Tanácstalanul üldögéltem a monitor… és a számítógép előtt. Valami nagyon fennköltet és rezignáltat, emocionálisat kívántam felfirkantani a Ti képernyőtökre. Ihlet híján az imént egy könyvhöz (Moby Dick) fordultam arra gondolván, hogy mi legyen a mai bejegyzésem témája. Felcsaptam a könyvet, ráböktem az oldalra, elolvastam a bekezdést (a jól ismert módszer… ). Íme, amit a Nagy Sugallatt és Fehér Bálna mondott nekem vala:

- Tegye keresztbe a karját, uram, és vesse hátra a fejét! Most mondja el utánam: esküszöm, hogy amint Steelkilt elhagy, kikötök azon a szigeten, és ott maradok hat napig. Ha nem teszem meg, vágjon belém az istennyila.

Nem lettem okosabb, hogy igazat üssenek ujjaim. Most próbáljam kitalálni, ki az a Steelkilt, vagy miért akarja elhagyni azt a bizonyos urat, vagy ki az, aki azt a bizonyos urat mindezen cselekvésekre felszólítja, esetleg az “istennyilát” feszegessem, vagy végezzek korrektúrát a bekezdésen?
Inkább még egy próba…

Fürge csodákkal és rettenetességgel teli látvány volt! Ó, mindenható tenger hatalmas hullámai, a habok dörgő, tompa morgása, amint elhömpölyögtek a nyolc csónakkorlát mellett, mint óriási tekegolyók egy határtalan tekepályán; a csónak rövid, gyötrő vonaglása, mikor egy pillanatig fenn billegeett az élesebb taréjok késpengehátán, amely mintha ketté akarta volna vágni; …

Ha más nem, azért megérte még egyszer felütni a könyvet, mert rájöhettem, hogy Herman bácsi szeret Mikszáth-féle körmondatokat írni és pontosvesszőzni. (A bekezdés 13 soros; és 2 mondat!) Vagyis inkább Kálmán leste el Melville-től a barokkos mondatszerkezeteket, mert hiszen Kálmánka kisfiúcska volt még akkor, amikor az amerikai megírta a Moby Dicket; és remélhetem csupán, hogy egy négyéves csemete, aki ráadásul magyar, nem diktál tollba egy harmincas úrnak, aki ráadásul jenki, de ha nem is az, mindenesetre egy másik földrészen él, és bátorkodhatom a szót kiejteni számon, valamint betűit leütni billentyűzetemen: aligha ismerte az amerikai irodalombarát kicsiny hazánkat; nem vagyunk mi oly híres egy nemzet; persze meglehet, hogy az előző század közepén még híresek voltunk, ha másért nem, hát a folytonos lázongó-elnyomó összecsapások révén (mely korszakról mellesleg nemrég írtam egy esszét, no persze nem önszántamból, hanem baráti kérésre); kétlem továbbá azt is, hogy egy amerika magyar kisfiúk ötleteire volna utalva, ha írásról van szó, ámbátor szeretnék abban a hiedelemben élni tovább életecskémet, hogy a körkörös mondatszerkesztési eljárás Mikszáth Mester copyright, de ha mégsem, hát. IGEN, EZ ITT EGY PONT!

Jáj, nem szabad engem ihlet nélkül hagyni… mert akkor ez lesz!