“Look to the future, but learn from the past!” 

“Wir müssen leben bis wir sterben!”

Van nekem egy iskolám, van, mert enyém…

Pontosabban volt… Bár még valahol mindig az enyém… Valahol mélyen, elásva, arra várva, hogy egy szép, szeles, nyárvégi napon, mikor egy hirtelen ötlettel és két volt osztálytársammal belécsörtessünk, és magunkra vonjuk a kis ártatlan gyermekek és már kevésbé ártatlan szüleik szemét. Talán ő is gondolt már arra, hogy régen kirepült fiókái vajh’ mikor boldogítják ismét becses, szerény, egy fikarcnyit sem változó “személyét”… hogy mikor mennek végig megint a folyosóin - de ezúttal úgy, ahogy még soha azelőtt… hogy mikor köszönnek rá az épületét szorgalmasan elhagyó ősrégi tanáraikra… hogy mikor ül végre az a bárgyú mosoly a képükre, amikor egy mélységesen megvetett tanárnő mélységesen megvetett órájának helyszínére betoppannak, noha addig csak zárt ajtók fogadták őket - és az az egy ha nem is tárva, de nyitva… hogy mikor írkálnak fel ostoba üzeneteket az oda nemsokára érkező diákoknak, akiknek így egy szebb órát remélnek… hogy mikor veszik észre mégis: mennyi apró dologban változott, csakhogy a vissza-visszajáró madárkáinak meglepetést szerezzen… S így tovább, és így tovább…

Az iskola egy furcsa intézmény… Valaki azt mondja, hogy pusztítja, valaki, hogy a tudás, a tudás, a Tudás, valaki meg, hogy csak egy épület, egy állomás, egy váróterem - életünk vonata, míg az utasok le ill. fel nem szállnak, megáll, de utána robog tovább… Robog? …bizony. És nem fordulhat vissza…

ui.: Csakhogy megtörjem eme filozófikus és mély értelemmel bíró vonalat… Viszlát, augusztus, viszlát, 2006 nyara, éééés…

művészi öltözködés 4ever!