…minek próbáljam túlordítani a tömeget, ha mindenki háttal áll nekem? Próbálkozni kell, mondani, mondani, “csakazértis”, mi? Nem szabad föladni! Hát persze. Inkább vessük bele magunkat egy “sziszifuszi” küzdelembe, csak biztosan érezzük, hogy élünk, s hogy bedőljünk annak az illúziónak, miszerint valakinek igenis számítunk. Nem… az élet hiábavalóságának biztossága megkérdőjelezhetetlen, örök igazság. Mindegy, hányan vannak körülöttünk! Csak azt érjük el ezzel a “barátgyűjtögetéssel”, hogy többen sírnak majd a temetésünkön… Hát milyen emberek vagyunk mi, hogy puszta önzőségünkből fakadóan azokat bántjuk, akiket elvileg szeretünk? Nem akarjuk egyedül leélni az életünket, mert ugye az rossz dolog, meg szomorú, meg minden, ezért körülvesszük magunkat barátokkal, szerelmekkel, családokkal, hogy aztán halálunkkal feloldozást nyerjünk számunkra, de kurva sok szenvedést nekik, akiket magunkba “bolondítotunk” apró létünk során. Kérdem én: van ennek bármi értelme is?
   Mióta az ember ráeszmélt arra, hogy van - felvilágosodott -, próbálja megtalálni a választ a “miért”-tel kezdődő és az értelem feltárására irányuló kérdésekre. Lehet, hogy már annak előtt is felmerültek Kérdések, csupán nem tudatosultak, de ez a jelen “problémát” nem érinti. Tehát gecirég valaki(k) elindított(ak) egy hullámot, s azóta sokan fejtegettek-fejtegetnek, lázasan kutattak-kutatnak, de világmegváltó eredményt (talán) még senki nem ért el. Azóta is keressük az élet értelmét abban a gyermekien reményteljes hitben, hogy van egyáltalán ilyen, noha senki sem mondhatta biztosra, hogy van. (Persze ennek az ellenkezőjére is igaz mindez.) Emberi természetünkből eredően azonban könnyebb abban a tudatban élni, hogy nem a nagy büdös semmiért élünk, céljainknak van értelme, kifutása, mindene, mivel nem egyszerű elfogadni annak az eshetőségnek létét, hogy esetleg minden dolog, tett, gondolat fölösleges, hiábavaló… Mint ahogy könnyebb hinni a Túlvilágban, mint elfogadni a teljes megsemmisülés gondolatát. “Jobb egy faládában élni, mint sehogyan sem” - ahogy azt Tom Stoppard adta Rosencrantz szájába kimondva azt, hogy még a Pokolban tengődni is jobb, mint véglegesen elmúlni. Mert akkor még van remény…