Mint a part, mely örvényen megy keresztül,
s vak hullámait sodorja a szélnek,
a hegy oltárán magányos kereszt ül,
míg csillagok közt víg bolondok élnek.
Úgy szeretnek, mintha nem volna szárnyuk:
rabok, bezárva az éjsötét mélybe,
bolondok. Úgy taszítják holdtalan álmuk,
mintha egyként olvadnának alattomos fénybe.
És ki érti őket, az, aki megpróbálja,
nem őrizheti meg önnön magát,
mert a sötét, mely őket, s majdan őt bezárja,
félelem. S megérzi a rút vér szagát.
Halál! Halál rájuk, akik bolondok,
s szívükben, mint harag, kongnak a gondok.

(Értelme nincs, de ma kifolyt belőlem. Erkélyen verset írni jó! )