Ha a sárra gondolok, elönt a szomorúság, és mély melankóliába taszít… Gyötrelmes a gondolat, hogy íly cudar véget kell érnie a földnek.

Felfogható a dolog úgy is, mint a föld újjászületése - vagy éppen ki nem érdemelt haláltusája. Mert mi által érdemelte ki azt a föld, hogy nedvességtől kínzottan más halmazállapotba kényszerüljön csupán a rá esett, bele szivárgott folyadék által? A víz (vagy bármi, ami folyik) beleivódik pólusaiba és megváltoztatja a formát, amely a Teremtéstől megadatott neki. Megváltozik. És bemocskolja a tisztát. Ha egyáltalán létezik tiszta - és persze ha létezik változás…
A víz és a föld megteremtetett. Talán nem véletlen, hogy külön: ki itt, ki ott. A föld mintegy határnak a víz számára. Gátnak, hogy megmentse az élőt a pusztító erőtől, melyet a víz képviselhet. Csakhogy ez a bizonyos víz (látszólag) nem tiszteli a földet… megveti minden porcikáját, s ezáltal fittyet hány a Teremtésre is. Határ? Szabályozás? Mi mindez a víznek? Csupán egy képzelt védelem. Mert ha a víz úgy akarja, felszáll, hogy a magasból hulljon alá: átugorja a földfalat; kiszabadul medréből: mi az a meder? Az üveget széttöröd a betonon, s lám! - tartalma szétgurul. Próbálj formát adni egy pohár viznek a pohár keretein túl! Istenadta dög: arra folyik, amerre ő akar és nem fogad szót neked.
Emberszerű lény a víz. Lázad, amerre tud. Forradalmat csinál. Szabályok: gravitáció, folyószabályozás, gátak, Teremtés és a föld? Ugyan! Irány az ég: a magas; zúdulás, amíg szét nem zúzza magát a földön és meg nem változtatja annak formáját, egyéniségét…
Így lesz a sár. A víz forradalmából.
És ha egy ember lázad?