Mint aki kilépett időből és térből, mint aki minden épelméjűség fölött áll, úgy járkált a folyosó kongó ürességében. Látta Noé Ramóna-ölelt és Ince összekuporodott, feszülten figyelő alakját, de nem fogta föl, hogy mellette vannak. Emlékképek ezrei villantak fel szeme előtt. Csókok millióit érezte ajkára simulni. A finom női ujjak mintha abban a pillanatban is testé nyaldosták volna. A puha idomok egybeolvadtak vele ott, ahol csak ők ketten voltak. Hangok: suttogó, negédes szavak, meleg szuszogások, dallamos kiáltások… Fél év együtt töltött éjszakái, mire a karjaiban álomra szenderült… teste egészének remegése, amikor megpillantotta… reggeli, álmos, szenvedélyben gazdag köszöntések… a tűz, mely egyikükben élt, s általa lángoltak mindketten…
  Minden más emléke ezer éve elfeledett históriának tűnt csupán. Feje szinte elviselhetetlenül zúgott, értelmesen gondolkodni nem is tudott. Nem hallotta a léptek ritmikus kopogását, amikor valaki elment a folyosón - mégcsak észre sem vett senkit… Ramóna néma könnyei Noé ingébe vesztek, aki aggódón nézett hol a lányra, hol az ingerült, mégis erőltetetten figyelő Incére, hol a kitörni készülő Marcira.
  Nemsokára Ince megtörte szemének addigi zártságát, s hófehérré vált arccal tekintett a járkáló fiúra. Az hirtelen torpant meg, mint aki érzi a hátába fúródó pillantásokat, s úgy merevedett meg, hogy kezei halovány remegésbe kezdtek. Lassan megfordult. Szemük a másikéba fúródott. Csupán Marci szívének dobogása hallatszott. És látta a tekintetében… Fogait összeszorította. A levegő úgy áramlott be tüdejébe, mintha legbelül hurrikán készülne.
  - Nem… - sóhajtotta immár egész valójában remegve, és elindult a műtő felé. Noé mély lemondással vette tudomásul, hogy most nem szabad utána mennie, így inkább Ramóna fejére hajtva fejét magához vonta zokogó barátját is. Ő szívének rejtekében imát mondott egy háborgó lélekért…
  Az orvos fejcsóválva, lesütött szemmel lépett ki az ajtón, amikor egyszeriben szembe találta magát kollegájával. - Én… - kezdte halkan, de Marci nem látott, nem hallott, könyörtelen erővel lökte a falhoz az útjába kerülő férfit, s az ajtót majdnem betörve robbant be a műtőbe. S ott tudta őt…
  - Kifelé… - sziszegte a nővéreknek, akik a gépek kikapcsolásával voltak elfoglalva, s akik e szavakra értetlenül Marcira, majd egymásra néztek. A második, a harmadik felszólítás már oly hangerővel hagyta el a férfi száját, hogy az ottlévők riadtan rohantak ki.
  Nem tudott felnézni. Képtelen volt rá. Nem is lehetett valóságos az egész. Nem válhat minden egyszerűen csak emlékké. Ezt nem hitte el. Nem akarta… nem tudta elhinni…
  Barna szeme mégis megtalálta az ágyat… Megszédült - csupán a fal állt a padló történő találkozásának útjába. Már képtelen volt levenni tekintetét róla… Ott feküdt, békésen, ahogy més soha nem látta, hófehér tündérarcát hajának lángocskái nyaldosták, pillái szemének bilincsei, még vöröslő ajkai között jégcsapok fogai; örökkön lüktető mellkasa néma és mozdulatlan, a gyakran remegő kezek, a bársonyos ujjak most ridegen merevek… S ott az a konokul tátongó seb, melyben a harcban végül a szél felülkerekedett a tüzön.
  Megbabonázva lépkedett felé - lábának ólomsúlyát egy megmagyarázhatatlan bűvölet húzta az ágy mellé, majd taszította térdre. Keze felhagyott a remegéssel, mikor rásimult a lány kezére - még soha oly hidegnek nem érezte… szinte ráfagyott tenyere. Szívének minden egyes dobbanása mérhetetlen fájdalommal feszítette mellkasát, a beszívott levegő feszítette bordáit. Ujjaival a lány arcán siklott, homlokából elsöpörte a lángvörös tincseket, majd a kissé nyitott ajkakra tévedt, hol sokáig reszketeg megpihent.
  - “Ki vagy te? nem tudom…” - lehelte elfojtott dühével, vérző kínjával, amint Matild fölé hajolt - “…de szeretlek nagyon.” - s ujjait elvonva róla rásimult a lány ajkaira. Azok nem mozdultak. Többé már nem.
  Egy mélyről feltörő ordítás oldotta fel könnyeit. Hiába csókolta a lányt, nem ébredt fel… mindig nehezen ébredt, mint ő is… nem aludt gyakran, így nem is tudhatta, hogyan kell ébredni… de miért nem forró a teste… mindig felhevül, ha megcsókolja… és mindig felébred… de ő, ha véletlenül álom közben kapja el tekintetével, soha nem nyúl hozzá, hanem csendesen figyeli… olyan ritkán látja aludni… nem mozdul… nem vesz levegőt… pedig ha valakinek, hát neki sok oxigénre van szüksége… abból táplálkozik… mindent eléget… most meg olyan furcsán hideg a teste… alszik… csupán alszik… ő felébreszti… majd ő… igen…
  Könnyei az ő arcáról a lányéra peregtek, nesztelenül siklottak le, mígnem belevesztek fakó hajába. Marci két kezébe temette arcát… Ez nem lehet… ez nem történhetett meg… Felnézett Matildra. Halott. Tényleg halott…
  Valami idegen érzés futott végig rajta testét mozdulatlanságra kényszerítve. Felegyenesedett, s még egyszer meglehelte a halott ajkakat. Megnyugodott. Egyre csak kedvese arcát nézte; oda sem tekintve vette kezébe a szikét. Ujjai magabiztosan csukódtak rá a fémre. Arcán halovány mosoly, mikor a penge megindul karjának húsában, s halkan susog vére. De az a kín, mikor egy már ismerős erő megállásra készteti kezét… Szemébe ismét könnyek futottak.
  - Hagyjatok… hagyjatok… - suttogta zokogva. - Én így nem akarok… többé… nem…
  Bárhogy igyekezett, Ince hajthatatlan volt… S már hallotta is, ahogy az ajtó kinyílik, hallotta az ismerős lépteket, érezte, amint Noé árnyéka rávetül, s óvatosan ráfonódik keze az ő csuklójára kiemelve belőle a kést, érezte, ahogy sebére rászorít valamit, s finoman átkarolva elvezeti onnan. Nem ellenkezett. Nem tudott. Hagyta, hogy elvigyék, és ellássák sebét, s hagyta, hogy könnyei előmossák fájó emlékeit.

Meghitt némaságban ült a nyüzsgő folyosón. Arcát komisz bánattal takargatták elmaradhatatlan tincsei. Körülötte dolgukra siettek az orvosok, nővérek, kétségbeesetten vagy már megszokottan mentek utánuk a hozzátartozók. A nap besütött az ablakon, s a falakra a halál vetett elragadó árnyékot. De Noé nyugodt volt, mint mindig, pedig most igazán nem akadt erre semmi oka… Alig egy hete, hogy Matild otthagyta őket, de Marci már harmadszor kísérelte meg követni szerelmét. Szinte el sem mentek a kórházból azóta…
  A pszihiáter nagy sokára jött csak ki a szobából, s Noéhoz lépett, aki erre botjára támaszkodva fölállt.
  - Nem hajlandó megszólalni - közölte a doktornő fáradtan. - Mintha észre sem vette volna, hogy bent vagyok…
  - Egy hete egy szót sem hallottunk tőle - bólintott Noé, és behunyt szemmel mélyet sóhajtott.
  Az asszony fürkészőn nézett a férfi gondterhelt arcára. - Maga hogy viseli?
  - Most én legyek a legkisebb gondja - felelte az halovány mosollyal. - Bemehetek hozzá?
  A nő elképedt az előtte álló férfin, aki látszólag minden bánat fölött töretlenül állott. Szinte őrítő volt békéje és levetkőzhetetlen kitartása. Fejének apró billentésével jelezte neki, hogy szabad a bejárás barátja szobájába.
  Noé bebicegett - minden lépés égető fájdalmat vonszolt magával, de nem figyelt rá. Marcira nézett, aki az elhúzott függönyökön át betörekvő fény homályával körülfonva mozdulatlanul, maga elé meredve feküdt az ágyban. Egész karját átölelték a kötések, az infúzió lassan csepegett, a gépek halkan visszhangoztak. Még akkor sem nézett Noéra, amikor az leült mellé az ágyra haját csendesen hátrasimítva.
  - Marci… - szólt ajkának szelíd mozgásával. - Könyörgöm neked… ne add fel ily könnyen… próbálj élni… nélküle…
  A férfi nem reagált, pedig mindent kitűnően hallott, és megértett. Nélküle? Igen, úgy vélte, tud élni nélküle. Tud. De nem akar.
  Noé hosszan hallgatott. Már nem tudta, mit tehetne, mi mást mondhatna még… Nagy sokára lelkéből életre keltek a szavak: - Szükségünk van rád…
  Erre Marci lassan felé fordította fejét, és haragos szemét rá szegezte. - Rám többé ne legyen! - közölte halkan, tagoltan, méreg-járta hangon.
  E mondat Noét fájdalmas felismerésre ösztönözte: el kell engednie… Felállt, majd mellkasának lassú emelkedése után megkínzott arccal ránézett barátjára. - Rendben… úgy legközelebb nem állunk az utadba. Ígérem…
  Minden egyes szó égette száját, amikor azok elhagyták. A düh a leghalványabban sem jelent meg lelkében, ahogy kiment a szobából - csupán elfogadás, megértés és fájdalom maradt… Fáradtan ült le a folyosón, és dőlt hátra fejét a falon nyugtatva. Engedte, hogy szemhéjai lecsukódjanak, majd nagy cseppek induljanak szeméből. A könnyek ezután határozottan siklottak át orcáján, majd gurultak végig nyakán, hogy végül ruhája alá bebújva visszaérkezzenek szívéhez. Lassan a cseppek folyamatos hullámmá válva folydogáltak nesztelenül egy magát a halálnak áldozni készülő barátért, aki rémisztőbb volt, mint egy olyan, akit zord erővel ragadtak el… és nem harcolhatott senki ilyen erős akarat ellen…
  Ramóna sietősen lépkedett a folyosón Noé felé. Nem vette észre, hogy az könnyezik, amíg meg nem érkezett mellé. Még soha nem látta sírni, mégsem riasztotta meg a látvány. Megértően ölelte át a férfit, aki még így, tehetetlenül is töretlen vígasztalást árasztott…