Nem ezt akartam írni, de hát ez sikeredett… Jó olvasást kívánok…

Egyedül találta magát az utcán. Nagyon egyedül. Este volt, a holdat nagy, fehér folttá kente a közeledő vihar párája. A Nyugat felett már ott tornyosultak a fellegek, egymást kergették, bökdösték - mindegyiknek nagyon sietős volt a tomboló szél elől menekülnie. A teret még átitatta az a csend, amit az emberi fül már hallani vél, míg a távolból lassan át nem zúdult egy-egy villám cikázó döreje. A sarki lámpa fénye villódzott, majd hosszas hunyorgás után végleg kialudt. A lány behúzódott a kerítés mellé, s úgy várta, hogy elkezdődjék…
  Két alak jelent meg a meredek utca legtetején. Furcsa volt léptük, hangjuk nagy - megtelt vele az esőszagú levegő. Nem lehetett kivenni, hogy miről beszélnek, de nevetésük, jókedvük világosan kihallott a kesze-kusza szavakból. Egyikük egy széles mozdulattal a földhöz vágott valamit, ami az aszfaltot csörömpöléssel üdvözölte, s ezzel adta mindenki tudtára, hogy üveg volt, mielőtt szilánkok hada lett. A férfiak esetlenül próbáltak előre haladni, és önfeledt szórakozásukban észre sem vették a békésen érkező cseppeket. A lány nem mozdult rejtekéből, noha őt sem szél, sem eső nem érhette el. Inkább a riadalomra felkészülve figyelt, miközben annyira tudta, hogy mi fog történni…
  Hirtelen szakadt le, mintha millió szeméből könnyezne az ég, és soha többé nem tudná abbahagyni a zokogást. A levegő őrült vágtába kezdett magával ragadva újságpapírt, zacskót, falevelet, majd hamarosan már kisebb-nagyobb ágakat is. A dörgések teljesen belevesztek a szél tomboló zúgásába. A fák konokul-recsegve álltak ellen a vad hajtásnak, de némelyik koros törzse nem bírhatta túl sokáig… Egy ilyen, vén akác menedéknek hitt lombkoronája alá bújt be az a két, alkoholmámorban fürdő alak. Valószínűleg fel sem fogták, mi történik körülöttük - az egészet jó mókának mutatta bódulttá varázsolt érzékük.
  Hirtelen kék villanás szelte át a horizontot, s utána minden más világosság megszűnt a környéken. S akkor egy hatalmas reccsenéssel adta be aggastyán derekát a hódításnak az a fa, mely törzsénél azok a férfiak lapultak. Víg kacajuk nem zengett a viharban már. A lány ijedt szeme kereste őket a sötétségben, de minden, amit az eső függönyén át látott, az az ágak hasztalan szárnyalása volt. Azonban hamarosan abbamaradt minden: a szél még elfújta az utolsó, porszemnyi könnyeket, majd riadtan dermedt meg. A levegő kitisztult, a villámok távolodó nesze belevegyült a fel-felhangzó riasztók és szirénák visításába. A lány csak ekkor indult meg félénken az előbb még ittasan tévelygő emberek irányába, de hamar megtorpant, és tenyerébe temette arcát. Ott voltak, ahová a vihar elől menekültek. A fa alatt. Csontjaik összetörtek, bőrük felszakadt, s belőlük az eső mosta vérüket a földbe, mikor a szúrós kérgű törzs megpihent rajtuk. Mindketten halottak voltak. A lány látta…
  Megkönnyebbülés töltötte el, mert amikor feltekintett, ismét a jelenben találta magát, s körbenézve megpillantotta a hórihorgas fiút. Ő maga sem tudta, hogy miért, de annak látványa megnyugtatta őt… A fiú pedig odalépett hozzá, nem kérdezett semmit, csupán átnyújtotta neki hófehér zsebkendőjét. A lány akkor vette észre, hogy eleredt orrának vére - mint az utóbbi időben minden látomása után…