DR. M. SCOTT PECK
Tovább a járatlan út
7. Lelkiség és emberi természet
Az emberek olykor a leglehetetlenebb kérdésekkel ostromolnak. Megkérdezik például, hogy "Dr. Peck, mondja, mi az az emberi természet?". S minthogy a szüleim szolgálatkész embernek neveltek, megpróbálok válaszolni e képtelen kérdésekre, s elsőként mindig azt felelem: "Emberi természetre vall, ha letolt gatyával masírozunk ki a vécére." Tényleg így van. Mindannyian így kezdtük, engedve a természet sürgetésének és könnyítve magunkon ott és akkor, amikor szükségét éreztük. De amikor ez még kétéves koaink táján is így tartott, édesanyánk odajött hozzánk, és így szólt: "Ide figyelj, aranyos kölyök vagy és nagyon szeretlek, mégis örülnék neki, ha ezt a dolgot ezentúl a vécén intéznéd el." Egy ilyen kéréssel a gyerek eleinte semmit sem tud kezdeni. Hiszen kézenfekvőnek tűnik azt tenni, amit a természet diktál, és ott végezni a dolgát, ahol éppen rájön. Mi több, az eredmény mindig érdekes, minden alkalommal más és más. Néha olyan állagban jön, hogy akár a falra lehetne kenni, máskor meg kemény kis bogyók formájában, amit az ember kidobálhat a járókából, és elnézheti, hogyan gurulnak a padlón. Annak viszont az égvilágon semmi értelme sincs, hogy összeszorított popsival idejében kievickéljen valahogy a vécébe, csak hogy lássa/amint ezt a csodálatos anyagot leviszi a víz és az teljesen kárba vész. Ha azonban anya és gyermeke között jó a kapcsolat, és az anya türelmes, nem túl erőszakos és követelődző - noha sajnos e feltéte- 107 101 lek csak ritkán teljesülnek, ezért is foglalkoznak annyit a pszichiáterek a szobatisztasággal -, vagyis ha a körülmények kedvezőek, a gyerek így gondolkodik: "Hát, anya tulajdonképpen irtó rendes, és az elmúlt években igazán a csillagot is lehozta nekem az égről, ezért jó lenne, ha mindezt valamivel én is viszonozni tudnám. Szeretném valahogy bebizonyítani, mennyire szeretem. Csakhogy én egy pöttöm kis jószág vagyok, alig kétéves; mit adhatnék én neki, aminek örülne, amire vágyna - mi mást, mint ezt az ostoba dolgot?" így hát a gyerek - édesanyja kedvéért - természetellenes dolgot kezd cselekedni, és összeszorított popsival igyekszik kijutni a vécére. De mi történik az elkövetkezendő években? Valami elképesztően bámulatos dolog. Mire a gyermek négy-öt éves lesz, ha stressz vagy fáradtság miatt megfeledkezik magáról, és bekövetkezik a baleset, természetellenesnek fogja érezni, hogy becsinált, minthogy természetessé vált számára, hogy ki kell mennie a vécére. E rövid idő alatt, anyja iránti szeretetből, megváltoztatta a természetét. Ösztön és emberi természet A másik válasz, amit a legtöbbször adok, ha az emberek megkérdik tőlem, hogy "Dr. Peck, mi az az emberi természet?", az, hogy ilyesmi nincs, mivel szüntelenül változik és átalakul. És ebben áll a mi dicsőségünk. Minket, embereket a többi élőlénytől elsősorban nem hüvelykujjunk, csodálatos, beszédre alkalmas gégénk vagy kiterjedt agykérgünk különböztet meg, hanem a hiány. Ösztönösségünk, illetve előre megformált, megszabott és örökölt viselkedésmintáink viszonylagos hiánya, mely a többi élőlény természetét sokkal meghatározottabbá teszi, mint a miénket. Connecticutban élek, egy óriási tó partján, ide minden márciusban, amikor a jég olvadni kezd, csapatostul érkeznek a sirályok, és minden decemberben, amikor a tó befagy, útnak indulnak, feltehetőleg délre. Sokáig nem tudtam, merre mennek, de a barátaim nemrég elárulták, hogy az alabamai Florence-ba. A költöző madarakat tanulmányozó tudósok megfigyelték, hogy e madarak voltaképpen a csillagok segítségével tájékozódnak. Az öröklődés révén mintegy beléjük vannak építve az égi navigáció bizonyos mintái, melyek lehetővé teszik, hogy a megadott időben mindig az alabamai Florence-ban szálljanak le. A baj csupán az, hogy erről ők egyáltalán nem szabadon döntenek. A sirályok nem mondhatják, hogy "Azt hiszem, ezt a telet inkább a Bermudákon, a Bahamákon vagy Barbadoson töltöm." Vagy az alabamai Florence-ba mennek, vagy sehova. Ami minket, embereket minden más élőlénytől megkülönböztet, az magatartásunk rendkívüli szabadsága és változatossága. Ha lehetőségeink engedik, a Bahamákra, a Bermudákra vagy Barbadosra mehetünk. De tehetünk valami merőben természetelleneset is, és a nyár kellős közepén felutazhatunk Stowe-ba, Vermontba, vagy a coloradói hegyekbe, hogy a jeges hegyi lejtőkön fából készült vagy üvegszálas léceken szánkázzunk le. E hihetetlen szabadság, hogy sokfélét, olykor természetelleneset tehetünk, emberi természetünk legszembetűnőbb vonása. Találóbb jellemzését ennek sehol sem találtam, mint T. H. White Kard a kőben című művében. Ebben a csodálatos könyvben szerepel egy történet, melyet erősen átfogalmazva és sűrítve mondok el. A legelső napokra nyúlik vissza, amikor a Föld teremtményei még mind embrió formában léteztek. Egyik délután Isten összehívta az összes kis embriót, és így szólt hozzájuk: - Mindnyájatoknak megadom azt a három dolgot, amit kívántok. Jöjjetek hát ide egyenként, és mondjátok meg, mi az a három dolog, amit szeretnétek. Az első kis embrió odalépett, és így szólt: - Istenem, szeretném, ha ásó formájú kezeim és lábaim lennének, hogy biztonságos otthont vájhassak magamnak a föld alatt, s szeretném, ha vastag, bundás prémem lenne, hogy télen ne fázzak, s végül jó lenne, ha éles fogaim nőnének elöl, hogy elrághassam velük a füvet. És Isten így válaszolt: - Jól van, légy hát mormota. Odalépett akkor a következő kis embrió, és ezt mondta: - Istenem, én nagyon szeretem a vizet, és szeretném, ha rugalmas tes- 109 101 tem lenne, hogy kedvemre úszkálhassak benne. Szeretnék lélegezni is a víz alatt, és jó lenne, ha valami állandóan melegen tartana, függetlenül attól, hogy milyen hőmérsékletű a víz. És Isten így szólt: - Jól van, légy hát hal. Isten végighallgatta hát az összes kis embriót, míg végül csupán egy maradt már, egy felettébb félénknek tűnő kis embrió - talán épp azon bibliai okok folytán, melyeket már említettem. Annyira szégyenlős volt, hogy Istennek ki kellett őt parancsolnia maga elé, hogy megkérdezze: - Na jól van, utolsó kis embrió, mi az a három dolog, amire vágysz? - Mire az így válaszolt: - Hát, nem szeretnék önteltnek látszani vagy ilyesmi. Nem mintha nem lennék ... izé ... hálás, mert nagyon is az vagyok. De... de szeretném tudni, vajon... vajon nem lenne-e ellenedre... ha én továbbra is... embrió maradnék. Talán majd később, ha elég okos leszek ahhoz, hogy tudjam azt a három dolgot, akkor majd megkérem tőled. ... Vagy ha... ha te szeretnéd, hogy valamivé legyek, nekem adhatod azt a három dolgot, amire szerinted szükségem van. Isten erre elmosolyodott, és így felelt: - Á, te vagy az ember. Minthogy úgy döntöttél, örökre embrió maradsz, hatalmat adok neked a Föld minden teremtménye felett. Többségünk persze hamar leveti embrió voltát. Ahogy idősebbek leszünk, kezdünk megállapodni, természetünk fokozatosan kialakul. A szüleimet és másokat figyelve, akik ötvenes-hatvanas éveikbe léptek, fiatalkoromban szinte mindig úgy tűnt nekem, hogy egyre kevésbé érdeklődnek az új dolgok iránt, egyre inkább meg vannak győződve világnézetük és álláspontjaik igazsága felől. S úgy gondoltam, ez így is van rendjén, míg csak húszéves nem lettem. Annak az évnek a nyarát történetesen egy neves írónál, az akkoriban hatvanöt éves John Marquand-nál töltöttem, aki gyökeresen átformálta a gondolkodásomat. Ezt a hatvanöt éves embert minden érdekelte, köztük én is, márpedig őelőtte egyetlen hatvanöt éves ember se foglalkozott az olyan jelentéktelen húszévesekkel, mint én. Késő éjszakába nyúlóan elvitatkoztunk, s én olykor győztesen kerültem ki e vitákból. Bizonyos kérdésekben meg tudtam változtatni Mr. Marquand véleményét. Nyár végéig tanúja voltam annak, hogy Mr. Marquand hetente háromszor- négyszer megváltoztatja a véleményét. Ráébredtem, hogy ez az ember ahelyett, hogy lélekben megöregedett volna, fiatalabbá vált, nyitottabb és rugalmasabb volt, mint a legtöbb gyermek vagy fiatal. Életemben először ekkor döbbentem rá, hogy lélekben nem kell szükségképpen megöregednünk. Fizikailag ez elkerülhetetlenül bekövetkezik. Előbb-utóbb mindannyian elgyengülünk és meghalunk, de legtöbbünknek nem kell megtorpannunk a lelki fejlődésben. Ezért van az, hogy - bár sokan rendszerint nem élnek e lehetőséggel - a szüntelen változás és átalakulás képessége emberi természetünk legszembetűnőbb vonása. A lelki fejlődés lépcsői A változásra és átalakulásra való egyedülálló képességünk szellemiségünkben is tükröződik. Az évszázadok során a mélyen gondolkodó elmék magukat elemezve arra a megállapításra jutottak, hogy az emberek lelki vagy vallási téren egyáltalán nincsenek ugyanazon a szinten. A lelki vagy vallási fejlődésnek különböző lépcsői vannak. E kérdés napjainkban legelismertebb kutatója James Fowler, az Emory Egyetem Chandler Teológiai Iskolájának professzora, számos mű, köztük A hit állomásai című könyv szerzője. Fowler a lelki fejlődés hat lépcsőjét különbözteti meg, számukat én négyre redukáltam, de voltaképpen ugyanarról a dologról beszélünk. Könyve tudományosabb jellegű az enyémnél, tele van tűzdelve olyan elméleti írók műveiből vett idézetekkel, mint Piaget, Erikson és Kohlberg. Az általam felállított négy kategóriát viszont én nem olvasmányokból szűrtem le, hanem klinikusi tapasztalataimból - különösen az úgynevezett "egybe nem vágó" tapasztalatokból. Egyik első ilyen tapasztalatom tizenöt éves ko- 111 101 rom tájáról származik, amikor eldöntöttem, felkeresek néhány, a környékünkön található keresztény templomot. Elhatározásomat bizonyos mértékig az vezérelte, hogy kiderítsem, mire való a kereszténység, másfelől viszont nagyon érdekeltek az odajáró lányok is. Az első templom; ahova elmentem, alig néhány háztömbnyire volt tőlünk, és ott beszélt az akkori idők egyik leghíresebb lelkipásztora, akinek a vasárnapi szentbeszédeit országszerte a legkülönbözőbb rádióhullámokon sugározták. Tizenöt évemmel hamar kiszúrtam, hogy nagy pozőr. Elmentem hát az utcánkban az ellenkező irányban lévő templomba is, melynek hasonlóképp neves prédikátora volt, noha korántsem olyan híres, mint az elsőé. George Buttricknak hívták, és én tizenöt évesen minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy szent ember, Isten igaz hírnöke. Tizenöt éves agyammal sehogyse tudtam napirendre térni a történtek felett. Adva volt annak a kornak tán leghíresebb prédikátora, s amennyire tizenöt éves fejemmel meg tudtam állapítani, lelki fejlődésemben jóval előtte jártam már. De ugyanannak a keresztény egyháznak volt egy másik lelkésze, aki nyilvánvalóan fényévekkel járt előttem. Ez valahogy nem fért össze bennem, képtelen voltam összeegyeztetni a dolgokat, s részben ez magyarázza, hogy az elkövetkezendő jó huszonöt évre hátat fordítottam a keresztény egyháznak. Egymásnak ellentmondó tapasztalataim később is akadtak. Néhány évi pszichoterápiás gyakorlat után különös dologra lettem figyelmes. Ha vallásos emberek fordultak hozzám, mert nehéz, fájdalmas vagy kilátástalan helyzetben érezték magukat, és ténylegesen részt vettek a terápiában, az esetek többségében kérdezőként, kétségek között, szkeptikusként, agnosztikusként, sőt nemegyszer ateistaként távoztak tőlem. De ha ateisták, agnosztikusok vagy szkeptikusok fordultak hozzám, mert fájdalmas, kínzó és nehéz helyzetbe kerültek, és valóban alávetették magukat a terápiának, az esetek többségében mélyen vallásos vagy lelkileg érzékeny egyénekként búcsúztak tőlem. Ezzel a képlettel nem tudtam mit kezdeni, értelmetlennek tűnt a számomra. Ugyanaz a terapeuta, ugyanaz a terápia, sikeres, de gyökeresen különböző eredményekkel. Nem találtam rá magyarázatot, míg csak lassan rá nem jöttem, lelki téren nem vagyunk egyforma szinten, különböző lépcsők léteznek. De ezeket óvatosan és rugalmasan kell kezelnünk, mert Isten különös módon néha "összekeveri" e kategóriákat, és egyes emberek olykor nem illenek bele olyan egyértelműen az én lelki-szellemi rekeszeimbe, mint ahogy azt szeretném. Első helyen - ha tetszik, az alapszinten - van az első szint, melyet én "kaotikus/antiszociális" jelzővel illetek. Idetartozik a népesség mintegy húsz százaléka, beleértve azokat is, akiket a hazugság embereinek hívok. Ezt az állapotot nagy általánosságban a lelkiség teljes hiánya jellemzi, az ide tartozó embereknek nincsenek elveik. Antiszociálisnak hívom őket, mert miközben képesek megjátszani, hogy szeretnek másokat, embertársaikkal létesített kapcsolataik voltaképpen mind önös érdekűek, és rejtettennyíltan manipulatívak. Kaotikusak azért, mert elvtelenek lévén akaratukon kívül semmilyen más erő nem irányítja tetteiket. Minthogy féktelen akaraterejük egyik nap ilyen, a másik nap olyan irányt vesz, létezésük módja szükségképpen kaotikus. Az ebben az állapotban leledző emberek gyakran kerülnek bajba, nehézségbe, sokszor vannak börtönben, kórházban vagy az utcán. Egyeseknek közülük - elvétve - időről időre és ambícióiknak megfelelően lehet bizonyos önfegyelme, sőt olykor igen befolyásos és tekintélyes posztokra emelkedhetnek. Akár elnökök, sőt híres prédikátorok is válhatnak belőlük. Az első szinten lévő emberek alkalmanként megtapasztalhatják létezésük kaotikusságát. Ez a tapasztalat alighanem a lehető legkeservesebb, ami embernek kijuthat. Általában túljutnak rajta, ha azonban e fájdalmas tapasztalat hosszan tartó, akár meg is ölhetik magukat. Úgy vélem, hogy a megmagyarázhatatlan öngyilkosságok jó része ebbe a kategóriába tartozik. Elvétve az is előfordul, hogy fellépnek a második szintre. Ezek az előrelépések, megtérések rendszerint - hangsúlyozom, rendszerint, mert kivételek persze akadnak - váratlanok és drámaiak. Úgy tűnik, mintha Isten 112 hirtelen lenyúlt volna, hogy megragadja és egy kvantumugrással fölrántsa az illetőt. Valami elképesztő történik az ilyen emberrel, többnyire teljesen öntudatlanul. Ha ez az élmény tudatosítható lenne, ahhoz hasonlítana, mintha az illető így szólna magához: "Hajlandó vagyok megtenni bármit - bármit - azért, hogy kikerüljek ebből a káoszból. Még intézményes jellegű irányításnak is alávetném magam." így jutnak el azután a második szintre, melyet "formális/intézményes" jelzővel illetek. Intézményesnek hívom azért, mert ezen a szinten az emberek irányítás tekintetében erősen kötődnek egy intézményhez. Egyesek számára ez az intézmény a börtön. Ilyen helyeken, tapasztalataim szerint, mindig akad egy fogoly, aki - ha új pszichiáter jön foglalkozást tartani a börtönben - összetereli egy tucat rabtársát csoportterápiás foglalkozásra, ő a fegyőr jobbkeze, de valahogy mégis megússza, hogy a többiek kicsinálják. Mintaszerű elítélt, mintaszerű állampolgár. S minthogy rendkívül készséges a börtönben, az első adandó alkalommal kegyelmet kap. Azon nyomban elkövet valamit, s alig egy héttel kiszabadulása után már újból letartóztatják és a rács mögé dugják, ahol újfent mintaszem állampolgár válik belőle, minthogy létét szilárd keretek közé szorítják a börtön intézményének falai. Mások számára ezt az intézményt a katonaság jelenti. Ez az egyik legpozitívabb szerep, amit a katonaság társadalmunkban betölthet. Több tízezer ember élne meglehetősen kaotikus életet, ha nem lenne ott neki a katonaság meglehetősen paternalista, s bizonyos mértékig maternalista szervezettsége. Ismét mások számára ezt az irányító szerepet egy fejlett szervezettségű üzleti vállalkozás tölti be. A többség számára azonban ez a bizonyos intézmény az egyház. A templomba járók nagy része valóban a második szinthez, a formális/intézményes szakaszhoz tartozik. Noha e szinteken belül léteznek bizonyos fokozatok, és egyikük sem hermetikusan zárt, vannak bizonyos dolgok, melyek általában jellemzik a második szinten lévők vallási magatartását. Erősen függnek az egyház intézményétől, és formálisak, azaz nagy jelentőséget tulajdonítanak a vallás formai elemeinek. 115 101 A második szinten lévők igencsak elbizonytalanodnak, ha valaki meg akarja változtatni a szertartásokat vagy azok formai jegyeit, a liturgia bizonyos elemeit vagy új egyházi énekeket kíván bevezetni. Az episzkopális egyházban például a hetvenes évek közepén úgy döntöttek, bizonyos vasárnapokon ugyanazt a dolgot többféleképpen is el lehet mondani, s ez akkora felháborodást váltott ki a hívekből, hogy az egyházban heves szakadás következett be. De nem csupán az episzkopálisokról van szó. Hasonló válság megy végbe a világvallások legkülönfélébb felekezeteiben is. Nem csoda, ha a második szinthez tartozó emberek annyira összezavarodnak, amikor vallásuk formai elemeit meg akarják változtatni, hiszen pontosan ezekbe a formai elemekbe kapaszkodva emelték ki magukat a káoszból. Az ezen a szinten lévők vallásos gondolkodásának másik jellemzője az, hogy Istent szinte kivétel nélkül tőlük független, külső lényként képzelik el. Kevés sejtelmük van az emberi lélekben lakozó Istenről, arról, aki bennünk él - a teológusok szóhasználatával élve: immanens. Úgy gondolnak Istenre, mint aki rajtuk kívül, valahol fölöttük létezik. Istent a férfiúi modell alapján képzelik el, s miközben szeretetteljes lénynek tartják, bizonyos mértékű büntetőhatalmat is tulajdonítanak neki, melynek érvényesítésétől adott esetben nem fog visszariadni. Ez az Isten egy égben székelő hatalmas, jóságos zsaruhoz hasonlít. És a második szinten lévő embereknek sok tekintetben pontosan ilyen Istenre van szükségük. Tegyük fel, hogy két ember, aki ezer szállal kötődik a második szinthez, találkozik, összeházasodik, majd gyermekeik születnek. E gyermekeket stabil, kiegyensúlyozott családban nevelik fel, a második szinten lévők szemében ugyanis a stabilitás az egyik legnagyobb érték. Felelősségteljesen és tisztelettel bánnak velük, mert az egyház azt tanítja, hogy a gyermekek fontosak, és tisztelettel kell bánni velük. S noha szeretetük időnként kissé túl merev vagy fantáziátlan, mégis szeretetteljesen viselkednek, mert erre tanítja őket az egyház, mely valamit talán meg is mutat abból, mi az a szeretet. Mi történik egy ilyen gyerekkel, aki stabil, szerető családi környezetben nőtt fel, ahol felelősséggel és tisztelettel bántak vele? Úgy szívja magába szülei vallási meggyőződését - legyenek keresztények, buddhisták, mohamedánok vagy zsidók -, mint csecsemő az anyatejet. S mire a serdülőkorba lép, ezek az elvek gyakorlatilag a lelkébe vésődtek, pszichiátriai szóhasználattal élve "internalizálódtak". Ez annyit jelent, hogy elvekkel bíró, önálló gondolkodású egyénné válik, akinek többé nincs szüksége intézményes irányításra. Ebben az időben, mely az egészségesen fejlődő embernél a serdülőkorral esik egybe, kezdi el mondogatni, hogy "Kinek van szüksége ezekre a mítoszokra, babonákra, erre a roskadozó, áporodott levegőjű intézményre?". S szülei legnagyobb - köztünk szólva alaptalan - rémületére és bosszúságára fokozatosan eltávolodik az egyháztól, kételyekkel küszködő egyén, agnosztikus vagy ateista lesz. Ezen a ponton tér át a harmadik szintre, melyet én "szkeptikus/individuális"-nak hívok. Általánosságban véve a harmadik szinthez tartozók lelki-szellemi fejlettség tekintetében megelőzik második szinten lévő társaikat, bár a szó eredeti értelmében nem vallásosak. S távolról sem antiszociálisak. Legtöbbször tevékeny tagjai a társadalomnak. Ők azok, akik az Orvosok a Társadalmi Felelősségért-hez hasonló szervezetek vagy az ökológiai mozgalom gerincét adják. Áldozatos és szerető szülők. Többségükben tudósok, mindenesetre tudományos gondolkodásúak. Elszánt igazságkeresők. És ha kitartóan keresnek és elég mélyre ásnak, apránként ráakadnak arra, amit kerestek, és elegendő igazságdarabkát tudnak egymáshoz illeszteni ahhoz, hogy megsejtsenek valamit a nagy képről. S nem csupán arra jönnek rá, hogy az valóban gyönyörű, de hogy furcsa mód hasonlít azokra a primitív mítoszokra és babonákra, melyekben a második szinten lévő szüleik vagy nagyszüleik hittek. Ez az a pont, ahol kezdenek áttérni a negyedik szintre, melyet "misztikus/közösségi"-nek hívok. A "misztikus" szót használom itt annak ellenére, hogy e kifejezés nehezen definiálható, napjaink kultúrájában pejoratív mellékzöngéi vannak, és rendszerint tévesen értelmezik. Néhány dolog 117 101 azonban határozottan elmondható a misztikusokról. Olyan emberek ők, akik a jelenségek mögött bizonyos összefüggéseket képesek meglátni. Az évszázadok során a misztikusok bizonyos kapcsolatokat sejtettek meg férfiak és nők, emberek és más élőlények között, a Földön élő és a közülünk már eltávozott emberek között. A látható felszín alatti összefüggéseknek is tudatában lévén, a különböző korok és vallások misztikusai a világ dolgairól az egység és a közösség szemszögéből szólnak. Megfogalmazásaikban a paradoxonok használatától sem riadnak vissza. A misztikus szó eredetét tekintve a misztérium származéka. A misztikusok olyan emberek, akik kedvelik a misztériumot. Szeretik megoldani a misztériumokat, miközben jól tudják, hogy minél többet megoldanak belőlük, annál többel találják szembe magukat. De otthon érzik magukat a misztériumok világában, míg a második szinten lévő embereket igencsak nyugtalanítja, ha a dolgok nem világosak és egyértelműek. A nagy világvallások mindegyikének közös vonása, hogy egyaránt képesek szólni a második és a negyedik szinten lévő emberekhez, mintha az adott vallás tanításainak két különböző - s egyképp érvényes - fordítása lenne. A Bibliából véve példánkat, a 111. zsoltár végén ez áll: "Az Úr félelme a bölcsesség kezdete." A második szint nyelvezetére lefordítva azt jelenti ez, hogy "Okosan teszed, ha félsz az égben székelő nagy zsarutól". így igaz. A negyedik szinten viszont így értelmezik: "A megvilágosodáshoz az istenfélő magatartáson át visz az út." És ez is igaz. A keresztények körében gyakran hangoztatott Jézus az én megváltóm" szintén remek példa. A második szint emberei szerint ez úgy értendő, hogy Jézus egyfajta jó tündér, aki a segítségemre siet, ha bajba kerülök, feltéve hogy a nevén szólítom. így igaz, valóban ezt teszi. A negyedik szi?iten lévők számára ez az állítás úgy értelmezendő, hogy Jézus, élete és halála által, megmutatta nekem az utat, melyen át én is eljuthatok az üdvösségre. S ez szintén igaz. Az értelmezés e kettőssége, mint említettem, nemcsak a kereszténységre és a zsidóságra érvényes, de az iszlámra, taoizmusra, buddhizmusra és a hinduizmusra is. Ez teszi őket, nézetem szerint, nagy vallásokká. Egyaránt teret adnak ugyanis a második és a negyedik szi?iten állóknak. Hit és ellentmondás A felsorolt stádiumok legnagyobb problémája - s ezért is olyan fontos megértenünk őket -, hogy a szellemi út különböző pontjain állók kölcsönösen tartanak egymástól. Bizonyos mértékig mindannyian fenyegetve érezhetjük magunkat azoktól, akik az általunk éppen elhagyott szinten vannak, hiszen még nem vagyunk biztosak új identitásunkban. E fenyegetettségérzés azonban többnyire ellenkező irányú, azaz elsősorban az előttünk álló stádiumokban lévő emberektől tartunk. Az első szinten lévők sokszor szenvtelennek tűnnek - látszólag semmi se hozza ki őket a sodaikból. De ha képesek vagyunk lehántani róluk e maszkot, rájövünk, valójában mindentől és mindenkitől rettegnek. A második szinthez tartozók nem félnek különösebben az első szinten lévőktől, a bűnösöktől. Szeretik a bűnösöket, mert tág teret nyújtanak elhivatottságuk gyakorlására. Felettébb tartanak viszont a harmadik szint szkeptikus individualistáitól, és megrémítik őket a negyedik szinten lévők, akik láthatólag ugyanazokban a dolgokban hisznek, mint ők, csakhogy oly nagyfokú szabadsággal, amit ők kimondottan ijesztőnek tartanak. A harmadik szint emberei, a szkeptikusok nem félnek különösebben az első szint elvtelenjeitől vagy a második szinten állóktól, akiket röviden babonás őrülteknek titulálnak. Nyugtalanítják azonban őket a negyedik szinten lévők, akik hozzájuk hasonlóan tudományos gondolkodásúaknak tűnnek, tudják, hogyan kell jó lábjegyzeteket írni, s mégis hisznek ebben az ostoba Isten-dologban. Ha a harmadik szinten lévők meghallják az "áttérés" szót, szemük előtt egy pogány lelket vonszoló marcona misszionárius jelenik meg, és fejvesztve menekülnek. 118 Az előbbiekben, némileg szabadon, az "áttérés" szóval fejeztem ki a lelki fejlődés egyik stádiumából a másikba való átlépést. E mögött minden esetben gyökeresen más jellegű élmény húzódik. Az elsőről a második szintre való áttérés rendszerint villámgyors és drámai. A harmadikról a negyedikre történő viszont fokozatosan megy végbe. Egyszer például éppen együtt voltam Paul Vitzcel, a Pszichológia mint vallás szerzőjével, amikor megkérdezték tőle, mikor lett keresztény. Fejét vakargatva elgondolkodott, majd így válaszolt: "Valamikor 1972 és 1976 között." Hasonlítsuk ezt össze a második szint emberének a válaszával: "Augusztus 17-én este nyolckor!" Nyilvánvalóan két különböző jelenségről van itt szó. Említettem, hogy a harmadik szinthez tartozók - a szkeptikusok és kételkedők - lelki fejlettség tekintetében megelőzik a második szint templomba járóinak többségét. Ezek az emberek szintén "áttértek" - nevezetesen a szkepticizmusra és a kételkedésre, hasonlatosan ahhoz, amit a Biblia "a lélek körülmetélésének" nevez. Előtte járnak a második szint emberének (aki augusztus 17-én este, pontban nyolc órakor ismeri fel, hogy Jézus az Ura és Megváltója), de valamikor majd át kell térniük a béke és az igazság állapotába. Az áttérés, megtérés nem egyszeri dolog. A lelki fejlődéshez hasonlóan soha véget nem érő folyamat. Hiszem és remélem, hogy halálom napjáig mindvégig részem lesz benne. Megtévesztő látszatok Szeretnék ezen a ponton emlékeztetni arra, hogy Isten igencsak "összekuszálhatja" gondosan felállított kategóriáimat, ajánlatos ezért óvatosnak és rugalmasnak lennünk, amikor megítéljük embertársaink - vagy a mi magunk - helyét a lelki fejlettség e széles tartományában. Felületesen szemlélve sokan egy bizonyos szinthez tartozónak tűnnek, a valóságban azonban teljesen másutt állnak. Egyes, templomba járó emberek például első pillantásra a második szinthez tartoznak, noha vallásuk már régóta nem elégí- 101 ti ki őket, jó ideje szkeptikussá váltak és tudományos gondolkodásúvá. Oly gyakori ez a jelenség, hogy kongregációk egész sora jött létre, enyhe vallásos színezettel. A jómódú kertvárosi közösségek metodista és református lelkészei vasárnap reggelenként nem Istenről szónokolnak a hitgyülekezetnek, hanem pszichológiáról. Isten ments, hogy Istenről beszéljenek! Túlságosan rémisztő lenne. Akadnak viszont olyanok, akik Istenről szónokolnak, pedig semmi közük valláshoz vagy lelkiséghez. Ezek az emberek a negyedik szinthez tartozóknak tűnnek, annak álarcát viselik - akár valamely kultusz hívei -, de valójában az első szinten lévő gazemberek. Ugyanígy nem minden tudós sorolható a harmadik szintre. Egyesek ugyan értenek ahhoz, hogyan kell jó lábjegyzeteket írni, de kutatási területük rendkívül keskeny sávra szorítkozik, ahol a tudományos igazságok cölöpéit jó mélyre verve biztonságos talajon állhatnak, miközben tudomást se vesznek világunk misztériumáról. Ezek a tudósok valójában a második szint emberei. Aztán ott vannak a pszichiáterek által "átmeneti személyiségeknek" nevezett egyének. Jellemző rájuk, hogy egyik lábukkal az első, a másikkal a második szinten állnak, egyik kezük a harmadik szi?itre nyúlik, ujjukat pedig a negyedik szintre dugják. Mindenütt ott akarnak lenni. Ezért is nevezik őket átmenetinek: nincsenek határaik, nincsenek körvonalaik. Vannak továbbá olyanok, akik már éppen fejlettebb stádiumba lépnének, de visszacsúsznak. A második szintről az elsőre visszacsúszónak külön neve is van - ő a "visszaeső". Olyan ember, aki sokáig az italnak, a kártyának élt, szoknyabolond volt és kicsapongó életet folytatott, míg egy napon bele nem botlott egy fundamentalista alakba, aki beszélt a fejével, és jó útra térítette. A következő években emberünk józan, istenfélő és becsületes életet él, de egy napon nyoma vész, senki se tudja, hol lehet, mígnem fél év múlva feltűnik egy kültelki kocsmában vagy játékbarlangban. Hívő barátai ismét a lelkére beszélnek, megint jó útra tér és mintaéletet él néhány évig, míg újra vissza nem esik. 120 Ismét mások ide-oda ugrándoznak a második és a harmadik szint között. Jó példa erre egy buzgó templomba járó, aki így szól magában: "Igen, én hiszek Istenben. Mert hát vessünk csak egy pillantást a csodálatos természetre - a zöldellő dombokra, az égen úszó bárányfelhőkre, a nyíló virágokra. Nyilvánvaló, hogy emberi értelem képtelen lett volna ilyen szépséget létrehozni, valami felsőbbrendű értelemnek kellett ezt mozgásba hoznia valamikor évmilliókkal ezelőtt. De az az igazság, hogy a vasárnap reggel a golfpályán legalább olyan szép, mint a templomban, s én a golfpályán is imádkozhatok Istenhez." Vagyis ez az ember a templom helyett a golfpályát választja. Minden rendben is van, mígnem az üzleti vállalkozása egy napon meg nem inog, s ő észbe nem kap: "Ó édes Istenem, hiszen régóta nem járok templomba! Imádkozni is elfelejtettem!" Ismét eljár hát a templomba, keményen imádkozik, és néhány év múlva a gazdaság fellendül, ő pedig szép lassan visszatér a harmadik szintre, a golfpályához. Vannak aztán olyanok, akik a harmadik és negyedik szint között ingadoznak. Közéjük tartozott egy barátom is, Theodore. Napközben hihetetlenül éles, tudományos elméje volt, precízen kicsiszolt racionális gondolkodási képességgel, s alighanem ő volt a legunalmasabb ember, akivel valaha is összehozott a sors. De néha esténként fel-felhajtott egy pohárkával vagy elszívott egy marihuánás cigarettát, és mint akit kicseréltek, egyszerre csak beszélni kezdett életről, halálról, a lét értelméről és a dicsőségről. Olyan átszellemülten szónokolt, hogy tátott szájjal hallgattam. Másnap reggel azonban mindig betért hozzám, és szabadkozni kezdett: "Fogalmam sincs, mi ütött belém tegnap este. Hetet-havat összehordtam. Le kell szoknom az ivásról meg a marihuánáról." Távol áll tőlem, hogy dicshimnuszt zengjek az élvezeti szerekről. Csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy Theodore esetében fellazították személyisége gátjait, hogy elindulhasson arra, amerre ösztönös megérzései hívták, de ahonnan fényes napvilágnál pánikszerűen hátrált vissza megszokott, harmadik szintű racionalitásába. 101 Emberi fejlődés és lelki növekedés Míg nem vertünk valahol biztos gyökeret, elképzelhető, hogy visszacsúszunk. Az viszont lehetetlen, hogy a lelki fejlődés bármely lépcsőfokát átugorjuk, vagy a normális emberi fejlődés pszichológiai stádiumai közül bármelyiket is kihagyjuk. E két folyamat igen sok hasonlóságot mutat. A gyerekek például körülbelül ötéves korukig kizárólag az első szinten élnek. Nem tudnak még különbséget tenni jó és rossz között, önfeledten hazudnak, csalnak, lopnak és mesterkednek. Korántsem meglepő hát, ha felnőve sokukból hazug, csaló, tolvaj és ügyeskedő lesz. Jóval nehezebb megmagyarázni, miképp válik belőlük mégis szép számmal becsületes, jóravaló és törvénytisztelő polgár. Öt és tizenkét éves kor között a gyerekek a második szinthez tartoznak. Csintalanok lehetnek, de lázadásuk nem komoly. Alapjában véve úgy gondolják, a dolgok egyetlen helyes menete az, ahogy a mama és a papa akarja. Lelkes utánzók és követők. A serdülőkorral azonban elszabadul a pokol. Bármi, amit az anya vagy az apa mond, mostantól cáfolat és elutasítás tárgya. Ez az egyéni megkérdőjelezések és kétségbevonások korszaka. S amíg a serdülőkoron át nem küzdötték magukat, nem léphetnek át a negyedik szintre. Noha az egyes lépcsőket nem lehet átugorni, bizonyos stádiumokon egyesek gyorsabban haladhatnak át, mint mások. Van egy barátom, aki egy második szinten lévő ír katolikus családban nőtt fel. Tizenöt éves korában, amikor éppen serdülőkori lázadó korszakába lépett volna, apját a cége családostul Amszterdamba helyezte át, barátom egy holland jezsuita iskolába került. A holland jezsuiták csavaros eszű emberek. A barátom tehát e csavaros eszű és nyitott szellemű jezsuiták keze közé került, akik tovább tüzelték kételyeit, s egyben terelgették is kételkedésében. Amikor tizenkilenc éves korában hazajött Amszterdamból, már a negyedik szint elején tartott. Lehetséges tehát gyorsan áthaladni az állomásokon, de éppúgy előfordul az is, hogy valaki elakad. Évekkel ezelőtt egy kolostor 122 tanácsadójaként dolgoztam. A posztulánsokat kellett kikérdeznem, mielőtt beöltöztették volna őket novíciának. Jól emlékszem az egyik jelöltre. Negyvenes évei közepén járó asszony volt, s megkértek, beszélgessek el vele, mert a novíciák mesternője igen aggódott miatta. Ideális jelöltnek tűnt, a többi posztuláns és novícia mégse kedvelte őt. Miközben kérdezgettem, az a benyomáson támadt, mintha rendelőmben nem is egy negyvenöt éves asszony ülne. Viselkedése és beszédmodora inkább egy kissé butácska nyolcéves kislányéhoz hasonlított. S amikor a lelki életéről kérdezgettem, egyáltalán nem éreztem hitelesnek, amit elmondott. Mintha egy eminens tanuló mondta volna fel a szóról szóra bevágott katekizmust. Pszichiáter lévén egy idő múlva így szóltam hozzá: "Meséljen a gyermekkoráról." "Ó, nekem egyszerűen csodálatos, csodálatosan boldog gyermekkorom volt", felelte. Rögtön gyanút fogtam, hiszen senkinek se lehet egyértelműen csodás gyermekkora. "Folytassa, kérem", noszogattam. "Mi volt benne olyan csodálatos?" Elmondta, hogy volt egy nála egy évvel idősebb nővére, akivel sülve-főve együtt voltak, mindig együtt játszottak. A nővére kitalált egy szellemet, akit Oogle-nak nevezett el, és egyszer, amikor együtt pancsoltak a fürdőkádban, a nővére felkiáltott: "Vigyázz! Jön Oogle!" Ő meg lemerült a víz alá, hogy elbújjék Oogle elől, és az édesanyja megverte. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta: "Mert vizes lett a hajam." Kiderült, hogy tizenkét éves volt, amikor az édesanyja sclerosis multiplexben megbetegedett, és tizennyolc, amikor meghalt. Hogyan lázadhatott volna serdülőkorában egy olyan asszony ellen, aki azonkívül, hogy megverte, mert vizes lett a haja, még halálos beteggé is vált éppen akkor, amikor ő a serdülőkorba lépett volna, és meghalt, mielőtt még ő elég idős lett volna ahhoz, hogy szembenézzen e súlyos kérdéssel? Ha a serdülőkori lázadás kimarad, az ember nagy valószínűséggel megreked a második szinten. Ez történt ezzel az asszonnyal is. 101 Tartsd zárva a börtönöd Egy másik lényeges dolog, amit a lelki fejlődés állomásairól tudnunk kell, hogy függetlenül attól, milyen messzire jutunk, mindannyiunkban hátramarad valami a korábbi szakaszokból, ahogy csökevényes féregnyúlványunkat is megőriztük. Személyiségem börtönének mélyén ott lapít az első szint maradványa - Scott Peck, a gazember -, noha eszem ágában sincs szabadon engedni. Sőt, éppen azért vagyok képes körülbelül hetente egy-egy téglával magasabbra rakni börtönének falát, mert tudok a létezéséről. A cellája egyébként nagyon kényelmes. Padlószőnyeg van benne meg színes tévé, s esténként, ha szükségét érzem valami útszéli bölcsességnek, olykor lemegyek hozzá és elbeszélgetek vele, természetesen gondosan a rács túloldalán maradva. Van aztán személyiségemnek egy második szintről hozott része - az a Scott Peck, aki a túlzott stressz vagy agyonhajszoltság időszakaiban szívesen venné, ha ott állna mellette egy bölcs nagybácsi vagy nagy testvér, hogy világos és egyértelmű válaszokat adjon az élet súlyos és kétértelmű dilemmáira, és átvegye tőle a felelősség terhét azzal, hogy jól bevált receptek alapján megmondja, mikor mit tegyen. Olykor büntetésből kenyéren és vízen tartom. De a harmadik szintről is hozott magával valamit Scott Peck, aki bizonyos válságos helyzetekben hajlamos meghátrálni és tudományos- racionális vénájából táplálkozik, ahelyett hogy lelkiszellemi lényére hallgatna. Többször elmondtam már, hogy ha történetesen meghívnának előadást tartani az Amerikai Pszichiátriai Társaságba - amire akkora az esély, mint hógolyózni a pokolban -, valószínűleg az irányított kutatásokról beszélnék, s egyetlen szóval se érinteném a lelkiség-szellemiség megfoghatatlannak tűnő tárgykörét. De az igazsághoz tartozik, hogy volt már rá eset, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság meghívott előadást tartani, és akkor nagyjából sikerült a harmadik szint Scott Peckjét betuszkolnom a cellába az első szint Scott Peckje mellé. Ne áltassuk magunkat! Fejlődésünk mértékétől függetlenül 124 mindannyian megőrizzük magunkban szellemiségünk korábbi állomásainak nyomait. Ha most történetesen elégedettséget érzünk, mert sikerült meggyőznünk magunkat, hogy magabiztosan járjuk a negyedik szint igaz útjait, nem árt ellenőriznünk, zárva van-e a cella ajtaja. S megfordítva, ha felsőbb- vagy alsóbbrendűségi érzéssel küszködünk, sokat segíthet, ha nem feledjük, hogy mindannyian magunkban hordozzuk a magasabb szintű állomások szunnyadó lehetőségét. Ahogy Oscar Wilde egyszer találóan megjegyezte: "A szenteknek múltjuk van, a bűnösöknek jövőjük." Egyébként sem árt némi visszafogottságot tanúsítanunk a kérdés megítélésében. Egy alkalommal Paul Vitzcel közösen tartottunk szemináriumot, ott beszéltem ezekről a stádiumokról. Vitz - mint már említettem - a pszichológia és a vallás integrációjának témájában neves szaktekintély. Előadásom utáni hozzászólásában a következőket mondta: "Érdeklődéssel hallgattam dr. Pecknek a lelki fejlődés szintjeiről szóló fejtegetéseit. Sok igazság van bennük, azt hiszem. Olyannyira, hogy pszichoterápiái gyakorlatomban magam is sok hasznát fogom venni. De nagyon szeretném a lelkükre kötni, hogy amit Scotty a negyedik szintnek hív, az csak a kezdet."