nincsenek unokái. Nem lehet kapcsolatunk Istennel a szüleinken keresztül. Nem bízhatjuk másra - lelkészünkre, elöljárónkra vagy a szüleinkre -, hogy megküzdjön helyettünk önnön halálunk misztériumával. Az életen átvezető szellemi út bizonyos részeit egyedül kell megtennünk, s közéjük tartozik a halál problémájával való küzdelem is. Sok vallásos ember is kerüli a halál témáját, akár a pestist. Mi több, számos keresztény felekezet levette Jézust a keresztről. S ha az okát firtatjuk, azt válaszolják, hogy a keresztre feszítés helyett a feltámadást akarják hangsúlyozni. Ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy egyszerűen nem akarják látni a vért, a kínt, azt a nagyon is valós halált, mely tulajdon halálukra emlékeztetné őket. Halálfélelem és önimádat De vajon miért félünk ilyen mértéktelenül a haláltól? Elsősorban alighanem önimádatunk miatt. Az önimádat (nárcizmus) különös, összetett jelenség. A túlélési ösztön pszichológiai összetevőjeként bizonyos mértékig szükséges, de a gyermekkort követően már többnyire önpusztító. A féktelen önimádat a lelki-szellemi betegség legfontosabb előjele. Az egészséges lelki életet a narcizmustól való fokozatos eltávolodás jellemzi. E folyamat megrekedése rendkívül gyakori és felettébb ártalmas. 101 A pszichiáterek az önérzetet érő sérüléseket nárcisztikus sérüléseknek nevezik. Ezek skáláján a legsúlyosabb kétségkívül a halál. Kisebb-nagyobb nárcisztikus sérülések állandóan érnek bennünket: az osztálytársunk lehülyéz, utolsóként választanak be minket a röplabdacsapatba, nem vesznek fel az egyetemre, a főnökünk figyelmeztetésben részesít, kirúgnak az állásunkból, gyermekeink elfordulnak tőlünk. E gyötrelmes tapasztalatok eredményeként vagy megkeseredünk, vagy érettebbé válunk. A halál azonban mindennél súlyosabb. Önmagunk iránti nárcisztikus viszonyunkat és önámításunkat semmi sem zavarja jobban, mint fenyegetően közeledő elmúlásunk. Mi sem természetesebb, mint hogy félünk tőle. Félelmünket kétféleképpen kezelhetjük: a szokásos módon vagy értelmesen. Előbbi esetben a félelmet megpróbáljuk elfeledni, tudatunk peremére száműzzük, igyekszünk nem gondolni rá. Ez, míg fiatalok vagyunk, hatékonynak bizonyulhat, de azután minél jobban elhessegetjük magunktól, annál inkább a hatalmába kerít. Egy idő után minden a halált juttatja eszünkbe - gyermekünk diplomaosztása, barátunk betegsége, egy ízület csikordulása. Minél tovább halogatjuk a halállal való szembenézést, annál rémisztőbbnek tűnik fel előttünk az öregkor. Akkor cselekszünk értelmesen, ha lehetőleg minél korábban szembenézünk a halállal. S ekkor igen egyszerit igazságra jöhetünk rá. Arra, hogy amennyiben képesek vagyunk legyőzni önimádatunkat - noha ez maradéktalanul soha nem sikerülhet úrrá lehetünk halálfélelmünkön is. Azok számára, akiknek ez sikerül, a halál távlata pszichológiai és lelki fejlődésük erőteljes ösztönzője lesz. "Minthogy úgyis meg kell halnom" - gondolják -, "mi értelme továbbra is görcsösen ragaszkodnom hitvány, régi énemhez?" És elindulnak az önzetlenné válás útján. Ez az út nem könnyű. Narcizmusunk csápjai finomak és tapadósak, nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, sőt évtizedről évtizedre újra meg újra le kell őket hántanunk ma- 60 gunkról. Negyven évvel tulajdon narcizmusom felismerése után még mindig e csápokat tépkedem magamról. Nem könnyű ez az út, de megéri a fáradságot. Hiszen minél jobban csökkentjük narcizmusunkat, énközpontúságunkat és önnön fontosságunk tudatát, annál inkább ráébredünk, hogy nem csupán a haláltól félünk kevésbé, de az élettől is. Fokozatosan megtelünk szeretettel. Nem nyomaszt már többé önmagunk megvédésének terhe, ezéft képesek leszünk rá, hogy tekintetünket magunkról elfordítva másokat is megismerjünk. Lassanként kialakul bennünk egy határozott, mélyen gyökerező boldogságérzés, melyhez foghatót korábban soha nem tapasztaltunk, és magunkról fokozatosan elfeledkezve egyre többet gondolunk Istenre. Készülj fel a halálra - ez a nagy vallások alapvető üzenete. Újra és újra hangsúlyozzák, hogy a narcizmustól eltávolodva nyerhet csak életünk értelmet. A buddhisták és hinduisták is erről beszélnek, amikor az önkiüresítés szükségességét hangoztatják; az ő szemükben még az én fogalma is illúzió. Jézus is ilyen értelemben mondta: "Aki meg akar menekülni [vagyis aki ragaszkodik narcizmusához], az elvész, aki kész elveszíteni önmagát, az megmenekül az örök életre."