Kint voltam a “lépcsőházban”, és akkor történt.

Elgondolkoztam, és hirtelen, mintegy a semmiből, valami békeféleség kerekedett felül megtört lelkű magány-szomorúságomon. Eszembe jutott, hogy mi is van, ami nem jó, ami bosszant vagy mélységes depresszióba dönt. Rá kellett jönnöm, hogy… semmi. Nincs okom a melankóliára. Mert valahogy minden olyan, amilyennek lennie kell. Itt vagyok: imádom ezt a lakást, a házat, a környéket, a neszeket, a pihepuha takarókat, amit nővérem nekem szánt, a reggeleket, amikor felkelés után kávét készítek és kimegyek a “lépcsőházba” egy szál cigarettával, majd utána jöhet az öltözködés, készülődés a napra; a sörözatot, de csak, mert Tesóval együtt bámuljuk; a képeket a falakon, amelyek más városok nevezetességeit mutatva hirdetik: milyen nagy is ez a szűk világ; az ágy fölé aggatott plüss csillagot és holdat, no meg a portugál zászlót; hogy hangosan kell beszélni, mert túl nagy a szoba, és túl hangos a gép; az aMSN-t, ahol minden angolul van, és ha kedved szottyan, tétlenre is tudod állítani magad; a csendet és a sötétséget éjjelente; Tesó agymenéseit… szóval mindent. Nem vetem meg a magányt, sőt szükségem is van néha rá… de ez most nem az a nap. Nem az a hét, amikor. Egyszerűen nyugodt és kellemes. Olyan ez, mint amikor az ember a mindennapok kiváltságairól önakaratán kívül lemond, majd minden áldozata megtérül egy szemvillanás alatt. A megszokottból valami új helyzetbe kerül - noha számomra itt (elvileg) semmi sem új. Vagy csupán a gondolkozásom teszi? Megváltoztam volna vagy elkezdtem értékelni azt, amit kapok anélkül, hogy panaszkodnék és többre vágynék?
Nem tudhatom. Talán nem is akarom, mert nem számít. Kaptam: elfogadom. Élek benne. Élek vele. És ez így van jól.
Most semmi sem bosszant. Most boldog vagyok.

Van itt az asztalon egy hegedülő  Hupikék törpike bábu. Azt hiszem, sőt biztos, hogy régi darab. Talán egy Kinder tojásból került a kezünkbe (igen, ez volt itt a reklám helye). Olyan néma, mozdulatlan zenét játszik, amelyet ép ésszel fel nem foghatok. De senki sem érti vagy hallja. Ez a szép benne. Csak Ő tudja, mit játszik, milyenek a dallamok - és hogy mikor fog mellé. Vannak olyan dolgok, amiknek akkor van értékük, ha csak egy ember tud róluk. Igazságok, vallomások, képek és fények… hangok. Mindig van valami, amit rajtad kívül más nem tud. Nem is kell, hogy tudják. Miért? A végső válasz az egyedüli: csak. Akkor az neked szól, a szívedé: nem rondítja el mások véleménye, még ha az oly pozitív is, hogy annál dicsérőbb már nem lehetne. Ha adsz mások véleményére, elvesztél. Persze nehéz megállni. És azt szintúgy, hogy ne folytassam ezt az elmebeteg fejtegetést…

Talán túl sok volt ez egyszerre. Noha nem akarok pontot tenni a bejegyzésem végére, de… Nem is teszek