Tegnap rajtam kívülálló okok miatt az este folyamán már nem tudtam internet-közelbe kerülni, így megkértem Caffot, hogy dobjon föl egy üres bejegyzést ide a nevemben, mert nem akartam, hogy megszakadjon szép és nemes “Minden Napra Egyet” sorozatom. Caffi, köszi szépen! ^^ No már most: úgy terveztem, hogy ezt a bizonyos üres bejegyzést én átírom ma, mintha tegnap írtam volna, és senkinek sem fog feltűnni, hogy utólag írtam meg minden, de akkorát szakadtam, amikor megláttam, Caff, mit alkottál, hogy úgy döntöttem: fönnhagyom úgy… “=W Ez kib*szott nagy LOL” - ahogy te mondanád, ha most a helyemben lennél… :W Szal az… :W Úgyhogy ma pótolok: egy kis élménybeszámoló egy tegnapi találkozóról…

Idegbeteg (Csirke), ahogy a telefonomban be van jegyezve, de néha levélben Dorci Morci - vagy ennek többféle variációja, pl.: Dorczi-Morczi -, vagy ahogy a beszélt nyelvben megnevezve vagyon: Dóri. Ezt a bizonyos Dórit pedig már (belegondolni is szörnyű) 11 éve, azaz első óta ismerem… Persze jóban csak később lettünk, nagyon jóban pedig még később, de ez nem számít! Na mindegy, lényeg: boldog & felhőlten általános iskolás éveinket egymás mellett húztuk le, ő rossz hatással volt rám, miközben én táncoltam más idegein, na mindegy… A Nagybetűs Élet úgy hozta, hogy nem hozott, hanem vitt minket egymás mellől, és most nagyon összeszedetten tudok ám írni, úgyhogy eddig nem akartam, de most már O.A.M. lesz ez a post is… :W És fáradt is vagyok… És nem tudom, miért reggel írok… Jó, lényegtelen, újrakezdés, visszatekerés, brbrrrrööö… Aztán jött a nyolcadik év vége, a ballagás, és útjaink szétváltak - Ő ment a Táncsicsba, én pedig az Illyésbe, és alig néhányszor találkoztunk az évek folyamán… És ennek már ez lesz a negyedik éve… durva… Na mindegy, szóval tegnapra sikerült betennünk egy “randit” (vicci, hogy kb. egy hete gondolkodom rajta: vajh’ mikor fog írni/hívni a megállapodás szerint, hogy találkozzunk, és vajh’ hívjam én, mert nem telhet el úgy a nyár, hogy nem is láttuk egymás hülye fejét… :W). Találkoztunk, és furi volt… az a talán sablonosnak, talán tipikusnak mondható érzés, hogy onnan folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk, mert olyan, mintha ez csupán tegnap történt volna… Semmi izgalom, semmi félelem, hogy mi lesz a következő szó/lesz-e egyáltalán, és nem áll-e be az a felülmúlhatatlan “kínos csend” - nem, minden ösztönös, nem gondolkozós… Annyira nagyon furcsa… De pozitívan furcsa, mert ugye negatívan nem lehet, mert ugye nincsen neki 8 zölden csöpögő karja meg semmi… Szal jah… Nagyon jó volt - legalábbis nekem… Láttam a befestett búráját, és a fényképezőgépemnek köszönhetően most ti is láthatjátok…

Egy éve ilyen volt…

[kép helye]

…mostanra ilyen lett…

[kép helye]

Hát nem édes? És vicci, hogy tavaly is ilyenkorra (pontosan 29-ére) beszéltünk meg találkozót… Nekünk mindig csak nyár végén sikerül látnunk egymást?

No igen, ennyi tellett tőlem, bocsánat… Ja, és még valami: megtudtam, hogy véééééééééégre van internet a Pető-rezidencián, úgyhogy Dórika, ha olvasod: tessék kommentelni is, és folyamatosan olvasni, és …ennyi.

Csók mindenfelé, TSzA!