DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
6. Mitológia és emberi természet
A mítosz szó hallatán a legtöbb ember valótlan történetekre gondol. Csakhogy az elmúlt hatvan év pszichiátriai és pszichológiai fejlődésének egyik legnagyobb felismerése - nagyrészt Carl Jung munkásságának, az utóbbi években pedig többek közt Joseph Campbellnek köszönhetően - éppen az, hogy a mítosz lényegét tekintve igaz. Mítoszok minden kultúrában találhatók. Gyakran előfordul, hogy a különböző kultúrákban kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyanaz a mítosz bukkan fel. Az ok, amiért kultúráról kultúrára, korról korra sokszor ugyanazzal a mítosszal találkozhatunk, abban keresendő, hogy a mítosz valamilyen alapvető igazságot fogalmaz meg - szinte mindig az emberi természetről. S minthogy felettébb sokat elárul róla, segíthet abban, hogy megértsük önmagunkat. Legendák A nagy régészek többségét kezdetben különc embereknek tartották, mert hittek azokban a legendákban vagy múltról szóló történetekben, melyek mások szerint csupán a képzelet szüleményei. Beszédesen példázza ezt Heinrich Schliemann esete. A későbbi híres utazó ifjúkorában, az 1830-as években egy fűszerüzletben inaskodott. Napról napra ott költötte el ebédjét egy öregember, s miközben borát kortyolgatta, részleteket szavalt Homérosz Iliászából. 93 Az ámulva figyelő Heinrichet teljesen megigézte Trója története. Megfogadta magában, hogy ha felnő, elmegy, és megkeresi Tróját. Amikor tervéről másoknak is beszámolt, azok így feleltek: "Neked elment az eszed. Homérosz Iliásza csupán mítosz. Trója a valóságban nem létezik, csak a képzelet szülte." Heinrich azonban makacsul hitt abban, hogy Trója igenis létezik, és üzleti vállalkozásba fogott annak érdekében, hogy kutatásait finanszírozni tudja. Harminchat éves korára tekintélyes vagyonra tett szert. Ekkor visszavonult az üzleti élettől, és hozzálátott álma megvalósításához. Egy évtized múlva Törökország nyugati partvidékén valóban kiásta Tróját, s ezzel (és későbbi ásatásaival) bebizonyította, hogy az Iliász történetei nem puszta mítoszok, hanem a valóságban gyökereznek. Aztán itt van egy másik régész, Edward Thompson. A századforduló táján a fülébe jutott egy ősi maja legenda egy bizonyos kútról, melybe szüzeket dobtak bele - előzőleg állítólag arany ékszereket aggattak rájuk, hogy elmerüljenek a vízben - az esőistennek szánt áldozatul, aki a maják hite szerint a kút mélyén élt. Thompson elhatározta, hogy megkeresi ezt a kutat, noha az emberek lebeszélték: "Ez csak egy ostoba legenda. Ilyen kút nincs. Soha nem is létezett." Ő mégis elutazott Mexikóba, ahol megtudta, hogy a Yucatán őserdejének mélyén hatalmas maja romváros rejlik, Chichén Itzá, s e név annyit tesz: "a Kút Szája". A romok közelében ültetvényt vásárolt, és a környéken hamarosan rábukkant két óriási kútra. Alapos vizsgálat után úgy vélte, alighanem a mintegy 54 méter átmérőjű nagyobbik kút az, amit keres. Hazautazott Bostonba, és a barátaitól kapott kölcsönből kotrógépeket és mélytengeri búvárfelszerelést vásárolt, sőt maga is megtanult búvárkodni. Nekiállt kikotorni a kutat, de erőfeszítései hiábavalóknak bizonyultak. Teltek az évek, és iszapnál egyéb nem került elő a mélyből. Se híre, se hamva aranynak vagy csontnak. Ötévi kemény munka után, amikor anyagi forrásai már kiapadóban voltak, Thompson elkeseredésében maga szállt le a kútba, és ráakadt az első csontokra. Hihetetlenül gazdag régészeti leletre bukkant, köztük ren- 101 geteg arany ékszerre is. Önérzete helyreállt, adósságait maradéktalanul visszafizette. Ország-világ előtt bebizonyította, hogy az ékszerekkel teliaggatott és kútba dobott szüzek története valóban igaz. Én magam soha nem hittem az Atlantisz, a tenger mélyére süllyedt szigeti civilizáció létezésében. 1978-ban a szüleim meghívtak bennünket - engem, a feleségemet, három gyermekünket meg a bátyámat, feleségét és három gyermekét - egy közös családi nyaralásra Görögországba. Egyik nap bérelt hajón körbejártunk egy görög szigetcsoportot, a Kikládokat. A legdélebbre eső szigetnek két neve van - görögül Thíra, olaszul Szantorini -, a 13. században ugyanis itáliai fennhatóság alatt állt. Miközben Szantorini, azaz Thíra felé hajóztunk, apám felolvasta az útikönyvből, hogy egyesek e szigetet Atlantisszal azonosították. Nevetve legyintettem. Ám a nevetés a torkomra forrt, amikor beértünk a két szigetkaréjt elválasztó öbölfélébe, ami első pillantásra egy gigantikus vulkán jó harminc kilométeres átmérőjű kráterének tűnt. Amikor később a sziget egyik távolabbi részén barangoltunk, megtudtuk, hogy azon a vidéken, 1967 egyik délutánján egy paraszt az öszvérével éppen a földet szántotta fel, miközben a föld szélén felesége és gyermekei álldogáltak, és az egyik szomszéd feleségével tereferéltek. A parasztot hirtelen elnyelte a föld. Családja el se tudta képzelni, hova tűnt. Rémülten rohantak oda, ahol utoljára látták, és a mélyből fojtott kiáltásokat hallottak. Hatalmas üreg tátongott odalent, a paraszt annak mélyéről kiabált elkeseredetten. Nem akármilyen üreg volt az - a póruljárt ember egy ősi városra, Akrotíri* romjaira zuhant, melyet egykor vulkáni hamu temetett maga alá. Elkezdődtek az ásatások, és a régészek szeme előtt egy minden addig ismert civilizációtól gyökeresen eltérő kultúra bontakozott ki. A bronzkorszakban virulhatott, a görög és az afrikai civilizáció elemei keveredtek benne. A világon alighanem itt csináltak először panorámaabla- * A szerző itt valószínűleg téved. Akrotíri Kréta szigetén van. (A szerk.) 94 kot. Az előkerült leletanyag olyan szenzációs volt, hogy mire egy évtized múlva ismét Görögországba látogattunk, az athéni múzeum új szárnnyal bővült, ahol kizárólag az Akrotíriből előkerült tárgyakat és műkincseket mutatták be. így lettem hívő. Jártam Atlantiszon. Mítoszok és mesék Különbség van legenda és mítosz között. A legendák elmúlt korokból származó történetek, melyek vagy igazak, vagy nem. Trója legendája igaz, akárcsak Chichén Itzá szent kútjáé. S úgy vélem, Atlantisz legendája is az. De igaz vagy sem, az olyan legendák, mint a Chichén Itzá-i kúté, önmagukban nem sokat mondanak nekünk az emberi természetről. Homérosz Iliásza azonban nem csupán igaz történet, de mítosz is. Trója történetébe szőve számtalan finom megfigyelést kapunk az emberi természetről, és pontosan ez az, ami megkülönbözteti a mítoszt a puszta legendától. Különbséget kell tennünk mítosz és mese között is. A Télapó története puszta mese, ez a képzeletbeli figura alig pár száz éve született meg, és Földünk lakosságának alig egyötöde ismeri. A sárkányok azonban mitikus alakok. Jóval azelőtt, hogy valakinek az agyában megszületett volna a Télapó, keresztény szerzetesek már sárkányokat festettek a kéziratok margóira, melyeket fáradságosan másoltak az európai kolostorokban. Ugyanezt tették a taoista szerzetesek Kínában, a buddhisták Japánban, a hinduk Indiában és a mohamedánok Arábiában. Miért éppen sárkányokat? Miért olyan hihetetlenül elterjedtek és egyetemesek e mitikus lények? Azért, mert az embert jelképezik. Szárnyas kígyók. Férgek, melyek repülni képesek. Akárcsak mi. Hüllők módjára kúszunk mi is a földhöz ragadva, bűnös hajlamaink és korlátolt kulturális előítéleteink mocsarában hengergőzünk. S ugyanakkor madarak - angyalok - módjára képesek 101 vagyunk a magasba szárnyalni, felülemelkedni bűnös hajlamainkon és korlátolt kulturális előítéleteinken. A sárkányok népszerűségének egyik oka szerintem az, hogy a legegyszerűbb mitikus lények. De bármennyire is azok, mégsem primitívek. Sokrétűek, kétarcúak, egy paradoxon megtestesítői. Pontosan ezért válhattak mitikus lényekké - megkísérlik megragadni az emberi természet sokrétű, gyakran ellentmondó vonatkozásait. Minthogy a mítoszok sokdimenziósak és paradox természetűek, a hívő embernek nincs velük baja. A szokványos mesék azonban sokszor egydimenziósak, leegyszerűsítőek. Ha elhisszük őket, sok keserűséget okozhatunk magunknak, ahogy bármivel, ha túl egyszerűen gondolkodunk róla. A leegyszerűsítő gondolkodás mindannyiunkat fenyeget. Szeretjük feketén-fehéren látni a dolgokat. Azt akarjuk, hogy valami ilyen vagy olyan legyen, amikor pedig életünket minden vonatkozásban a kettősség, ha ugyan nem a sokféleség jellemzi. Amikor előadást tartok, a hallgatóságom soraiban levő keresztények gyakran megkérdezik tőlem: "Mondja, dr. Peck, ön szerint pappá szentelhetők a homoszexuálisok?" Úgy kérdezik ezt, mintha a homoszexuálisok ilyen vagy olyan csodabogarak lennének, márpedig szerény pszichiátriai gyakorlatomból tudom, hogy egyesek azért homoszexuálisok, mert felettébb rendezetlen családi körülmények között nőttek fel (ezért állapotuk elméletileg kezelhető, noha csak óriási nehézségek árán), mások pedig - meggyőződésem szerint - genetikusan azok, azaz Isten homoszexuálisnak teremtette őket. E kettőnek számtalan keveréke lehetséges, olyanok, akiknél biológiai és pszichikai tényezők egyaránt szerepet játszanak. Egyszóval, ha a homoszexualitást leegyszerűsítve nézzük, súlyos erőszakot teszünk az Isten teremtette világ bonyolultságán és kifinomultságán. A "Pappá szentelhetők-e a homoszexuálisok" kérdésre adott válasz megegyezik azzal, amit a "Pappá szentelhetők-e a heteroszexuálisok"-ra adnék. Attól függ, milyen ember az a homoszexuális. Attól függ, milyen ember az a heteroszexuális. 97 A felelősség mítosza A mítoszok hihetetlenül sokoldalúan ábrázolják az ellentmondásokkal teli, sokdimenziós és bonyolult emberi természetet. Bizonyára emlékeznek rá, hogy A járatlan wíban megemlítettem Oresztésznek, Agamemnon és Klütaimnésztra fiának mítoszát. Homérosz szerint Klütaimnésztra és szeretője meggyilkolták Agamemnónt. Ez bizonyos kötelezettséget rótt Oresztészre. A görög ifjak legfőbb kötelessége volt megbosszulni atyjuk erőszakos halálát. De a tettes jelen esetben Oresztész anyja volt. S nagyobb bűnt egy görög ifjú nem követhetett el annál, mint hogy megölje édesanyját. Oresztész leszúrta anyját és annak szeretőjét, bosszút állván így atyja haláláért, de ezért keserves árat fizetett. Az istenek átokkal sújtották: az Erinnüszök kérlelhetetlenül üldözték, a fülébe sugdostak, hallucinációkat keltettek benne, az őrületbe kergették. Oresztész sok-sok évig bolyongott a földön, vezekelve tettéért, s az Erinnüszök állandóan a nyomában voltak. Végül az istenekhez fordult, szabadítsák meg az átoktól. Ügyének tárgyalásán Apollón, Oresztész védője úgy érvelt, hogy a történtekért az istenek felelősek. Minthogy Oresztésznek valójában nem volt választási lehetősége, nem tehető felelőssé azért, amit elkövetett. Erre Oresztész fölpattant, és Apollónnak ellentmondva felkiáltott: "Nem az istenek, én öltem meg az anyámat" - mondta. - "Én tettem." Ember addig még soha nem vállalta magára tettéért ilyen megfellebbezhetetlenül a felelősséget, amikor az istenekre háríthatta volna. Ezt hallván az istenek tanácsot ültek, és fölmentették Oresztészt az átok alól. Az Erinnüszök Eumenidákká váltak, ami szó szerint "kegyhozót" jelent. Gonosz, kínzó, zaklató hangok helyett azontúl a bölcsesség hangján szóltak. Oresztész példája bemutatja, hogyan lesz a lelki betegségből tökéletes egészség. De e csodás átalakulásnak ára van: vállalnunk kell a felelősséget önmagunkéit és tetteinkért. 101 A mindenhatóság mítosza A másféle dob című könyvemben egy másik megvilágosító erejű mítoszról szóltam, Ikaroszéról. Ikarosz és atyja, el akarván menekülni Kréta szigetéről, tollakból és viaszból szárnyakat készített magának. Megrészegülve a repülés örömétől, Ikarosz úgy döntött, addig emelkedik, míg el nem éri a Napot. Amint azonban megközelítette a Napot, a nagy forróságtól a saját kezűleg készített szárnyakból kiolvadt a viasz, s az ifjú a tengerbe zuhant. A történet egyrészt rámutat, micsoda dőreség, ha valaki úgy hiszi, isteni képességekkel rendelkezhet. A Nap sokszor Istent jelképezi. Másik mondanivalója szerintem az, hogy pusztán saját erőnkből nem juthatunk el Istenhez. Csak akkor juthatunk el hozzá, ha magához emel bennünket. Keservesen meglakolhatunk, a megsemmisülésbe zuhanhatunk, ha ezt nem fogadjuk el. Ezzel a problémával elkerülhetetlenül szembenéznek azok, akik felfedezik a lelki növekedés boldogságát, akik először döbbennek rá arra, hogy a lelki fejlődés útján járnak. Azt hiszik, övék az irányító szerep. Úgy vélik, ha elmennek egy hétvégi lelkigyakorlatra egy kolostorba, vagy részt vesznek néhány zen meditációs foglalkozáson, megtanulnak pár szufi táncgyakorlatot vagy beiratkoznak egy bizonyos tanfolyamra, máris a nirvánába jutnak. Sajnos ez nem így van. Istené az irányító szerep, s az ember könnyen bajba kerülhet - akárcsak Ikarosz -, ha úgy véli, önerejéből is képes rá. Ha azt hisszük, előre megtervezhetjük lelki fejlődésünket, nem jutunk sehova. Nem akarom lebecsülni a különféle foglalkozásokat vagy az önvizsgálat egyéb módjait - hiszen haszonnal járhatnak. Tegyük azt, amiről úgy érezzük, meg kell tennünk, ugyanakkor legyünk felkészülve arra, hogy nem szükségképpen tudjuk előre, mit fogunk tanulni. Fogadjuk el, hogy a befolyásunkon kívül eső erők meglephetnek bennünket, és lássuk be, hogy utunkon a legkeményebb lecke a megadás képességének elsajátítása. 98 Mítoszok a Bibliában Mit kezdjünk a Bibliával? Vegyük szó szerint igaznak? Tekintsük mítoszok gyűjteményének? Vagy elavult törvények puszta tárházának? Mi vajon? És milyen szerepet játszik életünkben? Eszembe jut egy asszony, aki a következőket mondta nekem: "Míg ortodox igazságok gyűjteményének tekintettem, semmit se tudtam kezdeni a Bibliával. De egy napon hirtelen megvilágosodott előttem, hogy voltaképp paradoxonokkal van tele, s azóta hihetetlenül szeretem." A Biblia valóban paradox történetek gyűjteménye, s mint ilyen, egészében ellentmondásos természetű - távolról sem egynemű. Vannak benne legendák, egy részük igaz, más részük nem. Szerepelnek benne hiteles és kevésbé hiteles történeti adatok. Idejétmúlt törvények és nagyon is használható törvények. Mitikus, ugyanakkor metaforikus is. Hogyan értelmezzük hát a Bibliát? Noha e kérdésre az ún. fundamentalisták nagy súlyt fektetnek, különös módon szerintem mégis ők azok, akik félreértelmezik a Bibliát. A fundamentalista elnevezés voltaképp helytelen. Találóbb, ha "tévedhetetleneknek" hívjuk őket. A Bibliát ők nem csupán Isten által sugalmazott írások gyűjteményének tartják, hanem úgy vélik, ezek az írások Isten hiteles, írásba foglalt szavai, s mint ilyeneknek csupán egyféle, szó szerinti értelmezésük lehetséges, nevezetesen az övék. Az effajta gondolkodás nézetem szerint leegyszerűsíti a Bibliát. Wayne Oates, a pasztorális tanácsadó mozgalom két alapítójának egyike egyszer egy fiatalemberről beszélt, aki kivájta az egyik szemét, hiszen Jézus mondta: "Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki." "Tudják - mondta Wayne -, én egy derék déli baptista gyerek vagyok, és nagyon szeretem a Mi Uainkat, mégis szívem mélyéből kívánom, bárcsak soha ne mondott volna ilyet." Nem azzal van baj, amit Jézus mondott. A baj az, hogy kijelentését a fiatalember szó szerint vette. Jézus természetesen átvitt értelemben beszélt. Nem úgy értette, hogy az ember vágja le a karját vagy vájja ki a szemét. Arra célzott, hogy ha bármi az utunk- 101 ban áll, ha bármi is akadályozza lelki egészségünket vagy szellemi fejlődésünket, meg kell szabadulnunk tőle. Nem elég tétlenül ülni és panaszkodni. A Bibliát tehát sokszor nem szabad szó szerint venni. Tele van metaforákkal és mítoszokkal, melyeknek különféle bonyolult, nemegyszer paradox értelmezése lehetséges. A jó és a gonosz mítosza A legbonyolultabb és legsokrétűbb mítoszok közé tartozik a második teremtéstörténet, Ádám és Éva története az Édenkertben. A mítoszok, az álmokhoz hasonlóan, a Freud által sűrítésnek nevezett eszköz révén hatnak. Egyetlen álom nem csupán egy, de két vagy három különböző jelentést is magába sűríthet. Hatványozottan igaz ez az Édenkert mítoszára. Páratlan történet, mely nem csupán egy, kettő vagy három alapigazságot tartalmaz, hanem több mint egy tucat alapvető dolgot elmond nekünk az emberi természetről. Bár a fundamentalistáknak - a tévedhetetleneknek és a külön teremtéselmélet híveinek - bizonyára nem fog tetszeni, amit mondok, azt hiszem, az Édenkert mítosza többek közt a fejlődésről (evolúció) szól. Nem azt jelenti ez, mintha Istennek nem lett volna szerepe az evolúcióban; ellenkezőleg, állítom, hogy felettébb nagy szerepe volt. A második teremtéstörténet azonban éppen arról szól, hogyan ébredtünk öntudatra mi, emberek. E könyv első fejezetében már utaltam az evolúció néhány olyan következményére, melyre találóan rávilágít ez a nagyszerű történet: szemérmességünkre, tudatosságunkra, a természettől való elszakítottságunk érzésére és a bennünk élő igényre, hogy az öntudat egyre magasabb szintjére küzdjük fel magunkat. A tudatosságnak egyenes következménye a jó és a gonosz fogalmának megjelenése. A másik dolog tehát, amiről e csodálatosan gazdag történet szól, a választás képessége. Míg nem ettünk a Jó és a Gonosz Tu- 100 dásának Fájáról, nem volt igazi választásunk. Nem rendelkeztünk szabad akarattal addig a teremtéstörténetben leírt pillanatig, míg öntudatra nem ébredtünk; s öntudatossá válásunkkal egy időben szembe kellett néznünk a választás lehetőségével, hogy a jót vagy a gonoszat követjük-e. Az Édenkert története tehát ezer szállal kapcsolódik a jó és a gonosz geneziséhez. Szabad választás híján gonosz sem létezne. Isten azzal, hogy szabad akaratot adott nekünk, egyben megengedte, hogy a gonosz megjelenjék a világban. Az első, keletkezését tekintve feltehetőleg későbbi teremtéstörténetnek szintén bőven van mondanivalója az evolúcióról, ahogy a jóról és a gonoszról is. Elmondja, hogyan alkotta meg Isten az égboltot, választotta szét a vizet és a szárazföldet, teremtette meg a növényeket és az állatokat. E sorrendet a geológia és a paleontológia megállapításai is alátámasztani látszanak. Amennyire a tudósok meg tudják állapítani, az evolúció is hasonló vonalat írt le, bár nem állíthatjuk, hogy mindössze hét nap alatt. Teljesen új jelentéssel gazdagodott számomra az első teremtéstörténet, amikor elgondolkodtam azon, hogy Isten megteremtette a világosságot, és látta, hogy az jó. Azután megalkotta a szárazföldet, és látta, hogy az jó. Majd elválasztotta a szárazföldet és a vizet, és azt is jónak találta; így hát növényeket teremtett meg állatokat. S amikor látta, hogy mindez jó, akkor alkotta meg az embert. Vagyis úgy vélem, az ösztön, hogy jót tegyünk, valamilyen módon összefügg a teremtőképességgel. Hasonlóképpen az az ösztön, hogy rosszat tegyünk, inkább pusztító, semmint teremtő jellegű. Rajtunk áll, hogy döntsünk jó és gonosz, teremtés és pusztítás között. A felelősség végső soron a miénk, s vállalnunk kell döntésünk következményeit. 101 A hős mítosza Joseph Campbell sokat tett azért, hogy megértesse velünk a mítoszokban rejlő igazságokat. A világ egyik nagy mítosza, melynek hatásos és megvilágosító erejű elemzését nyújtja A hős küldetése című könyvében, "a hős születésének mítosza". A különböző kultúrákban - a mítoszokra jellemző módon - ez a történet is kissé eltérő változatokban bukkan fel, a váza azonban alapvetően megegyezik. Adva van a napisten és a holdistennő, s nászúkból gyermek születik, aki mindig fiú. Növekedése során ez a fiú keserves küzdelmeken, hányattatásokon és szenvedéseken megy át, s ezekből hősként kerül ki. Mi a jelentése ennek a mítosznak? Hadd magyarázzam meg elöljáróban a hős fogalmát. Hősnek nevezzük azt az egyént, aki olyan problémákat old meg, melyekkel mások képtelenek megbirkózni. Ne feledjük, hogy a hős a mítosz szerint a napisten és a holdistennő sarja. Ez a mítosz tehát egyben a férfiúi és női princípiumról is szól, hiszen a napisten és a holdistennő hagyományosan a férfiúság, illetve nőiség szimbóluma. Az embereket régóta foglalkoztatja a legendákban és az életben egyaránt meglévő férfi/nő kettősség. Napjainkban például feltűnően izgatja a kutatókat, milyen kapcsolat áll fenn a jobb és bal agyfélteke, illetve a különböző gondolkodástípusok között A hős születésének mítoszával megegyezően, a napisten a férfiúi princípium megtestesítője, a fényé, az értelemé és a racionális-tudományos gondolkodásé - nevezetesen az analitikus, bal agyfélteke irányította gondolkodásé. A holdistennő a női princípiumot képviseli, a sötétséget, érzelmeket és intuíciót - vagyis a jobb agyfélteke irányította gondolkodást. A házasságukból születő gyermek egyesíti magában a napisten és a holdistennő tulajdonságait. Vagyis ez a mítosz voltaképp a kétneműségről szól. Nyilvánvalóan következik ebből, hogy csak akkor válhatunk hőssé, ha képesek vagyunk egyszerre használni nőiségünket és férfiasságunkat - a bal és a jobb agyféltekénket. Ezt életük folyamán csak kevesen sajátítják el. Felnőtté válásunk során általában 102 megtanuljuk a nőiség kárára a férfiasságot hangsúlyozni, vagy a férfias tulajdonságokat háttérbe szorítva nőiességünket előtérbe helyezni. Megtanuljuk, hogyan közeledjünk bizonyos problémákhoz férfias, bal agyféltekére jellemző módon, másokhoz pedig inkább nőies, jobb féltekét igénybe vevő módon. Felettébb ritkán vagyunk képesek egy adott problémához a jobb és a bal agyféltekénkkel egyszerre közelíteni. Férfiúi és női természetünk összekapcsolása igen keserves folyamat. A mítoszbeli gyermeknek felnövekedése során pontosan ezzel kell megküzdenie. De ha átkínlódjuk magunkat az összekapcsolás nehézségein, és megtanuljuk ugyanazt a problémát jobb és bal agyféltekénkkel, azaz nőiségünkkel és férfiasságunkkal egyidejűleg megközelíteni, akkor mi is hőssé válhatunk. Képesek leszünk megoldani olyan kérdéseket, melyekkel a világ eddig hiába küszködött - a világ, melynek hihetetlenül nagy szüksége van hősökre és megoldásokra. Az értelmezés lehetőségei Hadd térjek vissza a Bibliához, hogy bemutassam, milyen gyakran nyílik lehetőségünk többféle értelmezésre. Az első kézenfekvő lehetőség a szó szerinti értelmezés. Vegyük például Lót feleségének történetét a Teremtés könyvéből. Amikor Isten elpusztítani készült Szodomát és Gomorrát, a bűnös városokat, Lótnak és feleségének megengedte, hogy elmeneküljenek, feltéve hogy nem néznek vissza. Lót felesége azonban visszanézett, s azon nyomban sóbálvánnyá vált. Szó szerinti értelmezésben ez a történet arról szól, mi történhet velünk, milyen büntetés vár ránk, ha nem engedelmeskedünk Istennek. Az elmúlt évszázad folyamán a "tudományos" bibliaértelmezésnek egészen új iskolája fejlődött ki, mely "racionális" magyarázatokat kínál a Bibliában leírt csodálatos eseményekre. A Vörös-tenger szétválását például azzal magyarázza, hogy bizonyos helyeken a tenger nagyon sekély, és ha az árapály játéka történetesen 101 megengedi, százévente egyszer valóban át lehet gázolni rajta. Ez az iskola Lót feleségének történetét is nagyító alá vette. A New Oxford Bible szóban forgó helyén a jegyzetben a következőket olvashatjuk: "Régi hagyomány ezzel magyarázni a vidék bizarr sóalakzatait, amilyenek ma például Jebel Usdunon láthatók." Ez az, állítólagos tudományos értelmezés teljesen hidegen hagyott engem. Egyre többet töprengtem azon, miért nem akarta Isten, hogy Lót vagy a felesége visszanézzen? Mi a baj abban, ha visszanézünk? Eszembe jutottak azok az emberek, akik életük nagy részét azzal töltik, hogy szomorkásán merengenek a múlton, s hogy mi történhet velük, ha teljesen múltjuk rabjaivá válnak. S aztán rájöttem, hogy az ilyen emberek alapjában véve megmerevednek, "besavanyódnak", amolyan élő sóbálvánnyá válnak. E metaforikus értelmezés révén Lót feleségének története kezdett mélyebb értelmet nyerni a szememben, alapvető igazságokat sejtetve meg az emberi természetről. Többször elmondtam már, hogy életem egyik legnagyobb áldásának tartom, hogy szinte teljesen hiányzott belőle a vallásos neveltetés. így később semmivel nem kellett leszámolnom. "Szinte", mondom, mert igaz, ami igaz, egy napot én is eltöltöttem a vasárnapi iskolában. Nyolcéves voltam, a bátyám meg tizenkettő, amikor a szüleink valamely ismeretlen oknál fogva úgy döntöttek, vallásos nevelésre van szükségünk. Vasárnapi iskolába küldtek minket, s én nagyon jól emlékszem arra a napra, mert ki kellett színeznem egy képet, melyen Ábrahám feláldozza Izsákot. Talán már akkor ébredezni kezdett bennem a pszichiáter, mert rövid mérlegelés után arra a következtetésre jutottam, hogy Isten csakis őrült lehet, ha azt kívánja Ábrahámtól, ölje meg a fiát, de Ábrahám se lehet teljesen normális, ha fontolgatja a dolgot. Nem is szólva Izsákról, aki színezőkönyvemben üdvözült kifejezéssel az arcán feküdt az oltáron, várva, hogy kibelezzék. Mint később kiderült, a bátyám nem volt hajlandó többet vasárnapi iskolába menni, és a tizenkét évesek önfejűségével el is érte, amit akart. Nyomában én is kipottyantam onnan, s vallási oktatásom végére rövid úton pont került. Ma sem hiszem azonban, 104 hogy Ábrahám és Izsák története nyolcéveseknek való, mert - ha elfogadjuk Jean Piaget elméletét a lelki fejlődés állomásairól - ebben az életkorban a gyerekek még konkrétan, szó szerint vesznek mindent, nem igazán képesek elvonatkoztatni. De ahogy bizonyos életkorúaknak nem valók bizonyos történetek, ugyanúgy azután el is jön a megfelelő életkor az elvonatkoztatás képességére. Most, hogy középkorú éveim végét taposom, az Izsákot feláldozó Ábrahám története nagyon mély jelentést nyert számomra. Valami nagyon fontosat közöl velünk, akiknek serdülő korú vagy nagyobb gyermekeink vannak. Metaforikusán értelmezve ez a csodálatos történet - vagy mítosz - arra tanít, hogy eljön az idő, amikor el kell engednünk gyermekeinket. Igen, ajándékba kaptuk és a mi gondjainkra bízták őket - de nem örökre. Ha egy bizonyos ponton túl görcsösen beléjük kapaszkodunk, azzal sokat árthatunk nekik és önmagunknak is. Meg kell tanulnunk visszaadni ezt az ajándékot, Istenre bízni gyermekeinket. Többé már nem tartoznak hozzánk. Mostantól Isten gyermekei.