Magas és karcsú utcai lámpa volt, olyan fajtából való, amely csak nagy ritkán világít, és a madarak előszeretettel tekintenek rá, mint ülőalkalmatosságra.
  Egy felhőlepte, ősz végi napon is székelt rajta egy ősi holló, aki a nagy hidegben nem talált magának kiválóbb elfoglaltságot, mint azon a lámpaoszlopon ücsörögni. Néha álldogálni; és nézni, hogyan száll körülötte madártársainak hada, néhány falevél és az idő. Leste az utca népét, belélegezte a kipufogógázt és arra gondolt, hogy amit ő tud, azt nem tudja senki más.
  Valót gondolt: mert ő egy madár volt; igaz, a sok közül. De akkor csak ő ült ott, azon a lámpaoszlopon, ő volt egyedül mozdulatlan a forgásban, és a világ az ő szemében teremtetett olyanná, amilyennek ő megálmodta. Nem volt még egy olyan tartás, olyan szem, olyan álom, mint az övé. És még egy olyan akarat sem, ami nyugalomra buzdít, miközben madár létére röpdöshetne, naphosszat.
  S mikor a hold átvette az uralmat az égen, a madár még mindig nem mozdult.
  Elaléltak a csillagok a nap tüzében, de a madár még mindig nem mozdult.
  Leesett az első hó, és a madár még mindig nem mozdult.
  Elolvadtak a jegek, mialatt a madár még mindig nem mozdult.
  És az író letette tollát.