Egy szép, viharosan és hidegen kezdődő szombati napon megjártam a Dunántúlt, a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt, noha mindössze két városnak földjét érintettem lábammal. Volt ez úgy, hogy le kellett mennem Szegedre albérlet-nézőbe. Tettem is azt. Budáról indultam (ugye, mivel itt lakom), átbattyogtam Pestre (mert a Nyugati pályaudvar pedig ott lakik), majd vonattal Cegléden, Nagykörösön (Nagykőrösön? fogalmam sincs, hogy írják), Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és Kistelken keresztül eljutottam Szegedig, s mivel volt még sok-sok időm a megbeszélt találkozó előtt, úgy döntöttem, sétálok, s mintegy véletlen rátaláltam a hídra, hát átbattyogtam a Tisza felett: így kerültem a Tiszántúlra. Azután elég könnyen megtaláltam az 5-ös metrót, ami troli, csak én valahogy folyton lemetróztam… nem volt nehéz feladat rábukkanni a megállóra, lévén csupán a vezetékeket kellett követnem. Azzal eljutottam az albérlet közelébe, ahol egy kicsit kóvályogtam, és nagy ügyesen megkérdeztem egy motorszerelő, félmeztelen bácsit, hol van a Zsitva sor, mire közölte, hogy ott, ahol állok. Utcatábla luxus. Majd befutott a főbérlő-jelölt néni, akit a festett haja ellenére jó negyvenesnek tippeltem volna, de a későbbi beszélgetés során kiderült, hogy már nyugdíjas… Jól tartja magát. És kedves is. A lakás maga másfél szobás, de a nagyszobát nem adják ki, így marad egy félszoba, konyha, fürdő és egy kicsi előszoba. Nem nagy, de számomra tökéletes. Ezt közöltem vele, meg is állapodtunk. Huszonhatodikán, amikor megyek beiratkozni, írunk egy szerződést, hogy megállapodásunk hivatalos formát öltsön. Tehát kijelenthetem: nem fogok a híd alatt aludni, amíg egyetemre járok! Jippí meg hasonló örömkiáltások. Mindezek után ideje volt már elindulnom a pályaudvar felé, elvégre egy csöppet többet időztem, mint amit eredetileg terveztem… És persze, hogy visszafele eltévedtem! Ez nem pontos megfogalmazás, mert nem eltévedtem, hanem csupán rossz irányba szálltam fel a villamosra, ami busz, a sínek javítása végett. Ergo villamospótló autóbusz (jele: 1V). Tehát a megérzésemre nagy okosan nem hallgatva tettem egy kis városnéző körutat, s ennek köszönhetően legeltethettem szemem a Szeged Pláza épületének gyönyörű szögletes vonulatain! De aztán persze visszataláltam arra a pályaudvarra, ahonnan jöttem, jegyet vettem, elszórakoztattam magam, felszálltam a vonatra, leszólítottak (egy kedves-perverz 31 éves “bácsi”, aki majdnem őrjöngő rohamot kapott, amikor lemagáztam…), beszélgettünk, majd az út felét csendes magányomban töltöttem, zenét hallgattam a csend megtörése végett, és a kabin (vagy hogy hívják) előtt, a lehúzott ablaknál - csak hogy a hajam teljesen összekócolódjon a huzattól - táncikálva tátogtam kedvenc számaim szövegét. Hülyének néztek, de kit érdekel? Nagy volt a kísértés, hogy a Kőbánya-Kispest vagy esetleg a Budapest-Zugló nevű megállónál szálljak le, de gondoltam: végállomástól végállomásig viccesebb utazni. Végül mégis a Nyugatinál kötöttem ki, keringtem egyet a városban, hogy hazajussak, majd fájós lábbal, szorító cipővel és kicsit fáradtan megérkeztem. Azzal a tudattal, hogy van albérletem. De ami akkor még nagyobb boldogságot okozott: hogy egy nap alatt bejártam a Dunántúlt, a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt!
  Így telt a szombatom, 16-án. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a nap mondása, minden esemény ellenére, visszatértemkor, a négyes-hatos villamoson hagyta el egy asszony száját; három fiúval rendelkező anyuka, aki - szegény - sehogy sem boldogult csemetéivel, mondta: “Nem azért szültem gyerekeket, hogy megőrüljek.”
  Másnap délután nem fértem a bőrömbe, valamit kellett cselekednem. No, akkor markoljuk fel a fényképezőgépet és irány a város! Konkrét céllal természetesen: templomok. Néhány templomos képem elkallódott valamely elhanyagolt memóriakártyán, vagy az éterben keringenek valahol, nem tudom, mindenesetre lényeg a lényeg: nincsenek meg. Így elhatároztam, hogy azokat a templomokat újra lencsevégre kapom. Elzarándokoltam az 59-es villamossal a Zólyomi lépcső nevű megállóhoz, pontosabban az ott lévő templomhoz, s minekután megállapítottam, hogy gyatrák a fényviszonyok, készítettem róla néhány tűrhető fényképet. Egy-két ember látta, amint fotózok. És egy templomot fotózó alakot nem is néznek hülyének. Csak akkor, ha mindezt halálfejes medállal a nyakában teszi… Nem baj, szeretek ambivalens lenni. Ezek után sétálgattam, pedig még mindig éreztem szegedi túrám izomfájdalmait, és egy másik templomot, a Beethoven utca és a Böszörményi út sarkán fekvőt látogattam meg. Ezek után újabb séta, egészen a Krisztina térig. No, arról a “kis” sárgaságról még nem készítettem fényképet, de ha már a közelben jártam, odaevickéltem. Mert utam előtt térképen tájékozódva láttam, hogy még egy templom van a környéken, felszálltam az általam még sohasem használt 78-as buszra, hogy azzal a Naphegy térig menjek. Körbenéztem, de sehol sem találtam templomot… csak valami imaház táblája szúrta ki a szemem, vagy mi. De torony, kereszt, “bunkó”, egyéb, semmi… sehol. Döglött sünikére azért felfigyeltem. Ott volt a bundás tüskéje meg a csontváza. Festői fotók születtek róla! Ezt újabb séta követte, majd 8-as buszozás, majd 139-ezés, majd 53-asozás, majd otthon, édes, puha otthon! Azt hiszem, jót aludtam azon az éjjelen… Azért másnap ismét útnak indultam: most a pesti oldal volt a cél: Március 15-e tér, Petőfi tér, Ferenciek tere, Váci utca és környéke, Cházár (ejtsd: császár) András utca, Bosnyák tér. Utóbbi kettőre már nem volt energiám… de öt templomot azért “megszereztem”. Ha már úgyis ott voltam, gondoltam, benézek tesó munkahelyére (a Váci utcában eladó egy boltban). Utána, már hazafelé tartva, soha nem tapasztalt rosszullét lengett körül: látásom meggyengült, fényfoltos lett, gondolataim szerteszóródtak, agyam eltompult, gyomrom megkeményedett és sajgott, s mintha valamit nagyon ki akart volna lökni magából, hogy még a rágózás is felkavarta. Kábé 20 perces ácsingózást követően kerültem ilyen állapotba, minekután hiába, de azért vártam a buszt. Végül úgy döntöttem, nem érdekel, milyen busz jön legközelebb, felszállok rá. Így is tettem; a huzat és maga az a tény, hogy utazom, csillapította rosszullétemet. Természetesen ennek köszönhetően kerülővel jutottam haza, az egy helyett három átszállással, de legalább nem ájultam el, s még csak nem is ásítottam színeset… És ez jóóó!
  Ma - ami már tegnap… - is gondoltam rá, hogy mehetnék templomozni, ám némi mérlegelés után a pihenés és a semmittevés mellett döntöttem. Persze délutánra meguntam magam, gyorsan szerveztem egy találkozót, amiből aztán kettő lett, úgyhogy a napom a végére felpörgött, pedig milyen lassan indult! Nem bántam, legalább csináltam valamit. (És suttogva kijelenthetem, hogy már három autót is vezettem! A harmadik az egyik barátnőm kocsija volt, aki néhány hónapja kapta meg a jogsiját, de már van autója… Hogy az a! )