Régóta már - hogy miért, nem tudom - nem tör rám a félelem fergetege. A sötétség inkább ismerős, mintsem rettegett ismeretlen: vendég, akit szeretettel látok. Ijedség is csak nagy ritkán fog el, amikor eszembe jut régi félelmeim szürke árnya, de mint a cigarettafüst, hamar tovatűnnek, még ha letüdőzöm is. Ma azonban rég látott riadalom kúszott belém, amint megpillantottam a külvilág dolgait…
  Ígéretem vitt arra, hogy egy könyvesboltba, egy bizonyos könyv után loholva, betegyem a lábam. S bár ne tettem volna, hogy segítségkérés helyett elkezdek nézelődni odabent, hátha találok valami kedvemre valót! Seregszemlét tartottam a polcokon, olvasgattam a címeket, csak egy-egy ismerős kötetet vettem kezembe. S amint láttam ezeket az újdonságokat vevőre várva, hirtelen megütköztem a könyveken. Címeik olyan üresek voltak, mint amilyen csak a félelem lehet, úgy megingatott az irodalomba vetett hitemben, mint ahogy vihar sem ingat meg nyílt vizen hajót… Hát miféle társadalom az, ami ilyen “remekeket” produkál, s ami - jaj! - igényli is? Tömérdek kötet színes, borítóval, jónak tetsző, szépen hangzó szavakkal azon a borítón, s belül évszázados tartalom megbolondított szórenddel, őrült összevisszaságban… “Nincs új a Nap alatt.” Hát mit írhatnak még; mit írhatnak ennyit? S mi végett, ha egyszer az ember önnön nagyságát csodálja, mintsem csodálja mások tetteinek történetét?
  Akkor, ott bent, növekvő kétségbeesésemben gondolat suhant át agyamon: én nem leszek soha egy érthetetlen cím és színes minta a polcokon. És megértettem, miért kardoskodik Thoreau annyira a klasszikusok mellett. Mert ők még mondtak valamit… S ezek után alig bírtam elég gyors lenni a kijáratig.

“Auschwitz után nincs irodalom.”