Vér szava hív, csal, tengere buzdít: látom az arcát.
Vak tüze élve emészt, és könnye feladta a harcát.
Mit tehetek? kérdem - de ne választ adj nekem erre!
Semmi beszédet, szót, csak hallgasd: tű foka merre
Ássa a végtelen út poros álmát, bús-kusza karcát.
És eleven nyelvével: vérrel hagyd, hogy emésszen…
Mert agya várt már rád - bosszúja e kín maga lészen.

Alszom már (bordó ágy várt), mert fáj dalom ébren…
Tű-sár vért és álnok álmot látok a térben…
Gyöngyház angyalt (bársony fényűt) sírva ha kértem:
Nem kaptam, nem voltam jó, nem tett soha értem…

(Igen. Ismét egy hajnali menet. Felhőtlen jókedvben. )