DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
5. Önszeretet és önbecsülés
Az alázat nem más, mint a valódi önismeret. Szabadon idéztem ezt egy 14. századi névtelen szerzetes könyvéből. Mélyértelmű kijelentés és alapvető fogódzópont önisméretünk megszerzésének útján. Ha például azt mondanám, hogy pocsék író vagyok, ez valójában nem alázat lenne részemről. Többekhez mérve viszonylag jó írónak számítok. Vagyis kijelentésem saját kifejezésemmel élve amolyan "álalázatosság" lenne. Másfelől ha azt mondanám, remekül golfozom, az az arrogancia csúcsát jelentené, mert szó, mi szó, a legjobb esetben is csupán középszerűen játszom. Az igazi alázat mindig reális. Elengedhetetlenül fontos, hogy reális módon, valóban olyannak ismerjük meg magunkat, amilyenek vagyunk, és képesek legyünk meglátni lényünk jó és rossz oldalait. Ezenkívül szerintem különbséget kell tennünk önszeretet és önbecsülés között. E különbségtétel az önszeretet (mely szerintem helyes dolog) és önbecsülés (mely igencsak kérdéses dolog) között gyakran elmosódik, lévén hogy nincsenek igazán megfelelő kifejezéseink arra a jelenségre, melyet e helyütt tárgyalni kívánok. Remélem, e problémát idővel majd megoldjuk, ha új szavakat alkotunk e fogalmak számára, jelenleg azonban be kell érnünk a régiekkel. Először is mit értek önszereteten? Sok-sok évvel ezelőtt, amikor pszichiáterként a hadseregnél dolgoztam, a katonai vezetést az érdekelte, hogy mi a sikeres em- 79 berek titka, és a hadsereg különféle ágazataiból mintegy tucatnyi ilyen embert gyűjtöttek össze tanulmányozás céljára. Harmincas éveik végén vagy negyvenes éveik elején járó férfiak és nők voltak, mind kifejezetten sikeres emberek. Nemzedéktársaiknál jóval fényesebb előmenetelre tettek szert, mégis látható népszerűségnek örvendtek. Közülük a családosak boldog családi életet éltek, gyermekeik nagyszerűen szerepeltek az iskolában, minden szempontból sínen voltak. Úgy tűnt, ezeknek az embereknek minden sikerült. Különböző szempontokból tanulmányoztuk őket, néha csoportosan, néha egyénileg. A vizsgálat részeként felkértük őket, írják le rangsorolva egy darab papírra - s e kérdést előzetesen egymással nem volt módjukban megvitatni - azt a három dolgot, ami életükben számukra a legfontosabb. Két dolog különösen szembetűnő volt abban, ahogy a csoport e feladathoz viszonyult. Egyrészt rendkívül komolyan vették. Aki elsőként lett kész, jó negyven percet töltött a válaszadással, de néhányuknak egy óránál is több időre volt szüksége, noha tudták, hogy a csoport nagy része már elkészült. A másik érdekesség az volt, hogy míg a második és harmadik helyen megjelölt dolog elképesztően nagy szórást mutatott, első helyen mind a tizenketten pontosan ugyanazt írták: "önmagam". Nem azt, hogy "a szeretet". Nem azt, hogy "Isten". Nem "a családom". Hanem "önmagam". Nézetem szerint ez az érett önszeretet megnyilvánulása volt. Az önszeretet az önmagunk iránti gondoskodást, tiszteletet és felelősséget, valamint önmagunk ismeretét jelenti. Ha önmagunkat nem szeretjük, másokat se szerethetünk. Ne keverjük azonban össze az önszeretetet az önzéssel, az önközpontúsággal. E sikeres férfiak és nők szerető hitvesek és szülők, körültekintő vezetők voltak. És mi az önbecsülés? Nyolc vagy kilenc évvel a fegyveres erőknél vizsgált csoporttal kapcsolatos munkám után alkalmam nyílt közel kerülni egy hazug emberhez - talán emlékeznek rá, hogy a hazug embert úgy határoztam meg, mint aki alapvetően gonosz. Nehéz hozzájuk 101 közel férkőzni, e páciensemmel mégis oly közeli kapcsolatba kerültem, hogy megkérdezhettem tőle: "Mit tart a legeslegfontosabb dolognak az életben?" S mit gondolnak, mit válaszolt? "Az önbecsülésemet." Figyeljük meg, milyen közeli a két válasz! A tizenkét sikeres ember azt írta, hogy "önmagam", e páciensem azt, hogy az "önbecsülésem". Azt hiszem, válasza teljes mértékben tükrözi a hazugokra jellemző gondolkodásmódot. Szemükben valóban az önbecsülés a legeslegfontosabb dolog az életben. Bármit megtesznek, hogy fenntartsák és megvédjék önbecsülésüket, minden körülmények között, minden áron. Ha bármi fenyegeti önbecsülésüket, ha bármiféle bizonyíték merül fel saját tökéletlenségüket illetőleg, vagy olyasmi, ami miatt rossz érzés támadhatna bennük önmaguk irántiakkor ahelyett, hogy e bizonyítékok és rossz érzések valamifajta önkorrekcióra ösztökélnék őket, mindent elkövetnek, hogy ezeket megsemmisítsék. S ezen a ponton tör ki belőlük gonosz viselkedésük. Égetően fontos ugyanis számukra, hogy önbecsülésüket minden áron megőrizzék. Márpedig különbség van a között, hogy önmagunkat fontosnak tartjuk (ez az önszeretet) és a csökönyösség között, hogy mindig jó véleménnyel legyünk önmagunkról (ez az önbecsülés szakadatlan megőrzésével azonos). Önismeretünk szempontjából kulcsfontosságú, hogy megértsük és hangsúlyozzuk e különbséget. Ha jó és lélekben egészséges emberekké akarunk válni, annak ára van: időről időre félre kell tennünk önbecsülésünket. De szeretnünk és értékelnünk kell magunkat akkor is, ha önbecsülésünk történetesen megrendült. A bűn haszna Amikor önkorrekcióra van szükségünk, van egy eszköz, mely hozzásegít, hogy ne érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ezt én "egzisztenciális bűnnek" nevezem. Szükségünk van bizonyos 80 mennyiségű bűnre - bizonyos mennyiségű bűntudatra - ahhoz, hogy létezni tudjunk. Bűn nélkül nem lépne működésbe bennünk az alapvetően önjavító mechanizmus. Ha állandóan azt hisszük, minden rendben van velünk, képtelenek vagyunk változtatni azon, ami bennünk rossz. Sokan ismerik Thomas Harris könyvét, az Oké vagyok, oké vagyoi. Remek írás, bár a címe korántsem tetszik nekem. Hiszen mi van, ha nem vagyunk "okék"? Mi van, ha minden éjjel hajnali kettőkor verítékben úszva riadunk föl, mert arról álmodtunk, hogy vízbe fulladtunk, és aztán annyira rettegünk, hogy reggel hatig képtelenek vagyunk lehunyni a szemünket, és ez így megy nem csupán egyik napról a másikra, de hétről hétre, hónapról hónapra? Tényleg jogosan érezzük akkor úgy, hogy minden rendben van velünk? Mi a helyzet, ha képtelenek vagyunk úgy betérni egy áruházba, hogy ne legyen úrrá rajtunk a pánik? Mi van, ha gyermekeinket kábítószerezésbe vagy krízishelyzetekbe kergetjük, anélkül hogy sejtelmünk lenne róla? Mondhatjuk-e akkor, hogy minden rendben van velünk? Úgy vélem, ezt az állapotot legtalálóbban a Névtelen Alkoholisták fogalmazták meg. Egyik mondásuk szerint "Nem vagyok jól, te sem vagy jól, de ez így van jól." Pszichoterápiás gyakorlatom során egy időben még ingyen is hajlandó voltam foglalkozni olyan emberekkel, akik úgy vélték, valami nincs velük rendben. Hiszen azok, akik úgy hiszik, minden rendben van velük, nem jönnek pszichoterápiára. Csak akik megsejtik, hogy valami baj van, azok jönnek el, bennük van csak alázat ahhoz, hogy segítségért folyamodjanak, és ily módon valóban elinduljanak az önismeret útján. Hadd hozzam fel a magam példáját. Körülbelül egy évvel azelőtt, hogy pszichoterápiára mentem volna, már eldöntöttem, hogy ez nagyon is a hasznomra válnék. Akkoriban pszichiátergyakornokként dolgoztam a hadseregnél, és ismertem egy terapeutát a kórházi osztályomról, aki belevaló fickónak tűnt, és hajlandónak mutatkozott, hogy ingyen is foglalkozzék velem. De 101 amikor felvetettem neki a dolgot, megkérdezte, miért gondolom, hogy szükségem lenne rá. így feleltem: "Hát, hébe-hóba elfog az idegesség. Meg aztán szakmailag is hasznos tapasztalat lenne a számomra, mi több, jól mutatna az életrajzomban." "Még nem értél meg rá", válaszolta, és nem volt hajlandó foglalkozni velem. Dühösen kiviharzottam a rendelőjéből, dúltam-fúltam mérgemben, pedig igaza volt. Még nem értem meg rá. Úgy jelentkeztem nála, hogy semmi bajom nem volt önmagammal. De pontosan egy évre rá, egy napon az is bekövetkezett. Részletesen elmesélem majd önöknek ama napnak a történéseit, de előbb hadd jegyezzem meg, hogy - bár akkoriban tudomásom sem volt róla - szörnyen szenvedtem parancsoló modorú feljebbvalóimtól. Az elmúlt húsz év alatt, ahol csak dolgoztam vagy tanultam, mindig akadt a feletteseim között egy undok alak, akit kifejezetten utáltam. Mindig egy idősebb férfi volt. Mindig más és más, de bárhova mentem, ott volt. Akkoriban meg voltam róla győződve, hogy ellenszenvemről a másik tehet, nekem semmi részem benne. A szóban forgó időben a hadseregnél kórházparancsnokom volt utálatom tárgya. Nevezzük Smithnek. Gyűlöltem Smith tábornokot, mint a bűnt. S talán éppen ezért Smith tábornok se viselkedett irányomban kimondottan nyájasan. Érzékelhette a belőlem áradó feszültséget. Az a nap, melyen megértem a terápiára, egy esetbemutató megbeszéléssel kezdődött. Ennek során le kellett játszanom annak az interjúnak a magnófelvételét, melyet egyik páciensemmel készítettem. Idősebb kollégáim és egyik felettesem hallgatta meg, s amikor véget ért, alaposan sárba rángatták, nehézkesnek és ügyetlennek titulálták. Egyszóval, nem valami jól indult a nap. Önbecsülésem azonban akkor még nem ingott meg,, mert meggyőztem magam, hogy ez amolyan bevett tortúra, melyen a pszichiátriai gyakornokoknak és a pszichoterápiát tanulóknak szükségképpen át kell esniük. Muszáj ízekre tépniük, pedig szó sincs róla, hogy alkalmatlan vagy rossz képességű volnék. Persze jobb kedvre azért nem derültem. 82 Később volt egy kis szabad időm, s úgy gondoltam, levágatom a hajam. Nem mintha szükséges lett volna, de a hadseregnél lévén sejtettem, hogy Smith tábornok bizonyára helyeselné a döntésemet. Szóval, miután kollégáim és felettesem alaposan megkritizáltak, elmentem levágatni a hajam, amihez egy csöpp kedvem sem volt. A borbély felé menet beugrottam a postára megnézni, nincs-e véletlenül levelem. Volt. Legnagyobb megdöbbenésemre közlekedési bírságról kaptam értesítést. E bírság két hónappal korábbról származott, amikor útban a teniszpályára, ahol az igen rokonszenves Connor ezredessel volt játszmám, elfelejtettem megállni egy stoptáblánál. A probléma csak az volt, hogy ha az embert megbírságolta a katonai rendőrség, a kihágásról értesítették az illető hadtestparancsnokát is - esetemben Smith tábornokot. Minthogy Smith tábornoknál amúgy se állt jól a szénám, nem repestem az örömtől, hogy növelem nála a bűnlajstromomat, így aztán, mikor végre megérkeztem a teniszpályára Connor ezredeshez, minden furfangomat latba vetve - ebben akkoriban még semmi kivetnivalót nem találtam - így szóltam: "Elnézést a késésért, uram, de az ön embereinek egyike feltartóztatott, mert nagy sietségemben, hogy pontosan ideérjek, nem álltam meg egy stoptáblánál." Az ezredes vette a lapot, és így válaszolt: "Ne nyugtalankodjék. Majd én utánanézek." így is lett. Másnap reggel felhívott a katonai rendőrség főnöke, és közölte velem: "Dr. Peck, emlékszik még a bírságra, amit tegnap kapott? Csak annyit szeretnék mondani, hogy a postán valahogy elkallódott, de legközelebb vezessen óvatosabban." Mire én: "Hálásan köszönöm, uram." Körülbelül hat hétre rá a rendőrség főnökét váratlanul menesztették, s még arra se maradt ideje, hogy kitakarítsa az íróasztalát. S amikor ezt megtették helyette, egy köteg kitöltött bírságcédulára bukkantak, melyeket annak rendje-módja szerint postára adtak. így hát most, miután feletteseim és elöljáróim leszedték rólam a keresztvizet, s miközben épp hajat vágatni mentem (amihez egy csöpp kedvem se volt), megkaptam a bírságcédulát, me- 85 lyet hónapok óta elintézettnek hittem. Pocsék hangulatban folytattam utamat a borbélyhoz. Már majdnem túl voltam a hajvágáson, amikor mit gondolnak, ki lépett be az ajtón? Úgy van, eltalálták. Smith tábornok. De még egy tábornoknak sincs jogában - bármennyire szeretné is - kipenderíteni valakit a székből a hajvágás kellős közepén, így le kellett ülnie, hogy kivárja a sorát. S hogy érzékeltessem, milyen rossz passzban voltam, elárulom, hogy egyre azon törtem a fejem: "Köszönjek ennek a vadbaromnak vagy ne? Köszönjek vagy ne?" És ez így ment megállás nélkül. "Köszönjek-e vagy ne?" Sokszor megkérdezik tőlem: "Mikor van itt a pszichoterápia ideje?" "Amikor az ember úgy érzi, megrekedt", felelem. Én akkor megrekedtem. Végül úgy döntöttem, úriember módjára viselkedem, s megadom a kellő tiszteletet. Amikor végeztem, felálltam a székről, s kifelé menet odaszóltam a tábornoknak: J ó napot, Smith tábornok", s azzal elhagytam az üzletet. Mire a borbély lélekszakadva rohant utánam: "Doktor, doktor, nem fizetni hajvágásért!" így hát kénytelen voltam visszamenni, de addigra már olyan ideges voltam, hogy véletlenül minden aprópénzemet kiszórtam a földre, pontosan Smith tábornok orra elé, s négykézláb görnyedve szedegettem előtte az érméket, miközben ő szó szerint fölém tornyosulva hahotázott pocsék helyzetemen. Mikor végre ismét az utcán voltam, minden ízemben reszkettem, s kénytelen voltam beismerni: "Peck, veled valami nincs rendben. Segítségre van szükséged." A megtöretés pillanatának kegyelme Keserves pillanat volt ez - azok egyike, melyeket magamban "a megtöretés pillanatának" neveztem el. Ahogy mások baját ismerem, ahhoz képest enyhe volt, s ez egész életemben így maradt. Isten alighanem tudja, hogy nem bírom a fájdalmat. Ez az enyhe, számomra mégis nagyon fájdalmas pillanat 101 ugyanakkor nagyszerű is volt. Egy óra múlva ugyanis - bár még mindig remegő ujjakkal - már a Yellow Pages lapjait pörgettem egy pszichoterapeutát keresve, őszinte hajlandósággal és elszántsággal arra, hogy munkába vegyem önmagam. S bármennyire fájdalmas volt is, hatalmas lépés kezdetét jelentette, óriási előrelépést a sivatagban a megváltás, a gyógyulásom felé. Ez a megtöretés szimbolikus módon jelenik meg a katolikus egyház liturgiájában, amikor az áldozati szertartás során a pap az oltár fölé a magasba emeli a megtört ostyát. A megtöretés pillanata. A szertartáson részt vevők jelenlétükkel többek között - akár tudatában vannak ennek, akár nem, és a legtöbbször nincsenek tudatában - a megtöretésre való készségükről tesznek tanúbizonyságot. Ennek fényében a kereszténység felettébb különös vallásnak tűnhetne - olyan emberek vallásának, akik hajlandók, sőt készek megtöretni -, ha nem lenne egyértelmű számunkra, hogy pontosan e megtöretések révén nyílhatunk meg és tehetünk előre óriási lépéseket. Szükségünk van azokra a pillanatokra, amikor rádöbbenünk, valami nincs rendben velünk, valami hibádzik, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. A bűn pillanatai, a megbánás pillanatai, azok a pillanatok, amikor önbecsülésünk alábbhagy, amikor kínzóan elégedetlenek vagyunk magunkkal - mindez elengedhetetlen a fejlődésünkhöz. De még ezekben a pillanatokban is szükség van arra, hogy értékeljük és szeressük önmagunkat. Nem úgy van, hogy vagy szeretjük magunkat, vagy ráébredünk tökéletlenségünkre, E kettő egyidejűleg is lehetséges. Önszeretetünkhöz kifejezetten hozzátartozik annak felismerése, hogy változtatnunk kell valamin magunkban. Értékes rakomány Majdnem húsz évvel ezelőtt volt egy páciensem, egy tizenhét éves fiú - független, önmaga életét élő kiskorú aki tizennégy éves kora óta egyedül lakott, szülei ugyanis brutálisan bántak ve- 87 le. Egyik foglalkozásunk alkalmával így szóltam hozzá: Jack, az a te legnagyobb bajod, hogy nem szereted és nem értékeled magad eléggé." Ugyanaznap este tomboló vihar közepette Connecticutból kocsival New Yorkba kellett mennem. Sűrű esőfüggöny zúdult az aszfaltra, a látás viszony ok annyira rosszak voltak, hogy se az út szélét, se az elválasztó sávot nem láttam. Feszülten kellett figyelnem, tekintetem szinte rátapadt az útra, noha elég fáradt voltam. Ha figyelmem akár egy másodpercre is lankad, biztos lesodródom az útról. Abban a szörnyű viharban csakis azért voltam képes megtenni a kilencven mérföldes távot, mert szüntelenül hajtogattam magamnak: "Ez a kis Volkswagen hihetetlenül értékes rakományt visz. Rendkívül fontos, hogy ez az értékes rakomány épségben eljusson New Yorkba." És így is történt. Három nappal később Connecticutba visszatérve meglátogattam ifjú páciensemet, és megtudtam, hogy ugyanabban a viharban, korántsem olyan fáradtan, mint én és jóval rövidebb úton kocsijával az árokba sodródott. Szerencsére nem voltak komolyak a sérülései. Mindez nem azért történt vele, mintha öntudatlanul öngyilkos akart volna lenni - noha az önszeretet hiánya fokozhatja az öngyilkossági hajlamot -, hanem mert nem volt képes azt mondani magának, hogy az ő kis Volkswagene rendkívül értékes rakományt visz. Hadd mondjak egy másik példát. Nem sokkal A járatlan út megjelenése után kezdtem kezelni egy asszonyt, akinek Közép- New Jerseyből hozzám egy-egy alkalommal összesen hat órát kellett oda-vissza utaznia. Azért keresett fel, mert olvasta a könyvemet, és nagyon tetszett neki. Ez az asszony ezer szállal kötődött a kereszténységhez. Vallásos szellemben nevelkedett, lelkészhez ment feleségül. Az első évben hetente egyszer jött, de nem jutottunk előre - semmi javulás nem történt nála. Aztán egyik nap a foglalkozás kezdetén így szólt hozzám: "Tudja, ma reggel idefele jövet egyszerre rádöbbentem, hogy a legfontosabb dolog saját lelkemnek a fejlesztése." Harsogó nevetésben törtem ki, örülvén, hogy végre megértette a lényeget, ugyanakkor ironi- 101 kus mosollyal gondoltam arra, mennyire tévedtem, mikor azt hittem, ez az asszony - aki azért jött hozzám, mert tetszett neki A járatlan út, aki hajlandó volt hetente hat órát utazni, csak azért, hogy találkozzunk, és aki ráadásul egész életében az egyház vonzáskörében élt - már tudja, hogy a legfontosabb dolog tulajdon lelkének a fejlesztése. Csakhogy nem tudta, s gyanítom, a keresztények többsége sem tudja. Attól a pillanattól kezdve, hogy rájött erre, villámgyorsan haladt előre a terápiában. A felkészülés munkája Rendkívül fontos hát, hogy szeressük önmagunkat. Erre a Bibliából is számos példát tudnék felhozni. Néhány évvel ezelőtt lelkigyakorlatot vezettem Chicagóban, egy óriási katolikus központban. A lelkigyakorlat vasárnap délután ünnepélyes misével ért véget a központ impozáns templomában. A rendezvényt szervező szerzetes jó előre megkérdezte tőlem, nem lenne-e kedvem prédikálni ezen a bizonyos misén. Öntudatlan ostobaságomban és nagyképűségemben rögtön rávágtam, hogy "Hogyne, szívesen", megfeledkezvén arról, hogy a katolikusoknál a szentbeszéd nem szólhat csak úgy bármiről. Szorosan kapcsolódnia kell az aznapra előírt olvasmányokhoz, elsősorban az evangéliumi részlethez. Hamarosan rájöttem erre, és amikor némi szabad időm támadt, mert a lelkigyakorlatosok kisebb csoportokban elmélkedtek, fogtam a Bibliát, és kikerestem belőle az arra a vasárnapra kijelölt evangéliumi részt. Az öt okos és az öt balga szűzről szóló példabeszéd volt az. Megrémültem. Soha nem szerettem ezt a példabeszédet. Soha nem értettem. Arról szól, hogy tíz szűz várja a Vőlegény - a Messiás - eljövetelét. Felkészülve arra az eshetőségre, hogy az éjszaka kellős közepén érkezik, és a sötétben kell eléje menniük, az öt okos szűz lámpáját megtöltötte olajjal, míg az öt balga semmit sem tett. S valóban, az éjszaka közepén kopogtattak az ajtón, s kintről a 89 szolga kiáltása hallatszott: "Ihon jő az Vőlegény! Menjetek ki őelibe." Az öt okos szűz rögtön meggyújtotta lámpását és indult kifelé az ajtón, mire az öt balga esdekelve fordult hozzájuk: "Adjatok nékünk az ti olajotokból, mert az mi lámpásaink elalusznak." De az öt okos szűz kérlelhetetlen maradt, és sietve távozott. Amikor találkoztak a Vőlegénnyel, arra számítottam, hogy az majd megfeddi őket: - Ti hitvány, alávaló, gonosz és fösvény szüzek! Miért nem adtatok legalább néhány csöppet olajotokból szegény, szerencsétlen társnőiteknek? - Csakhogy nem ezt mondta. Valójában így fogadta a balgákat: "Bizony mondom néktek, nem esmérlek titeket. Vigyázzatok annak okáért, mert nem tudjátok sem az napját, sem az óráját, melyen az embernek fia eljő." E példabeszédet teljesen keresztényietlennek találtam. Mert mi a kereszténység lényege, ha nem az adakozás? De szentbeszédet kellett tartanom róla, ezért kénytelen voltam alaposabban elgondolkodni rajta. S az ember, ha komolyan elgondolkodik, néha csodálatos dolgokra jöhet rá. Nem került sok időmbe, és rájöttem, hogy a példabeszédben szereplő olaj az előkészület jelképe. Jézus azt akarja sugallni vele, hogy a felkészülésünket nem oszthatjuk meg senkivel, nem ajándékozhatjuk el, nem végezhetjük el mások helyett a leckét. Egyedül annyit tehetünk - és gyakran ez is nagyon nehéz -, hogy képességünkhöz mérten ösztönözni próbálunk másokat is arra, készüljenek fel. Ennek egyedüli módja szerintem az, ha megkíséreljük meggyőzni őket, mennyire fontosak, szépek és kívánatosak Isten szemében. Semmi sem akadályozza jobban lelki egészségünket, társadalmunk egészségét és Istennel való kapcsolatunkat, mint az a tudat, hogy értéktelenek és nemkívánatosak vagyunk, a szeretetre méltatlanok. Gyakran csodálkozom azon, mennyire jelentéktelennek tekintjük magunkat mi, emberek. Tíz évvel ezelőtt vacsorára voltam hivatalos, ahol az asztalnál a vendégek egy híres filmproducerről beszélgettek és arról, hogy nyomot hagyott maga után a történelemben. Hirtelen kikívánkozott belőlem: "Vajon mi is hagyunk nyomot magunk után?" A társalgásnak azon nyomban vé- 101 ge szakadt, mintha valami égbekiáltóan obszcén dolgot mondtam volna. Valahogy nem szívesen tartjuk magunkat fontosnak. Ez ugyanis bizonyos felelősségvállalásra késztet. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a Kreml politikusai fontosak. A kongresszusi képviselők és a szenátorok Washingtonban, ők fontosak. Ha önmagunkat közönségesnek és jelentéktelennek tartjuk, nem lehetünk felelősek a történelemért, ugye? De akár tetszik, akár nem, valóban fontosak vagyunk, és jól-rosszul, tudatosan vagy öntudatlanul, otthagyjuk nyomunkat a történelem szövetén. Ahogy a mondás tartja: "Ha te nem, akkor ki? És ha most nem, akkor mikor?" Jelentéktelenségünk, visszataszító és nemkívánatos voltunk e valószerűtlen érzése mindannyiunkban benne él. Körülbelül hat évvel ezelőtt Dallasba mentem egy tudományos kongresszusra előadást tartani. Amikor átvettem a kulcsomat a szálloda recepcióján, és a szobám felé indultam, váratlanul megszólított egy fiatalember: "Maga dr. Peck, ugye? A szobatársam sajnos nem tudott eljönni a kongresszusra, pedig szeretett volna. A lelkemre kötötte viszont, hogy ha netán találkoznék magával, mondjam meg, hogy Isten megbocsát magának." Furcsán bizarrnak tűnt e kijelentés. De miután elrendezkedtem a szobámban, töprengeni kezdtem rajta, és rájöttem, hogy énemnek egy bizonyos része még mindig tizenöt évesnek képzeli magát, pattanásosnak, kifejezetten visszataszítónak, szerencsétlennek, és semmiképp sem olyasvalakinek, akit egy tudományos kongresszuson meghallgatni érdemes. Énemnek ez a része nem az őszinte alázat megnyilvánulása volt. Egészségtelen volt és valószerűtlen. Gyógyításra szoruló, feladni való, megbocsátandó és megtisztítandó. Egyszóval, ismétlem, semmi sem akadályozza jobban lelki egészségünket, társadalmunk egészségét és kapcsolatunkat Istennel, mint a mindannyiunkban meglévő tudat, hogy jelentéktelenek, szeretetre nem méltóak és nemkívánatosak vagyunk. A valóságban azonban Isten a Vőlegény, aki azt mondja nekünk: "Sze- 90 retlek, légy az enyém." Mire mi hajlamosak vagyunk így válaszolni: "Nem, nem, nincs rajtam semmi szeretnivaló." S Isten erősködésére, hogy "Hát nem érted? Szeretlek, szép és fontos vagy nekem", mi továbbra is hajlamosak vagyunk vonakodni, kijelentvén, hogy túl öregek vagy fiatalok, túl jelentéktelenek vagy visszataszítóak, sőt értéktelenek vagyunk. Kezdjük el a felkészülés munkáját. Tanuljuk meg újból, milyen fontosak és szépek vagyunk, és hogy legmerészebb elképzeléseinket is túlszárnyalóan szeretnek minket. S lehetőségeinkhez mérten szóródjunk szét a világban, és tanítsunk meg másokat is arra, mennyire fontosak, szépek és legmerészebb elképzeléseiket is meghazudtolóan szeretetreméltók.