(Csak röviden. )

A gondolatok olyan teremtmények, amelyek pihekönnyű testükkel szálldosnak az agyban összevissza feszítgetve a fej határait, a koponyát, s mert áttörni rajta nem tudnak, visszapattannak a csontfalról, hogy aztán ismét, mint valami megtébolyodott hópehely, zúduljanak a cikázó agysejtek sűrűjéből alá s fel, elvégre odabenn nem működnek a fizika törvényei, így hát a gondolatok, ha hópelyhek, arra táncolnak, amerre akarnak. (Ez egy mondat volt.) Megmondhatatlan, éppen merre sodorja őket a belső szél, ami voltaképpen nem más, mint a külső behatások és az emlékek egyvelege.
  Hogy miből indul ki egy gondolat és mi lesz belőle? Megmondhatatlan. Talán látsz egy embert az utcán, aki éppen úgy néz a buszra, amin éppen te utazol, mintha séta helyett szívesebben ülne ő is valahol a járművön, és erről eszedbe jut, hogy esetleg futni akarna az illető a következő megállóig, ami messze van, így hát arra gondolsz, hogy repülve gyorsabb lenne… Majd beindulnak az agykerekek megállíthatatlanul, míg azon nem kapod magad, hogy sárkányokra és vámpírokra gondolsz, no meg egy könyvre, amit nem olvastál el, pedig már vagy 3 éve megkaptad. Ha nem több. Ésatöbbi…
  Jó néha ilyesmiken agyalni: mire gondoltál először, majd mi lett belőle, amikor valami kizökkentett az elmélkedésből? És mindezt milyen rövid idő alatt! A gondolatok általában olyan gyorsan peregnek egymás után, mint a hó az égből egy kellemesen hideg téli éjszakán, amikor amolyan nagypelyhes a havazás. Vagy mint egy egetrengető zápor áprilisban. Esetleg mint a napsugarak nyáron. Talán mint a levelek, ha megfáradtan földre hullanak egymást követve. Nincs több évszak, nincs több hasonlat. És… milyen jó is minden gondolatmenet, ha pörög és elrohan!
  Sétálgatni a fejben nem érdemes. Mert repülve gyorsabb.